Nem boncmester – alkotó

Ábel hosszú idő után ismét egy remek könyvet olvasott. Igen, jól sejti a kedves olvasó, Demeter Szilárd Hármasoltár (KMTG Kiadó, 2018) című regénytrilógiájáról van szó. Ábel számára a remek könyv ismérvei a következők: nem tudja letenni, nagyszerű felismerésekre, rácsodál­kozásokra nyújt alkalmat, gazdag műveltséganyagból táp­lálkozik, ha kell, elviszi a pokolba is, de nem hagyja katarzis nélkül, s az sem árt, ha esz­­köz­tárában jelen van a humor. S ha már humor: az a magabiztosság, amellyel a mű az egyszerű élctől az akasztófahumorig a teljes skálát felvonultatja, avatott olvasó számára azt is jelzi, hogy a szerző ott nőtt fel, ahol a bokor alján is humor terem – azaz Székelyföldön.

Bizonyos történelmi korokat nehéz meg- és túlélni. A szerencsés túlélők azonban jól tudják, hogy van egy még ennél is nehezebb feladat: elmagyarázni az utódoknak, hogy miért, mitől is volt az olyan nehéz. Aki próbálkozott már azzal például, hogy érzékeltesse egy 1989-ben született egyénnel a Ceauşescu-féle kommunizmus utolsó évtizedének rettenetét, emberpróbáló hétköznapjait, s cserébe üres, távolba révedő tekintetben részesült, jól tudja, miről beszélek. És nem arról van szó, hogy a másik fél számára ez érdektelen lenne, vagy hogy ne igyekezne megérteni, nem. Azonban azt, hogy egy kiló cukorért vagy egy liter olajért/tejért miért kellett hajnali öt órakor beállni a még az igazak álmát alvó bolt előtt kígyózó sorba, vagy hogy egy teljes panelház lakóközössége miért fürdött naponta ugyanazon fél órában, azt egy mai ifjú agyával nem lehet, képtelenség megérteni. (És jó, hogy ez így van.) Csak napjaink ifjú olvasója kedvéért árulom el, hogy az azonos időpontban való fürdés oka nem valami kedves, közös (esetleg perverz) rituálé volt, hanem az, hogy csak abban a fél órában jött meleg víz a központi vezetékből. Szóval nehéz ügy szavakba önteni régi korok hangulatát, életérzését úgy, hogy az mások számára is átérezhető legyen. Éppen ezért kiemelkedő, bravúros teljesítmény az, ami Demeter Szilárdnak ebben a regénytrilógiában sikerült. Bravúros, mert úgy tár elénk egy letűnt kort, hogy közben nem trancsírozza szét (mint az első regény főhőse halott édesapját) tudálékosan okok és okozatok után kutatva, hanem az olvasóra bízza, hogy felfedezze a lényeget. Magyarán: a szerző nem boncmester, hanem alkotó. Mégpedig a javából – erről tanúskodik a meglepően érett hang és kiforrott stílus. Hogy bizonyítsa, Ábel szívesen idemásolná szóról szóra a trilógia szövegét a kedves olvasónak, de nem teszi, mert egyrészt Borges ezt a poént már elhasználta a Don Quijote ürügyén, másrészt lapunk főszerkesztője sem örülne neki. Így, helyszűke miatt, csupán néhány érdekes aspektusát vizsgáljuk a műnek. (S azt is minek, amikor egy jó könyvet olvasni kell, nem vizsgálgatni…) Például a nyelvezetét.

