Apát megette a függöny

Gyakran széles mosollyal fogadják, ha fiatal vagy meglett férfiak elárulják, hogy bábművészek: „Hú, akkor rókával és nyuszikával a kezeteken játszotok?” Bábozni azonban ezerféleképpen lehet. A hetvenéves Budapest Bábszínház legfőbb célja, hogy a határait állandóan feszegető műfaj izgalmas előadásait minél többen lássák. Ezért is rendezték meg a X. BÁBU Fesztivált, melyre idén nemzetközi előadások is érkeztek. Az október 17-ig tartó rendezvényen mutatták be Weöres Sándor lírai mesejátékát, a Holdbeli csónakost. A darab rendezőjével, Hoffer Károllyal beszélgettünk.

Havran Zoltán

– Miközben a kollégám fényképezte, úgy bánt a bábokkal, mint a hímes tojásokkal. Mindig ennyire vigyáz rájuk?

– Igen, összenőttünk. A játék során a figurának önálló személyisége lesz, szerves részévé válik a mozgatónak, ez erősen hat ránk. De mielőtt életre kel az élettelen, a bábot mozgató ember összekacsint a nézővel, aki el akarja hinni, hogy a figura az orra előtt elevenedik meg. A mozgató pedig el akarja hitetni, hogy ez a csoda megtörténhet. A műfajunknak csak a fantázia szab határt, mert mi egészen szürreális és hihetetlen dolgokat is meg tudunk csinálni a színpadon. Bizonyos esetekben meghazudtoljuk a gravitációt. A metamorfózis, az átalakulás máshol nincs ennyire jelen, mint nálunk. Terveztem egyszer egy marionettfigurát, neki a nyílt színen kellett átfordulnia, és idős nőből fiatal lánnyá változnia, ami negyven zsinórral bonyolult feladat. Maga a figura három hónapig készült, de az is sok időt vett igénybe, míg Raffai Péter kollegámmal kitaláltuk, hogy ez a fél másodperc hogyan szülessen meg a színpadon. Miután meghalt a nagymamám, nagyon szerettem volna előadást készíteni az idősekről. Az időnk rövid története című darab az elmúlásról, az öregkori küzdelemről szól. Az volt a célom, hogy az aggastyán bábok keveset, de nagyon érzékenyen tudjanak mozogni, ahogy az idős emberek, akik szellemileg épek, a lelkük még szárnyalna, de a testük folyamatosan emlékezteti őket a korukra. Miközben mögöttük négy fiatal, energikus mozgató áll!

– A bábnak nincsen mimikája. Hogyan tudják megmutatni az érzelmeiket, például azt, ha fáj valami?

– Olyankor a mozgató hangszínével dolgozunk, azzal fejezzük ki az érzéseket. A bábosok az öregekben dúló viharokat is el tudják játszani. A doktori disszertációmat a bábszínpadra alkalmazott zene dramaturgiai funkcióiból írom. Ez a másik lehetőség, mellyel az érzelmeket tudjuk megmutatni. Ha a megfelelő kísérő zenét a színész hangszíne megerősíti, sokfelé mozdulhat a báb megkövesült mimikája. Akkor a néző látja rajta a mosolyt, a szeme csillanását, a kacsintását, pedig valójában nem történik meg.

A bábosok az érzelmeket áthelyezik az arcukról a kezükben tartott bábba. Szerintem a leggyönyörűbb önbecsapás a világon a bábszínház. Csak két évvel a bemutató után jutott először eszembe, hogy a bábok mindig ennyi idősek lesznek, a fiatal mozgatók viszont egyszer elérik az ő korukat.

– Gyerekkorában sok mindennel foglalkozott. Nagyon jól rajzolt, később saját vonósnégyest is alapított. Hogyan került a bábszínház közelébe?

