Decebal buzogánya

Időtlen nő vet árnyékot az aradi Tűzoltó térre, tizenhárom szempár követi figyelemmel. Minden kar és orr a ­helyén, sehol egy megcsonkított részlet, eltorzított arc. Magyarellenes feliratokat sem fest senki a térplasztika talapzatára – nincs rá idő, s talán már nem is fontos. Magyarul beszélő anyuka megy el mellettünk két kisfiúval. Aztán sokáig nem hallunk több magyar szót. Arad megváltozott.

Az aradi Tűzoltó tér, ma a Megbékélés parkja a románok 1848-át jelképező diadalívvel, mögötte a Szabadság-szobor. Utóbbi újrafelállításának előbbi megépítése volt a feltétele A Fotó: Picasa Forrás: A szerző felvétele

Vasile Goldișsal szinte mindenütt összetalálkozunk Aradon, pedig nem kis utat teszünk meg. A kérdés, amely ennek kapcsán bárkiben megfogalmazódhat: ki volt ő, hogy ekkora becsben tartják ebben a határ menti városban? A válasz 1918-hoz, az erdélyi románok nagy gyulafehérvári népgyűléséhez vezet vissza. Ebben az esztendőben Arad volt a román nemzeti mozgalom központja. Az év őszén, november 2-án, a Habsburg Birodalom felbomlásakor a Központi Román Nemzeti Tanács Budapestről Aradra költözött. Ennek vezetői között volt az aradi politikus is, Vasile Goldiș. Erdély kapujában, a Partiumban ma ő a fiatal román nemzet egyik példaképe.

Bejárjuk a várost. Az impozáns állomásépület előtt kábítószeresek keserítik a járókelők életét. Egyikük pénzt kér, a másik a pad alatt fetreng, a harmadik a sarok mögött árulja a szert. És a testét. Annyira hozzánőttek már a város mindennapjaihoz, hogy szinte észre sem veszi őket senki. Az egyik közeli késdobáló előtt verekedés tör ki az olcsó kenyérért. Klaus Johannis kormányfőjelölt óriásplakátja alatt szemrebbenés nélkül halad mindenki tovább, nyugodtan kerülgetve a vértócsát. Az egyik nagymama magyarul szólítja meg az unokáját.

Ő az első, akit magyarul hallunk beszélni a megyeszékhelyen.

Arad megváltozott. Főbb útvonalain kevesebb a szemét, több a virág. De kevesebb a magyar is, és több a román. A sofőrök udvariasan megállnak a frissen festett zebránál, hogy átengedjenek. Pedig sokan vannak, széles és tömött sorokban száguldoznak a korral. Hátuk mögül óvó intézményként magasodik föléjük a több mint egy évtizedig épült ortodox katedrális, amely ma is befejezetlennek tűnik. Vasárnap van, az óriástemplomot autók veszik körül.

Arad megváltozott. Lakói jobban élnek. Tisztázhatatlan, hogy miből: a külföldi munkából vagy a fejetlenül felvett hitelekből. Villamosok robognak el mellettünk, oldalukon a városba bevonuló győztes román hadsereg archív képeit hordozzák. Ezek a fotók is mindenütt ott vannak. A városháza előtt a Románia 100 című kiállítás vet árnyékot három migránsra. Be is állnak egy szelfire az I Love Arad felirat elé, hogy megpörgessék a világhálón, milyen az élet az új hazában. Ők még nem értik, mi a tét. A pannókról hamisított román történelem tolakodik bele a kamerájukba. A lefotózott hősök között ott vannak a mieink is, Hunyadival az élen, és ott vannak a városaink is a boldog békeidőbeli megvalósításaikkal. Most már ezek is mind a százéves ország tulajdonai, véd- és márkajegyei. Hat hónapja még a fél belvárost elfoglalta a hazugságáradat, mára, hála istennek, visszaszorult a közigazgatási palota elé.

