A tükörterem rejtélye

Fischer Ivántól megszokhattuk, hogy mindig magasra teszi a lécet, s hogy az operaproduk­ciók, amelyeket rendezőként is jegyez, általában szenzációt keltenek szerte a világon.

Hiába pusztult el Orfeusz (Valerio Contaldo – ülve), jön a nagy görög buli Fotó: Horváth Judit

Sosem felejtem el, amikor fiatalon Mantovában járva végigvezettek a Reggián, a Gonzagák fényűző, a Vatikán után Itália legnagyobb kiterjedésű palotáján, amelyen a fejedelmi család négy évszázados uralmának minden korszaka nyomot hagyott.

A Reggia (Palazzo Ducale) és a lombardiai város akkor élte virágkorát, amikor Vincenzo Gonzaga herceg, Tasso, Rubens és Monteverdi mecénása uralkodott. A palota reneszánsz szárnyában található a hatalmas tükörterem, fogadások, bálok, hangversenyek színhelye. 1607. február 24-én itt zajlott a rangos mantovai akadémia, az Invaghiti tagjai előtt Claudio Monteverdi Orfeo című operájának ősbemutatója.

Emlékszem, amikor a terembe léptem, lenyűgözött, és megpróbáltam elképzelni a négyszáz évvel ezelőtti eseményt, és a folyamatosan fényképező japán turisták helyett képzeletben megjelent előttem az udvari pompa, megelevenedett előttem az előkelő közönség, a zenekar, életre keltek az opera szereplői, és a zeneszerző figurája, aki valóban korszakalkotó darabot komponált. Hiszen az első operai „kísérletek” közül (amelyekben a szereplők „énekelve beszéltek”) a Favola d’Orfeo (zenés történet) vált a legsikeresebbé, benne van már a műfaj sava-borsa. Adorno az „első autentikus operának” tartotta. A Reggia tükörtermének falai pedig még ma is visszhangozzák az énekesek hangjait, ha jól fülel az ember, és van némi fantáziája…

Monteverdi 1590-ben lett a Gonzaga-udvar hegedűse és énekese, és tíz évet kellett szolgálnia ahhoz, hogy végre megkapja a maestro di cappellai állást, vagyis a herceg első számú muzsikusa lett. Vincenzónak persze saját színháza volt, élvhajhász, hivalkodó életet élt, ezzel szemben Monteverdinek állandóan könyörögnie kellett a méltó fizetségért, ami 25 év után végül keserű szakításukhoz vezetett.

Fischer Ivántól megszokhattuk, hogy mindig magasra teszi a lécet, s hogy az operaproduk­ciók, amelyeket rendezőként is jegyez, általában szenzációt keltenek szerte a világon, sőt, mindig van bennük némi „csavar”. Így volt ez most is a Müpában Monteverdi Orfeójával, amelyet a Fesztiválzenekar és alkalmi társulata élén kiváló énekesgárdával vitt színre. A zenekar egészen magas színvonalon, érzékenyen muzsikált, a szólisták közül pedig hadd emeljem ki a gyönyörűen éneklő Baráth Emőkét (Eurüdiké). Orfeuszként az olasz Valerio Contaldo virtuóz szólamában, szerepében kevésbé volt meggyőző.

Hiába pusztult el Orfeusz (Valerio Contaldo – ülve), jön a nagy görög buli
Fotó: Horváth Judit

Hol a „csavar”? Az opera 1607-es bemutatójának kottája elveszett, csak egy két évvel későbbi változat maradt fenn, amelyben a tragikus történet boldog megnyugvással zárul: Apollón leszáll a mennyből, és magához emeli az égbe a kudarcot vallott, szomorú Orfeuszt. Az eredeti librettó viszont megvan, Alessandro Striggio munkája, melynek azonban teljesen más a vége a két évvel későbbi változathoz képest, hűen az Ovidius és Vergilius szövegeiből ismert görög mítoszhoz.

A monda szerint Orfeuszt begerjedt bacchánsnők marcangolják szét, majd a bor és a mámor istenének, Bacchusnak áldoznak. Ehhez a befejezéshez azonban hiányzik Monteverdi zenéje. Hiányzott eddig, mert Fischer Iván megkomponálta, Monteverdi stílusában. A karmester szerint sokkal izgalmasabb, jóval katartikusabb az eredeti, a mítosz szerinti befejezés. „Talán hercegi utasításra a szerzők újat írtak, ami lekerekíti és ezzel meghamisítja a történetet” – fogalmazott Fischer.

A mantovai közönség ízlése, a korszellem nem engedte meg a tragikus véget? Nem mertek a szerzők kockáztatni? Rejtély. Zenetudósok máig vitatkoznak arról, hogy vajon mi történhetett, és hogy a tükörtermi premieren melyik változat hangzott el.

A Fischer Iván-féle rekonstrukció, az új befejezés mindenesetre parádésra sikeredett. Az egyébként négy felvonáson keresztül teljesen hagyományosnak tekinthető rendezésben az utolsó képben Orfeusz szörnyű halálára csak egy véres kendő utal, a prűdebb közönséget pedig csupán egy méretes aranyfallosz provokálja a bacchánsnők tivornyájában. Hiába maradt az alvilágban Eurüdiké, s pusztult el Orfeusz, a végén így is elmarad a sírhatnék, jön a nagy görög buli, a bor dicsérete, mindez monteverdisnél is monteverdisebb ritmusos tánczenével. Mintha ez is happy end lenne. Nem, ez a pokoli katarzis.

(Claudio Monteverdi: La Favola d’Orfeo – az eredeti librettó koncepciójának rekonstrukciója. Müpa, szeptember 20. Budapesti Fesztiválzenekar, karmester, rendező, a zárójelenet zeneszerzője: Fischer Iván.)