Fotó: Horváth Judit
Hol a „csavar”? Az opera 1607-es bemutatójának kottája elveszett, csak egy két évvel későbbi változat maradt fenn, amelyben a tragikus történet boldog megnyugvással zárul: Apollón leszáll a mennyből, és magához emeli az égbe a kudarcot vallott, szomorú Orfeuszt. Az eredeti librettó viszont megvan, Alessandro Striggio munkája, melynek azonban teljesen más a vége a két évvel későbbi változathoz képest, hűen az Ovidius és Vergilius szövegeiből ismert görög mítoszhoz.
A monda szerint Orfeuszt begerjedt bacchánsnők marcangolják szét, majd a bor és a mámor istenének, Bacchusnak áldoznak. Ehhez a befejezéshez azonban hiányzik Monteverdi zenéje. Hiányzott eddig, mert Fischer Iván megkomponálta, Monteverdi stílusában. A karmester szerint sokkal izgalmasabb, jóval katartikusabb az eredeti, a mítosz szerinti befejezés. „Talán hercegi utasításra a szerzők újat írtak, ami lekerekíti és ezzel meghamisítja a történetet” – fogalmazott Fischer.
A mantovai közönség ízlése, a korszellem nem engedte meg a tragikus véget? Nem mertek a szerzők kockáztatni? Rejtély. Zenetudósok máig vitatkoznak arról, hogy vajon mi történhetett, és hogy a tükörtermi premieren melyik változat hangzott el.
A Fischer Iván-féle rekonstrukció, az új befejezés mindenesetre parádésra sikeredett. Az egyébként négy felvonáson keresztül teljesen hagyományosnak tekinthető rendezésben az utolsó képben Orfeusz szörnyű halálára csak egy véres kendő utal, a prűdebb közönséget pedig csupán egy méretes aranyfallosz provokálja a bacchánsnők tivornyájában. Hiába maradt az alvilágban Eurüdiké, s pusztult el Orfeusz, a végén így is elmarad a sírhatnék, jön a nagy görög buli, a bor dicsérete, mindez monteverdisnél is monteverdisebb ritmusos tánczenével. Mintha ez is happy end lenne. Nem, ez a pokoli katarzis.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!