Egészséges arány

A Mindenki című rövidfilm főszereplőjeként az Oscar-díj-átadó színpadán állhatott, az Egy napban megmutatta, milyen nehéz háromgyerekes anyaként összetartani egy családot, a Terápiában ­pedig Mácsai Pál analizálta a házasságát. Szamosi Zsófia színésznő kislánya születése után tér vissza a filmvászonra és a színpadra.

Fotó: Mirkó István

– A beskatulyázás kifejezetten színésznők esetében mennyire érezhető?

– A tavalyi év nagyon sok női filmet hozott változatos női szerepekkel, úgyhogy talán ebben van lassú elmozdulás. Az amerikai piac is tele van közhellyel, ezért néha pont annak van ott hírértéke, ha valaki nagyon más szerepben látható, mint amilyenben megszokhattuk. Amikor például Charlize Theron eljátszotta A rém című film főszerepét, egy gyönyörű, szőke bombázó bújt egy csúnya, szörnyű sorozatgyilkos bőrébe. Erre a kontrasztra építették a film marketingjét, ami végül Oscar-díjat ért az amúgy nagyszerű színésznőnek. Valószínűleg élete legnagyobb kihívása is volt ez a szerep. A szerencsésebbek, mint például Cate Blanchett, arról lett híres, hogy ezer arca van, és bármit el tud játszani. Részéről biztosan a tudatos imázsépítés eredménye, hogy a sok ajánlat közül mindig nagyon különböző dolgokat választ. Ez is része a színészetnek, az átváltozás: belebújni egy teljesen másik ember bőrébe, megérteni a döntéseit. Számomra ez izgalmas, és több empátia szükséges hozzá, mint olyan karakter megformálásához, amilyen én vagyok.

– Eljátszana egy hasonló „rémet”?

– Igen! Szívesen játszanék egyszer például egy hajléktalant vagy egy alkoholista, szétcsúszott lakótelepi nőt, vagy mondjuk egy bizonytalan, halk szavú, tipródó karaktert. Bármi olyasmit, ami első körben senkinek nem jutna rólam az eszébe.

– Hogyan készülne fel ilyen szerepre?

– Egyrészt biztos, hogy sokat kéne tanulmányozni az ilyen emberek mindennapi közegét, de egy szerepet a szituációkon keresztül ismerhetünk meg. A konkrét jelenetek, helyzetek a történetben már önmagukban sokat segítenek abban, hogy az ember felépítse a karaktert.

– Az Egy napnál volt egy hónapos felkészülési idő, hogy összeszokjon a filmbeli gyerekeit alakító gyerekekkel. Mennyire nehéz gyerekekkel dolgozni?

– Időbe telik, amíg az ember eljut egy bizalmi helyzetbe. A gyerekek azt engedik magukhoz közel, akikben bíznak. Egészen más helyzet egy háromévessel forgatni, mint egy kilenc-tíz évessel, hiszen egy nagyobb gyerek már ugyanúgy meg tud jegyezni hosszabb szövegeket, megérteni és követni tud rendezői utasításokat, és nem utolsósorban meg is tudja ismételni, amit csinált, mint egy felnőtt partner. Egy három-négy évessel szemben nem lehetnek ilyen elvárások. Általában nagyon sok gyerekből kell megtalálni az igazit.

Saját élmények is

– Novemberben mutatják be Nagy Zoltán Szép csendben című alkotását, amelyben szintén édesanyát alakít. Miről fog szólni ez a film?

– Nagy Zoltán első filmes alkotása, a Filmalap Inkubátor Programjának keretében készült, központi témája a szexuális zaklatás. Egy zenekarban játszó fiatal lánnyal történnek dolgok, én az édesanyját alakítom. Ő az a szülő, aki nem jól reagál, aki nem védi meg a gyerekét, és tulajdonképpen el sem hiszi a történteket. Nehéz téma, hogy gyerekek, tinédzserek egyáltalán felfogják-e, mi történt velük, és képesek-e beszélni róla.

Fotó: Mirkó István

– Anyaként máshogy áll ilyen szerephez?

– Egy szerephez nem úgy állok hozzá, hogy anya vagyok, hanem azt vizsgálom, hogy a karakter milyen. Az Egy nap esetében sokan kérdezték, hogy máshogy csinálnám-e most, mint akkor, amikor még nem volt meg a kislányom. Nem. A színészetben fontos, hogy olyasmit is képesek legyünk ábrázolni a saját élményanyagunk segítségével, amilyen szituációban még nem voltunk. Rengeteg tapasztalat, érzelem, gondolat áll a rendelkezésünkre, amelyet mind használhatunk. No és persze gyerekek nélkül is lehet bárki túlhajszolt.

– Annak idején bátor lépés volt, hogy kőszínházból független színházba, Pintér Béla társulatához csatlakozott, azóta viszont a teljes függetlenséget választotta. Mi volt a döntésben a legfőbb motivációja?

