Ami a tű alól kijön

Amikor vendégek jönnek a varrodába, igyekszem úgy tartani a kezem, hogy ne látszódjon a hüvelykujjamon a kötés. Persze mindenkit érhet baleset, de erről azért nem szívesen mesélek.

Szerényi Gábor rajza

– Irén, figyelj meg mindent, hogy mit csinálok, mert te leszel az utódom.

– Miért lennék én Guszti bácsi utódja? – kérdeztem csodálkozva.

– Azért – mondta ő –, mert egyszer majd nyugdíjba megyek.

Átvettem a varrodát. Az utolsó években még szovjet exportra szállítottunk, százezer darabokat rendeltek, vagonokba gyűjtötték az árut a környék varrodáiból. Azután átálltunk nyugati megrendelésre, kis szériás, munkaigényes darabok jöttek, emlékszem, Olaszországból rendeltek olyan nadrágot, amelyet 63 darabból állítottunk össze. A minimálbér bevezetése nem tett jót az üzemnek, utána már nem tudtuk tartani a normát. Addig a legjobban teljesítők akár kétszer annyit is kerestek, mint a leggyengébbek. De miután az alacsony kereseteket ki kellett egészíteni a minimálbérig, eltűnt a különbség. A húzóemberek azt kérdezték: miért hajtsák magukat, ha ugyanannyit keresnek, mint aki alig teljesít?

Szerényi Gábor rajza

Nyolcvanhat fő dolgozott az üzemben, amikor a budapesti központ a bezárásunkról döntött. De ez hónapokon át titok volt, a termelést az utolsó pillanatig fenn kellett tartani. A kollégáknak azt mondtam, a varrodát át fogják építeni, ideiglenesen Abádszalókra fognak átjárni. A végén persze azt kellett közölnöm velük, hogy nincs folytatás, és másnap már nem is kell bejönni. Voltak, akik hónapokon keresztül nem köszöntek nekem. Azután ez is elmúlt, az idő sok sebet begyógyított.

Nyugdíjas lettem. Egyszer csörgött a telefonom, a volt főnököm engem ajánlott egy, a közelben induló varroda vezetésére. Foglalkoztatási program keretében munkahelyen soha nem dolgozott, szakmát nem tanult, telepi körülmények között élő fiatal asszonyokat toboroztak, a kormányhivatal válogatta ki a résztvevőket.

Amikor először találkoztam velük, arra gondoltam, nem tudom, lesz-e belőlük egy varrónő is. Míg a falu volt gyógyszertárát varrodának átépítették, a családgondozó irodában megkezdődött a képzés. Lassan ismerkedtünk egymással. Azzal kezdtük, hogy megtanuljuk, nem egyszerre beszélünk, hanem akkor szólalunk meg, amikor a másik elhallgatott. Mondtam, szeretném, ha tiszta ruhában jönnének, rendezett külsővel jelennének meg a munkahelyükön. Akkor kiderült, hogy a legtöbbjük otthonában nincs fürdőszoba, a vizet a közkútról hordják, vödörrel. Teltek a hetek, és mi még mindig nem az anyagismeretről és szálhúzásról beszélgettünk, hanem arról, hogy a munkahelyre nyolc óra előtt érkezünk, 16.30-ig ott is maradunk.

Fogalmam sem volt, hogy a szakiskola hároméves tananyagát hogyan fogják ezek a lányok nyolc hónap alatt elsajátítani. Azután az egyikük behozta megmutatni a kisfiának készített kabátkát. Venni nem tudott neki, a nagymama régi bundájából vágott darabokat, abból varrta össze. Még zsebe és kapucnija is volt. Sokat beszéltünk a munkájáról, nagyon megdicsértem. Elmeséltem, hogy annak idején én házikót és focilabdát varrtam a fiam nadrágjára, hogy az ne foltozottnak nézzen ki. Utána egyre gyakrabban kértek tőlem tanácsot.

Megérkeztek a varrógépek, elkezdtük a gyakorlást. Az elméleti órákat két tanár tartotta, másnap gyakoroltunk a gépekkel. Reggelente rendszeresen azzal jöttek: a tanárnő tegnap mondott valamit, de nem értettem. Akkor bevezettem, hogy hangosan kimondunk mindent, amit a géppel csinálunk. Így könnyebb megjegyezni, és érthetőbb is lesz.

A késések még mindig problémát jelentettek. Egyszer azt mondtam, ez volt az utolsó figyelmeztetés, másnaptól már következménye lesz. Persze volt, aki másnap is későn jött. Mondtam, felírom, mennyit késtél, és ezt az időt levonják a fizetésedből. Ez érzékenyen érintette őket, de hatott.

Ahogy közeledett a vizsga, úgy nőtt az izgalom. Ezeknek a fiatal asszonyoknak teljesen mást jelentett a szakmunkásvizsga, mint az iskolába járó gyerekeknek. Kérték, mindegyikkel legyek bent. Mondtam, hogy persze, ott leszek velük, bár nem szólhatok egy szót sem. De elég, ha az arcomra néznek, ott lesz a válasz a szememben, hogy jól csinálják-e. Írásbeli és szóbeli után még egy kosztümöt kellett összeállítaniuk négy óra alatt. Hatan kaptak négyest, öten hármast, ketten kettest. A bizonyítványukba az volt írva: női szabó képesítést szereztek.

Utána megköszönték. Picit könnybe lábadt a szemem, de azt mondtam, ezt ők csinálták, az ő sikerük. Akkor az egyikük azt mondta: azt köszönik, hogy nem engedtem elkallódni őket. Erre hirtelen nem volt szavam.

Balla Gyuláné

A 2018-ban alapított tiszaburai varroda vezetője