Nem boncmester – alkotó

A mű nyelvezete azon mitológiai időket idézi, amikor még ember és természet szerves egységet alkotott, amikor még nem volt én és ő, csak mi, a nyelv pedig nem arra szolgált, hogy elhatárolja egymástól a létezőket, hanem hogy a világot a maga természetességében és teljességében felmutassa. Ezért nem tagolja a szöveget klasszikus mondatokra a szerző, ezért használja a központozási jelek közül csak a vesszőt és pontot, ez utóbbit is ritkán, és ezért nem tördelik a történetet jelölt dialógusok. Beszéd és cselekvés szerves egységet alkot a műben, akárcsak az életben. S hogy mennyire életszerű ettől az egész, jól mutatja, hogy az első soroknál még meghökkenő olvasó gyorsan alkalmazkodik ehhez a technikához, s élvezettel hagyja, hogy a mese lendülete magával sodorja. És igen, jön a példa is: „Ej, komám, te félsz, fordult hátra, fél a nyavalya, miből gondolod, háborodott fel a másik, reszket az árnyékod, öcsém, ne mind járjon annyit a szád, inkább hallgass, szólt vissza a leselkedő, hijnye a szentségit, ez már itt van, üvöltött fel a csali, rohant kifelé, ahogy csak bírt, üssed, üssed, kiabált, ütöm no, csak legyen mit, a földből kinőtt kisebbik fiú a fejsze fokával odacsapott a medvének, a báty is megfordult, ketten csépelték, vágták a saját vérétől megvakult állatot.” Lám, így néz ki egy vadászat véres valósága, amint egy tömbben kiszakad a mesélőből, és így néz ki a valóságban is, amikor nincs idő szép, kerek mondatokban megbeszélni a teendőket. Ilyen szövegegységek illenek a tárgyalt korhoz is, így írhatók le minden mesterkéltség nélkül a román kommunizmus évei, s a rá következő „átmeneti időszak” emberöltőnyire nyúlt évtizedei, a mára mitikussá vált idő, amikor nem a műgond, hanem a puszta túlélés jelentette a tétet. Demeter Szilárd jól érti és remekül „beszéli” azt a kort, amelyről ír. Érteni persze sokan értik, ámde „beszélni” annál kevesebben. Mert ehhez kicsivel több kell, mint saját tapasztalat – ehhez jó írónak kell lenni. S a jó író nemcsak ért, hanem – mondta Kányádi – értet is.

S akkor néhány szó a címről. A hármasoltárról tudni kell, hogy még az ókori görögök sem ismerték. Középkori találmány, de ma is kitűnően alkalmas arra, hogy az élet teljességét lehessen vele ábrázolni. Feltehetőleg a szerző szándéka is ez volt, hiszen az első regény a főhős kisiskolás korszakát regéli el, a második a középiskolai éveket, míg a harmadikban egyetemistaként látjuk viszont. A három életciklus jelenti az értelmiségi léthez vezető út legfontosabb stációit. Ami az életben ezután következik, az olyan, mint a lábjegyzet: érdekességeket tartogathat, de a cselekmény menetét már nem befolyásolja.

A mű rétegnyelven íródott, s e nyelv nem a felső tízezeré. Úgy kell elképzelni, mintha Twist Olivér történetét nem Dickens mesélné el, hanem maga Olivér – a Vagánytól eltanult szókinccsel. Ettől lesz egészen valóságszagú a mű – de nem árt, ha a kiskorúak majd nagykorukban veszik kézbe.

Azt sem árt tudni, hogy napjaink píszítápon nevelkedett, ember- és állatjogi fundamentalizmussal, a nemek nemlétével és a nemek közti álegyenlőséggel egy időben és naphosszat elfoglalt olvasója e művet tekintélyes mennyiségű repülősó nélkül nemigen olvashatja. Mert rossz világ ez, néha kevésbé, néha nagyon. Hogy aztán igaza van-e Egyszemjankónak, a főhősnek, amikor arra vél rádöbbenni, hogy a világot a rossz működteti, miként apja, a „bolond doki” (civilben a görög filozófia szerelmese, amúgy dehogy bolond, csak így vonult belső emigrációba) állította, és nem a szeretet, amiként sokan hinni szeretnék? Ki tudja? Ha úgy vesszük, az emberiség története már eleve egy rossz cselekedettel (vö. Éva és a kígyó) startolt, miért lenne más a folytatás?