Az aradi Tűzoltó tér, ma a Megbékélés parkja a románok 1848-át jelképező diadalívvel, mögötte a Szabadság-szobor. Utóbbi újrafelállításának előbbi megépítése volt a feltétele
Fotó: A szerző felvétele

Mert Arad megváltozott. Az aradi vértanúk emlékét őrző Szabadság-szobor csinos női modellje magával ragadja az ábrándozó tekintetet, anyagán színesen csillan meg a háttérben hullámzó ráncos szoknya. Az őszi napfényben tündöklő műalkotás felületén hetyke bajusz is visszatükröződik, felette hatalmas karimájú fekete kalap fénylik glóriaként. A mögöttünk kanyargó utca református templomában kötött házasságot Horthy Miklós, valamikor erre a környékre járt tanulni Munkácsy Mihály, ám Déryné Széppataki Róza, Tóth Árpád, Kuncz Aladár és Jávor Pál is ezeken a tereken sétálgatott. Kossuth szobrát mint ellenségét már régen eltüntették, és az egykori Szabadság téren emelt kőszínházból is kiintézték a magyar társulatot. A minoriták sem lehetnek teljesen elégedettek. Főtéri templomuk, amely megőrizte a mának Zala György fenséges térplasztikáját, egyre ritkábban telik meg élettel. Vasárnap két órakor bolgárok vetnek itt keresztet a mise végén. A megyében ők is már csak alig nyolcszázan vannak. Az előtér kupolája alatt tábla emlékeztet a magyar 1849-re.

Arad megváltozott. A Kultúrpalota hosszú évek után ismét új köntösben pompázik. Mégsem a régi. Egyik oldalhomlokzatán hatalmas molinóba kapaszkodik a szél, lengeti a feliratot, miszerint Arad a nagy egyesülés politikai központja. A falak mögött a Kölcsey Egyesület által létrehozott 1848-as ereklyegyűjtemény és a Magyar Királyi Főgimnázium hajdani régiségtárának darabjai remélik, hogy majdan nagyobb megbecsülésben lesz részük.

A képzeletbeli főhajtást középkori zene hamisítja meg: a szomszédos parkban épp egy eklektikusra sikeredett reneszánsz fesztivál végét élik meg a kiállítók, akik dák jelképek és Decebal király buzogányai mögül próbálnak lecsapni az összes potenciális vevőre. Egyik harcosuk, egy hatalmas neodák attól sem retten meg, hogy pár lejért lecsapja a fejünket egy baltával. Persze csak poénból.

A valódi hóhérokhoz csak ezt követően sétálunk ki. Átvágunk a vár előtt, amely továbbra sem látogatható, s meghatottan ballagunk a vesztőhely felé. Rendezett utcákon megyünk végig, míg fel nem tűnik az 1849. október 6-án, 170 éve kivégzett tizenhárom vértanú emlékhelye. Kísérőmet is meglepetésként éri, hogy a történelmi helyszínen még abba sem lehetne belekötni, hogy régóta nem kaszálták le a füvet. 2019 októberében magyar nemzeti színű szalaggal díszített koszorúk hirdetik az emlékműnél, hogy ma már büntetlenül és bátran járhatnak ide mindazok, akik tiszteletüket szeretnék kifejezni múltunk nagyjai és áldozatai előtt.

A helyzet mégsem ennyire biztató. Míg 1910-ben Arad megyében 625 ezer magyar élt, ami az összlakosság 39,3 százalékát jelentette, 2011-ben már csak 37 ezer vagy már ennyi sem. Arad lakossága hozzávetőleg 148 ezer fő, ebből nem egészen 16 ezer magyar nemzetiségű. A szomszédos Temesvárhoz viszonyítva ez még mindig jónak számít, hiszen a bánsági nagyváros 320 ezer állandó lakójának már csak alig 5,2 százaléka magyar.

– Tősgyökeres aradi vagyok. Szüleim, nagyszüleim is azok voltak – mondja Ujj János helytörténész, újságíró. – Az 1950-es években még megértem azt az időt, amikor a városban ugyanannyi magyar szó hallatszott, mint román. Nem volt olyan üzlet, ahol ne beszélték volna Arany János nyelvét. 1948-ig magyar színházunk is volt, egy János vitéz-előadásra magam is emlékszem. Az általános iskolákban egyetlen évfolyamon 10–12 osztálynyi tanuló végzett, a magyar diákok két középiskolába felvételizhettek, a közintézmények falán kétnyelvű feliratokat is olvashattunk.

Az erőltetett lakosságbetelepítés a szocialista iparosítással indult, idézi fel Ujj János. Előbb csak Erdélyből, később a Kárpátokon túlról is jöttek masszívan a románok. Megszaporodtak a vegyes házasságok, felgyorsult a beolvadás. Ma jó, ha három-négy osztálynyi gyermek végez a város egyetlen magyar tannyelvű és két magyar tagozatos iskolájában egy-egy évfolyamon. A magyar diákok jelentős hányada – bár erről nincs kimutatás – román tannyelvű iskolát látogat, vázolja az újságíró.

