Sosem felejtem el, amikor fiatalon Mantovában járva végigvezettek a Reggián, a Gonzagák fényűző, a Vatikán után Itália legnagyobb kiterjedésű palotáján, amelyen a fejedelmi család négy évszázados uralmának minden korszaka nyomot hagyott.
A Reggia (Palazzo Ducale) és a lombardiai város akkor élte virágkorát, amikor Vincenzo Gonzaga herceg, Tasso, Rubens és Monteverdi mecénása uralkodott. A palota reneszánsz szárnyában található a hatalmas tükörterem, fogadások, bálok, hangversenyek színhelye. 1607. február 24-én itt zajlott a rangos mantovai akadémia, az Invaghiti tagjai előtt Claudio Monteverdi Orfeo című operájának ősbemutatója.
Emlékszem, amikor a terembe léptem, lenyűgözött, és megpróbáltam elképzelni a négyszáz évvel ezelőtti eseményt, és a folyamatosan fényképező japán turisták helyett képzeletben megjelent előttem az udvari pompa, megelevenedett előttem az előkelő közönség, a zenekar, életre keltek az opera szereplői, és a zeneszerző figurája, aki valóban korszakalkotó darabot komponált. Hiszen az első operai „kísérletek” közül (amelyekben a szereplők „énekelve beszéltek”) a Favola d’Orfeo (zenés történet) vált a legsikeresebbé, benne van már a műfaj sava-borsa. Adorno az „első autentikus operának” tartotta. A Reggia tükörtermének falai pedig még ma is visszhangozzák az énekesek hangjait, ha jól fülel az ember, és van némi fantáziája…
Monteverdi 1590-ben lett a Gonzaga-udvar hegedűse és énekese, és tíz évet kellett szolgálnia ahhoz, hogy végre megkapja a maestro di cappellai állást, vagyis a herceg első számú muzsikusa lett. Vincenzónak persze saját színháza volt, élvhajhász, hivalkodó életet élt, ezzel szemben Monteverdinek állandóan könyörögnie kellett a méltó fizetségért, ami 25 év után végül keserű szakításukhoz vezetett.
Fischer Ivántól megszokhattuk, hogy mindig magasra teszi a lécet, s hogy az operaprodukciók, amelyeket rendezőként is jegyez, általában szenzációt keltenek szerte a világon, sőt, mindig van bennük némi „csavar”. Így volt ez most is a Müpában Monteverdi Orfeójával, amelyet a Fesztiválzenekar és alkalmi társulata élén kiváló énekesgárdával vitt színre. A zenekar egészen magas színvonalon, érzékenyen muzsikált, a szólisták közül pedig hadd emeljem ki a gyönyörűen éneklő Baráth Emőkét (Eurüdiké). Orfeuszként az olasz Valerio Contaldo virtuóz szólamában, szerepében kevésbé volt meggyőző.