Der Besucher eltávozott

Ha egy neves íróval történik valami fontos, a magamfajta megveszekedett olvasó rögvest elkezd kotorászni a könyvespolcon meg az emlékezetében.

A szerzőét valószínűleg inkább, mint azét a nemzetét, amelyről annak nyelvén értelmiségi „antipolitikusként” fölényesen politizál. És itt, ennél sem árt, ha hagyjuk felbukkanni magunkban azoknak a méltánytalanságoknak az emlékét és napi híreit, amelyek az efféle iratoknak is tulajdoníthatóan növelik a távolságot a mai Európa és a mai Magyarország között. És bár rögeszmés szamizdatgyűjtő soha nem voltam, íme végül mutatok még egy kuriózumot: Hangulatjelentés, hat esszé, Köln–Budapest. Az Irodalmi Levelek „független fórum” kiadványa, 1989. Ebben a sorozatban megjelent Szász Béla és Szőcs Géza is, 12,50 DM, Magyarországon terjeszti a Püski–Isis Kft. Ez a cég adta ki a kezdet kezdetén, 1988 novemberétől a „nemzeti” Hitelt, és éppen a napokban mondta Püski Sándor bácsi István fia, hogy napokon belül felszámolja a legendás kiadót, amelynek 1939 volt az alapítási éve. Hát… kultúra, történelem, politikai elkötelezettség(ek), nyilvánosság, így keverednek dátumok és nevek… Persze, ha van kedve az utókornak visszapillantani rájuk.

Milyen is ma olvasva A látogató? Kissé kényszeredett és félszeg a válaszom, már csak azért is, mert félszáz év alatt többször olvastam, egyetemi óráimon rendre előkerült – egyikeként kora új szépprózai kezdeményezéseinek (Mészöly, Hernádi, Mándy, Sarkadi, Fejes, Sánta, Csurka, Galgóczi stb.) –, és emellett a nyolcvanas évek közepén egy német irodalmi lexikon engem kért fel a vonatkozó szócikk megírására. Der Besucher a cím németül. Ez utóbbi „adalék” most csak annyit jelent, hogy vannak megfogalmazott értékelő és elemző mondataim a műről, s ezek – tapasztalhatjuk – sokszor kizárják azt, hogy egy-egy újabb olvasás újabb olvasattal módosítsa a korábbi vélekedést. Mindenesetre ez a lexikonügy akkor is talány volt a számomra, és ma még inkább az. Nyugatnémet irodalmi kapcsolataim nem voltak, és nem tartoztam az író irodalmi és (majd mindinkább) politikai környezetéhez sem, hogyan találtak rám és kik – nem tudom. Azt nem tartom valószínűnek, hogy a mélyben akkora európai presztízsem lett volna, hogy magam se tudtam róla…

Jut eszembe, hogy Hajnóczyról is írtam ebbe a lexikonba, és azt se bánom. S ha már ennyi szó esett egy regény privát, de irodalmias mögötteséről, még egy abszurd elemet hadd hozzak ide. Nem emlékszem, hogy életemben egyetlen mondatot váltottam volna Konrád Györggyel, ami – tekintettel a hetvenes-nyolcvanas évek magyar irodalmi éle­tének „társasági” belviszonyaira, amikor mindenki mindenkivel mindenhol mindenben „együtt volt” – egyenesen képtelenségnek tűnik. Viszont részt vettem mind az ötvenes, mind a hatvanas születésnapi „földalatti” festschriftjeiben… Úgy tudni, hagyatékát Németországba menekítik (csak el innen…) a jogtulajdonosok, félek, hogy nevem kósza felbukkanásai félreértésekre vezetik majd a liberálisan elfogulatlan Konrád-kutatást.

Tehát milyen regény A látogató? Különleges, megismételhetetlen, témájának-tárgyának-látomásának önmagát mindenben alávető író műve. Akkor, amikor íródott, színezte hatását az, hogy olyan világgal kezdett párbeszédet benne a szerző, ami teljesen hiányzott a magyar irodalmi földabroszról, s megengedte olvasóinak azt is, hogy megemlékezzenek a tabuk tabujáról, 1956-ról is. Ugyanakkor egy radikális értelmiségi szereprevízió is volt, egzisztencialista problémahalmaz, a szabadság iránti személyes elkötelezettség leckesorozata, egy bravúrosan kidolgozott nyelvi térben, ahol egyenrangúak a pusztulás tényeinek leltározó tömbjei és a lírai érzékenység vad metaforái.

Ma olvasva – érvényessége változatlannak látszik. Talán – fölszámolódván mögötte a tárgyi világ nagy része, a régi Csikágó kulisszái – az alvilágias légkör intenzitása mintha felfokozódna, s a mű alkalmi szerepkettősei a valamikori szociális izgalmak helyett ma már inkább azokhoz a klasszikus dialógusokhoz látszanak igazodni, amelyeket Dosztojevszkijnél vagy Camus-nél tanultunk meg csodálni. Előfordul, s talán nem is nagyon ritkán az, hogy egy írót csak azért bocsátotta a nyilvánosság elé a sorsa, hogy a maga egyetlen művét megírja. Azt a témát kidolgozza, amely őrá volt bízva. „Konrád látogatója”, a „látogató Konrádja” egy ilyen párosa az irodalmi „metafizikájának”.

Többi regényéről beszéljenek a rajongói, én már A városalapítónak (1973–77) is untam a mesterkéltségeit, A cinkost (1982) talán be se fejeztem. Esszéiről, politikusi évtizedeiről sem beszélek: ­afféle guruként – amint a hozzánk, mondjuk csak ki: a „másik oldalhoz” eljutott szórványos, de folyamatosan érkező hírek alapján észlelhetjük – talán nem túlzás vezető ágensnek tartanunk abban a globális szellemi térben, amelyet a magyar (nemzeti) polgárság nem tart otthonának.

Véletlenül belekapok Az újjászületés melankóliájába (1991). Így szól le a felhők közül, amikor a „többségiek” belegebedtek az ország megmentésébe: „Duzzogás, sértettség, xenofóbia: egész Európában a szokásos nacionalista reflexek. A tisztánlátáshoz kell valami globális-anarchista irónia. Ne dőlj be a hatóságok morális retorikájának… Alapos gyanúval nézem a nemzetállam százszorszent mítoszát…” 1986-os mondatok – és ezek még a diszkrétebbek közül valók –, meghatározták a további évtizedek beszédmódját is. Akkor irritáló, mára már kiürült mondatok. És kiürültek Konrád vállalt szerepei is. Sírja mellől eltávoztak a megjelentek, hagyatéka külföldre távozóban, könyvei vajon reménykedhetnek-e?