Ujj János szerint az 1989-es fordulat óta a szabad véleménynyilvánítás és a kulturális liberalizáció a legjelentősebb változás Aradon, ahol magyar civil szervezetek egész sora működik, többek között a Kölcsey, a Szabadság-szobor és a Kálmány Lajos Egyesület, valamint az Alma Mater Alapítvány. Viszonyítási alapként kifejti: míg a kommunista érában mindössze két magyar nyelvű könyv jelent meg Aradon, az utóbbi harminc évben több mint száz. 2007 óta magyar teátrum is működik a városban, az Aradi Kamaraszínház, így évente tíz-tizenkét magyar nyelvű előadást láthat a közönség. Az Aradi Magyar Napokat is minden évben megrendezik, és a magyar néptáncegyüttesek találkozói is rendszeresek.

Mindezek ellenére Ujj János úgy véli, az aradi magyarság szórványosodása megállíthatatlan, sőt 1990-től fel is gyorsult. Amennyiben a beolvadás és a természetes fogyás ilyen ütemben folytatódik, két évtized múlva már csak maroknyi aradi vallja magát magyarnak.

A fiatalok sem tarthatók meg a városban, ők gazdasági okokból keresik külföldön a boldogulásukat, jó esetben Magyarországon. Ujj János sajnálatát fejezi ki amiatt is, hogy mindeddig semmilyen stratégia nem született a folyamat megállítására. Egyedüli megoldás az lenne, mondja, ha a magyarok lakta települések, Kisiratos, Nagyzerind, Simonyifalva, Majláthfalva, Ágya, Kispereg és Pécska gazdaságilag felvirágozna. Jelentős beruházók nélkül, önerőből azonban ez szinte lehetetlen.

– Én magyar óvodába, magyar tannyelvű általános és középiskolába jártam a háború utáni években, az államosítás utáni időszakban – emlékezik Puskel Péter közíró, helytörténész. – Barátaim többsége is ebből a rétegből került ki, bár akadt néhány román barátom, közeli ismerősöm is. Velük máig jó vagy lojálisnak nevezhető viszonyt ápolok. Sose voltam az izoláció híve. Komoly konfliktusaim nem akadtak, inkább csak az egyetemen, az első évben, amikor kiderült, hogy az általam elfogadhatónak vélt romántudásom eléggé hiányos. Újságíróként is éreztem olykor, hogy nem szívesen nyilatkoznak nekem, mert én a kisebbségi olvasókhoz szólok.

Puskel Péter ma szinte mindenkit ismer, aki magyarul beszél, érez és gondolkodik Aradon. Ebben nagy szerepe volt és van a Csiky Gergely Főgimnáziumnak – ahonnan felesége, Puskel Emese magyar nyelv és irodalom szakos tanárként ment nyugdíjba –, az RMDSZ helyi szervezetének és ernyőszervezeteinek, a Nyugati Jelen napilapnak, az Irodalmi Jelen Könyvkiadónak, a történelmi egyházaknak és az utóbbi években nagyon aktív Kölcsey Egyesületnek is.

Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium idei tanévnyitó ünnepsége. Az ötvenes években a városban még ugyanannyi magyar szó hallatszott az utcákon, mint román
Fotó: Zabojszky-Horváth Gábor/Facebook

– Nyugodtan állíthatom – mondja –, hogy nagyon kitartó, a magyar nyelvet és a kulturális hagyományainkat ápoló, népes család vagyunk. A közművelődési rendezvényeken, könyvbemutatókon mi, aradiak mindig telt háznak örvendhetünk, noha általában ugyanazokat az arcokat látjuk mindenütt. A baj csupán az, hogy többnyire nyugdíjas korú emberekről van szó.

A helytörténész-újságíró úgy látja, a fiatalok számára az érvényesülés az első számú kritérium. Az ő jövőképüket elsősorban ez határozza meg, bár az iskola és egyes esetekben a család is másra nevelte őket. Mindhiába, mert a környezet, a munkahely, a politikai agymosás mindenki felett diadalmaskodik. A párválasztás is sorsdöntő.