– Orvos akartam lenni, ezért érettségiztem Sopronban latinból is, de közben mindig azt éreztem, hogy se a rajzot, se a zenét nem szeretném elengedni. A báb számomra felismerés. Sok területet ölel fel, ha az ember elkészít egy bábelőadást. Miközben a színpadon mikrovilágokat építünk, irodalommal, zenével, mozgással, fizikával, biológiával, matekkal foglalkozunk. Mindent kipróbálhatok és megmutathatok, ami közel áll hozzám. Már az első szakdolgozatomat is abból írtam, hogyan lehetne a bábot beemelni az integrált oktatásba, hogyan alkalmazható a gyerekek személyiségfejlődésében. Soha nem felejtem el annak az óvodásnak az arcát, aki csodálkozva nézett rám, miután a paravános játék után előléptünk és meghajoltunk a figurákkal. Kezemen a Répa nyomozót ismerte, de hogy a bácsi kicsoda, és miért húzta a bábot a kezére, azt nem értette. Neki a mese volt a valóság. Ránk, bábosokra még mindig furán néznek – és nem csak a kicsik –, pedig sokat dolgozott a ház azon, hogy terjessze a jelmondatát, miszerint „a báb nem korosztály, hanem műfaj”. Bárki jöhet hozzánk, kamaszok is. Számos felnőtt-előadást játsszunk. Ők először azért jönnek be a színházba, hogy a gyereküknek jegyet vegyenek, közben észreveszik, hogy nekik szóló darabokat is kínálunk. Esetleg a kíváncsiság hozza be őket, már tudják, hogy a bábszínház nem korfüggő.

– Olvastam, hogy a színházban tartja Böbe nevű hegedűjét. Most is itt van?

– Nem, hazavittem, mert jelenleg egyik előadásban sem használom. Otthon a három és fél éves fiamnak játszom rajta. Benő, a kürtös hegedűm viszont itt van, mert játszik a Hétfejű Tündér című előadásban. A neve azért érdekes, mert a kisfiamat is Benőnek hívják.

– Ő már járt nézőként a bábszínházban?

– Igen, és olyankor mindig nagyon izgulok, főleg, ha játszom is a darabban. Karácsonykor háromévesen tátott szájjal végignézte a hatéveseknek szóló A diótörőt. Nagyon élvezte, csak a végén ijedt meg, amikor leengedték a kortinát: „Apát megette a függöny!” Gyorsan leszaladtam hozzá, és megvigasztaltam.

Havran Zoltán

– A színészek rémálma, hogy a színpadon elfelejtik a szöveget. A bábosok mitől félnek?

– Ha előadás közben leszakad a bábu feje vagy a karja, vagy ha összetekerednek a zsinórok. Egyszer Az időnk rövid története című előadás közben Pallai Mara bábujának elengedett a feje.

A teste az egyik kezében maradt, a másikkal pedig gyorsan összefogta a figurát úgy, hogy a nézők semmit nem vettek észre. Marának kellékeket kellett volna megmozdítania, de nem tudta elengedni a bábut. Mindketten elfehéredtünk. Már majdnem kiálltam a nézők elé, hogy technikai probléma miatt szünetet kérjek, amikor Teszárek Csaba kollegánk – mintha az ő dolga lett volna – behozta Mara kellékeit. Ezek után a négy színész úgy kapcsolódott össze a színpadon, amilyet még nem láttam. Akinek volt egy szabad keze, segített, úgy jött-ment Mara körül, hogy neki „csak” a figuráját kellett mozgatnia. De ugrottunk már egymásért, amikor egy marionettbábunak ki kellett volna mennie, de beakadt. Elharaptuk a zsinórt, hogy a színész még kiérjen, mert elindult a süllyesztő. Egymásra vagyunk utalva, főleg akkor, ha több színész mozgat egy figurát.

– Színész- és bábművész szakon végzett 2013-ban. Ötödéves volt, amikor megrendezte a Semmi című darabot, melyet azóta is telt házzal játszanak, és elnyerte a legjobb gyerek- és ifjúsági színházi előadás, valamint a legjobb rendezőnek járó díjat. Hogyan talált rá a regényre?