– Nem szakadtunk el teljesen, a régi darabok egy részében a mai napig szerepelek, de egy ideje már éreztem, hogy el kell távolodnom ettől a csapattól. Szükségét éreztem, hogy olyanokkal találkozhassam, akik máshogyan látnak engem, és akik engem is máshogyan inspirálnak. A szabadúszás kockázatos dolog, bizonytalan. Nehéz tervezni, nem lehet előre látni a jövőt. Amikor végeztem a főiskolán, akkor még az sem nagyon volt jellemző, hogy diplomás színészek független társulatokban játszanak. Azt hiszem, hogy ebben úttörőnek számítottam. Amikor eljöttem a Vígszínháztól, rengetegen jöttek oda hozzám gratulálni, hogy mennyire bátor vagyok, de azóta már sokkal nagyobb az átjárás a független társulatok és a kőszínházak között. Sok színész, aki kőszínházban játszik, az alternatív dolgokban is szerepel. Egyre nagyobb számban diplomáznak, hiszen már Kaposváron is van színművészeti egyetem, így kétszer annyian végeznek, mint korábban. Sok az állástalan színész, aki nem tud hova elhelyezkedni, ezért sokszor összeállnak kis csapatokba, és nekiállnak csinálni valamit. Húszévesen egészen más igényei vannak az embernek, és meg sem kottyan egész éjszaka próbálni, párizsis zsömlén élni, de amikor később már haza kell menni a családhoz, és valamiből etetni kell a gyereket, akkor a pénz is szempont, meg a kontrolláltabb munkaidő.

Nem csak jóéjtpuszi

– Amikor a színházban estéről estére ugyanazt a szerepet játssza, mennyire könnyű letenni a jelmezt az előadás után?

– Ha jól ment az előadás, akkor rögtön el tudom engedni. Ha nem ment jól, akkor marad bennem egy tüske, és kicsit tudok haragudni magamra, a partneremre, a nézőkre vagy a világra: akiben vagy amiben az okot látom, hogy miért nem volt elég jó aznap az előadás. Ilyenkor haza tudom vinni ezt a feszültséget. Ezer dolgon elcsúszhat az előadás: hogy a színészek mennyire tudnak összhangba kerülni egymással azon az estén, mennyire koncentráltak. A nézők összeállításán is sok múlik, mert van, amikor nagyon fogékonyak egy témára, és van, amikor sokkal kevésbé. Van, amikor egyetlen néző el tudja rontani a hangulatot, mondjuk csupán azért, mert már százszor látta a darabot, és előre nevet a poénon, amivel zavart kelt a nézőtéren. Tehát néha egy igazi rajongó is el tud rontani egy estét.

– Az Oscaron, Cannes-ban és más fesztiválokon, ahol megfordult a Mindenki, illetve az Egy nap, milyen fogadtatást tapasztalt? Szereti a magyar filmeket a nemzetközi közönség, megértette az üzenetüket?

– A Mindenki esetében külföldön a többség szerencsére az univerzális, szimbolikus üzenetét értette meg a filmnek. Azt, hogy a szolidaritás, az összefogás működhet az elnyomással szemben. Ha jókra és gonoszokra osztjuk a világot, akkor nagyon leegyszerűsítünk egy történetet. A mesékben vannak gonoszok meg jók, a valóságban meg emberek vannak. Szerintem ahhoz rosszindulatúnak kell lenni, hogy félremagyarázzuk a Mindenki egyszerű mondanivalóját, de valahogy az itthoni légkör sajátja, hogy nem örülünk a másik sikerének – akár még büszkék is lehetnénk rá, de inkább nem leszünk, így itthon sokkal több fanyalgással találkoztam. Az Egy napnak Cannes-ban volt a világpremierje, ahol meg is kapta a nemzetközi kritikusok díját. Ennél a filmnél külföldön jobban érződött, hogy kelet-európai történet. A világnak nagyon sok szegletében kell a nőknek rengeteg feladattal megbirkózniuk, dolgoznak, és összetartják a családot, de azt Nyugat-Európában annyira nem értik, hogy két értelmiségi szülő, egy nyelvtanár és egy jogász mindennapi anyagi gondokkal küzdhet. Isztambulban viszont azt nem értették, hogy a főszereplő nő miért megy el dolgozni, miért nem maradt otthon a gyerekeivel.

– Az Egy nap után lett édesanya. Ez a film nem túl pozitívan festi le az anyasággal járó stresszt és teendőhegyeket. Önt felvértezte a szerep?

– Csodálatos dolog átélni az anyaságot, de látom, tényleg ilyen kemény munka, mint ahogy a film bemutatja: nem pozitívan vagy negatívan, hanem reálisan. Sok olyan kritika érte az Egy napot, amely szerint rossz fényben tünteti fel a gyerekvállalást. Szerintem viszont egyszerűen csak nem kozmetikázza, hiszen a gyereknevelésnek van egy csomó szépsége és nehézsége is. Nemcsak a jóéjtpusziról szól, hanem a pelenkákról is. Rengeteg idő, energia, aggodalom, küzdés akár egy nap is. Hogy mennyire fáradunk bele, mennyire megy rá egy kapcsolat, az mindig azon is múlik, hogy képesek vagyunk-e észrevenni abban a pillanatban, hogy mi történik. Belecsúszunk-e, vagy tudatosítjuk, hogy most kell egymásra kicsit jobban odafigyelni. Nagyon fontos a szülőségben – és erről az Egy nap akaratlanul is beszél –, hogy saját magunkra is kell figyelni. Az ember nem tűnhet el az életének egyik szerepében, én sem lehetek csak anya vagy csak színész. Ember vagyok, akinek vannak igényei, és nem rendelhetem magamat teljesen alá minden másnak. Ha egy kis pihenésre, kikapcsolódásra van szükségem, hogy megnézzek egy filmet, vagy elolvassak egy könyvet, vagy egyszerűen bambuljak ki a fejemből, akkor ezt valahogyan meg kell tudjam csinálni. Ezek azok az apróságok, amelyek újra feltöltik az embert energiával, hogy aztán tudjon adni másoknak – akár a magánéletében, akár a színpadon.