A mű nyelvezete azon mitológiai időket idézi, amikor még ember és természet szerves egységet alkotott, amikor még nem volt én és ő, csak mi, a nyelv pedig nem arra szolgált, hogy elhatárolja egymástól a létezőket, hanem hogy a világot a maga természetességében és teljességében felmutassa. Ezért nem tagolja a szöveget klasszikus mondatokra a szerző, ezért használja a központozási jelek közül csak a vesszőt és pontot, ez utóbbit is ritkán, és ezért nem tördelik a történetet jelölt dialógusok. Beszéd és cselekvés szerves egységet alkot a műben, akárcsak az életben. S hogy mennyire életszerű ettől az egész, jól mutatja, hogy az első soroknál még meghökkenő olvasó gyorsan alkalmazkodik ehhez a technikához, s élvezettel hagyja, hogy a mese lendülete magával sodorja. És igen, jön a példa is: „Ej, komám, te félsz, fordult hátra, fél a nyavalya, miből gondolod, háborodott fel a másik, reszket az árnyékod, öcsém, ne mind járjon annyit a szád, inkább hallgass, szólt vissza a leselkedő, hijnye a szentségit, ez már itt van, üvöltött fel a csali, rohant kifelé, ahogy csak bírt, üssed, üssed, kiabált, ütöm no, csak legyen mit, a földből kinőtt kisebbik fiú a fejsze fokával odacsapott a medvének, a báty is megfordult, ketten csépelték, vágták a saját vérétől megvakult állatot.” Lám, így néz ki egy vadászat véres valósága, amint egy tömbben kiszakad a mesélőből, és így néz ki a valóságban is, amikor nincs idő szép, kerek mondatokban megbeszélni a teendőket. Ilyen szövegegységek illenek a tárgyalt korhoz is, így írhatók le minden mesterkéltség nélkül a román kommunizmus évei, s a rá következő „átmeneti időszak” emberöltőnyire nyúlt évtizedei, a mára mitikussá vált idő, amikor nem a műgond, hanem a puszta túlélés jelentette a tétet. Demeter Szilárd jól érti és remekül „beszéli” azt a kort, amelyről ír. Érteni persze sokan értik, ámde „beszélni” annál kevesebben. Mert ehhez kicsivel több kell, mint saját tapasztalat – ehhez jó írónak kell lenni. S a jó író nemcsak ért, hanem – mondta Kányádi – értet is.

S akkor néhány szó a címről. A hármasoltárról tudni kell, hogy még az ókori görögök sem ismerték. Középkori találmány, de ma is kitűnően alkalmas arra, hogy az élet teljességét lehessen vele ábrázolni. Feltehetőleg a szerző szándéka is ez volt, hiszen az első regény a főhős kisiskolás korszakát regéli el, a második a középiskolai éveket, míg a harmadikban egyetemistaként látjuk viszont. A három életciklus jelenti az értelmiségi léthez vezető út legfontosabb stációit. Ami az életben ezután következik, az olyan, mint a lábjegyzet: érdekességeket tartogathat, de a cselekmény menetét már nem befolyásolja.

A mű rétegnyelven íródott, s e nyelv nem a felső tízezeré. Úgy kell elképzelni, mintha Twist Olivér történetét nem Dickens mesélné el, hanem maga Olivér – a Vagánytól eltanult szókinccsel. Ettől lesz egészen valóságszagú a mű – de nem árt, ha a kiskorúak majd nagykorukban veszik kézbe.

Azt sem árt tudni, hogy napjaink píszítápon nevelkedett, ember- és állatjogi fundamentalizmussal, a nemek nemlétével és a nemek közti álegyenlőséggel egy időben és naphosszat elfoglalt olvasója e művet tekintélyes mennyiségű repülősó nélkül nemigen olvashatja. Mert rossz világ ez, néha kevésbé, néha nagyon. Hogy aztán igaza van-e Egyszemjankónak, a főhősnek, amikor arra vél rádöbbenni, hogy a világot a rossz működteti, miként apja, a „bolond doki” (civilben a görög filozófia szerelmese, amúgy dehogy bolond, csak így vonult belső emigrációba) állította, és nem a szeretet, amiként sokan hinni szeretnék? Ki tudja? Ha úgy vesszük, az emberiség története már eleve egy rossz cselekedettel (vö. Éva és a kígyó) startolt, miért lenne más a folytatás?