A „nagy számok törvénye” alapján bármelyik kisebb és viszonylag zárt közösségben ennek lehetőségei elenyészők. A vegyes házasságban megszületett gyermek a többség felé húz. Az ideális arányokon az is ront, hogy manapság nem „divat” a korai és bő gyermekáldás, fontosabb ennél a szakmai karrier és az ezzel járó anyagi jólét biztosítása.

Riportalanyunk végül felteszi a költői kérdést: jövőkép? Majd válaszol is rá: optimista aligha lehet. Húsz-huszonöt év múlva bizonyára akad még majd magyarul beszélő aradi, de a magyarul érző, a magyar kultúrát ápoló és a hagyományainkat tisztelő aradi magyar már csak fehér hollónak fog számítani.

– A szórvány szórványa elnyeli utódainkat. Mármint azokat, akik az itthon maradást választják. Nincs okom a derűlátásra – zárja gondolatait.

Spier Tündétől, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatójától tárgyilagos adatokat hallunk: az iskolát az előkészítő osztállyal kezdik a diákok, ebbe idén huszonegy gyermeket írattak be. Az ötödikbe harminchármat, a kilencedikbe hetvenhármat. A végzősök ötvenegyen vannak. Az érettségit nem adó szakképzésre nyolcan jelentkeztek.

A diákok létszáma évfolyamonként változó, de összesítve enyhe növekedést mutat, részletezi az igazgató. Ám mivel az aradi főgimnázium központi iskola, ezek a változások nem mérvadók. A gyenge létszámnövekedés annak tulajdonítható, hogy vannak olyan települések a megyében, ahol létszámhiány miatt megszűnik a magyar oktatás. Azok a fiatalok, akik ilyen helyzetbe kerülnek, vagy beiratkoznak a Csikybe – vállalva ezzel az ingázást vagy a bentlakásos megoldást –, vagy nem. Számukra kézenfekvőbb és kényelmesebb, ha valamelyik közelebbi román iskola mellett döntenek.

A továbbtanulási vágy viszont általános, mutat rá Spier Tünde. Az érettségizők csaknem hetven százaléka diplomát akar szerezni, ám az aradi egyetemek színvonala és a magyar nyelvű aradi felsőoktatás hiánya miatt inkább Kolozsvárt, Nagyváradot, Marosvásárhelyt vagy valamelyik anyaországi intézményt választják. Az értelmiségi pályára készülő fiatalok háromnegyede elmegy a városból.

– Az aradi magyarság épp olyan mértékben asszimilálódik, mint a szórványmagyarság többi része a Kárpát-medencében – véli Borbély Zsolt Attila politológus, publicista. – Évek telnek el, amíg a legnépesebb aradi gyülekezeti térben, a belvárosi református templomban két magyar házasságot köt. Sok magyar a görögkeleti templomban esküszik örök hűséget választottjának, aki román – vagy semmilyen oltár elé nem járul.

A Tűzoltó tér a Szabadság-szoborral idén szeptemberben, az első iskolai napon. Megállíthatatlan szórványosodás?
Fotó: Zabojszky-Horváth Gábor/Facebook

Borbély Zsolt Attila szerint a nemzet legmegpróbáltatottabb részét, a román tömbben élőt, a szórványmagyart a személyi és ezen belül a kulturális autonómia erősíthetné meg, de ennek megteremtéséért 1996 óta a romániai magyarság legerősebb érdekképviseleti szövetsége, az RMDSZ nem tesz semmit. A párt azt az 1993-ban, kétéves határidővel megfogalmazott feladatot sem teljesítette, amely arra vonatkozott, hogy kidolgozza az úgynevezett autonómiastatútumokat, lefordítsa az absztrakt autonómiakövetelést a jogszabályok paragrafusnyelvére.

Léteznek azonban megtartó erők is, mutat rá a politológus. Ilyennek számítanak a magyar óvodák és iskolák, a történelmi egyházak, a magyar nyelvű helyi napilapok, kulturális és érdekvédelmi szervezetek, és persze Magyarország közelsége. Mert ha valaki reggel úgy dönt, hogy nem a közeli Szegeden vagy Gyulán szeretne megebédelni, hanem a kicsit távolabbi magyar fővárosban, akkor ezt ma már könnyen megteheti.

– A másik pozitív tényező – hangsúlyozza Borbély Zsolt Attila – az anyaország tudatos és tervszerű nemzetépítése, hisz ez lelki és anyagi segítséget egyaránt jelent: erősítheti a reményt, a jövőbe vetett hitet és az önazonosság-tudatot is.