– Rengeteget dolgoztunk az egyetemen, és egyik délután fáradtan beestem a könyvesboltba, ahol általában az ifjúsági és gyerekkönyveket nézegetem. Nagyon érdekelnek a képregények és a gyerek-illusztrációk, hogyan lehet képben fogalmazni, hiszen a mi műfajunk is erről szól. Egyszer csak megpillantottam a könyvet ezzel a pimasz címmel. Szerzője Janne Teller dán írónő. Elolvastam a fülszöveget: „Semminek nincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit nem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Már ez a néhány mondat is arcul ütött. A Semmivel rendezőként kerültem be a társulatba, ahol később színészként játszottam. A darabban Pierre Anthon a szilvafáról kiáltja világgá az élet hiábavalóságát, de az osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét. S ami játéknak indul, egy idő után kegyetlenné, kontrollálhatatlanná válik. Mindenkitől elveszik azt, ami számára a legfontosabb.

A Semmi csodálatos anyag, s bábos előadás még nem készült belőle.

– Elszántnak és merésznek kell lenni, hogy olyan előadásokat rendezzen tizenéveseknek – kicsalogassa őket a szobából a kütyüik mellől –, mint a Gengszter nagyi, mely az idősekkel való viszonyról, illetve az Apa lánya című darab, mely egy nőről szól, aki gyerekeket mentett meg a háborúban?

– Mindvégig hittem abban, hogy nem lehetetlen vállalkozás. Boldog vagyok, mert telt házzal játsszuk a darabokat. Fontos, hogy jó alapanyagot válasszunk jó problémafelvetéssel, és hogy művészileg megalapozott koncepcióval próbáljunk ízlést formálni. A Gengszter nagyi főhőse egy családja által elhanyagolt nagymama, aki nem találja a hangot 11 éves unokájával. Unatkoznak egymás társaságában, míg a nagyi ki nem jelenti, hogy ő nemzetközi hírű ékszertolvaj. Innentől mindenféle kalandba keverednek. Az előadás arról szól, hogy merünk-e és tudunk-e még együtt játszani. A darab végén a nagyi meghal. Nekem csodálatos kapcsolatom van a nagyszüleimmel, nagyon nehezen viselem, ha valakitől véglegesen kell elbúcsúznom. Mindig megráz. Mi, bábosok a figurákkal megpróbáljuk cáfolni a halált. Több előadásban újra és újra körbejárjuk a témát. Háy János írta az Apa lánya című darabot, mely Irena Sendler életét használja forrásként, aki a második világháborúban Varsóban ápolónőként dolgozott. Bejárása volt a gettóba, és arra tette fel az életét, hogy minél több gyereket kimentsen onnan. Szerszámosládába, a mentőkocsi matraca alá rejtette vagy altatóval elaltatta, majd faládában és koporsóban tolta ki őket. Kint felébresztette és nevelőszülőknél helyezte el a kicsiket. „Meghaltak azért, hogy utána újra élhessenek.” Ez maga a bábművészet. Mozgatok egy figurát, aztán amikor elengedem, akkor úgy néz ki, mintha nem lenne benne élet. Rajtam áll, hogy mikor élesztem fel újra.

A darab főszereplője a börtönben idézi fel egykori tetteit. Pallai Mara egyedül játssza, mozgatja az összes karaktert: a fogvatartottat, a megmentett gyerekeket, a szülőket, vallatótisztjét.

– Az eddig említett előadásoknak, illetve a BÁBU Fesztivál nyitó darabjának, a Holdbeli csónakosnak nemcsak rendezője, hanem látványtervezője is volt. Milyen munkáival találkozhat még a közönség?

– A ma látható Coraline című előadás bábos részét terveztem, a díszlettervezője Khell Zsolt. A darabot Ascher Tamás rendezte, aki rajongója a bábszínháznak, de azt még ő sem hitte volna, hogy előfordul, hogy két figura megmozgatásához néha négy-négy ember szükséges, és ennek a nyolc embernek közlekedési szabályokat kell betartania. A BÁBU Fesztivál előadásaival, konferenciáival és a színház előcsarnokában látható kiállítással a műfaj sokszínűségét szeretnénk bemutatni a közönségnek.