Emirátusok, doktorandák

Meglehetősen kaotikus a latin eredetű megnevezések alkalmazásakor a férfi és női formák, esetleg a többes számok használata. A nyugdíjba vonuló, kötelességei alól felmentett, de még tanító, emeritus címmel kitüntetett egyetemi tanár a professor emeritus. (Nem lenne helyesírási akadálya az átírásnak sem: professzor emeritusz.) Az emeritus körülbelül ezt jelenti: szolgálattal elbocsátást kiérdemelt. Az emeritus azonban hímnemű alak a latinban, ezért a nők esetében ez a forma is használatos: professor emerita. S hogy még bonyolultabb legyen a kép, halljuk magyar szórenddel is: emeritus/emerita professor. (S ez sem helyteleníthető.) Az emeritus jelzőt egyházi méltóságok is megkaphatják, így beszélnek Benedek emeritus (vagyis nyugalmazott) pápáról. Például: „Az emeritus pápa kirándulást tett Castel Gandolfóba.” Sőt a magyar egyetemi gyakorlatban rector emeritus is létezik: „rector emeritus cím a professor emeritus címmel együtt a magyar felsőoktatásban dolgozó magas beosztású vezetők anyagi és erkölcsi elismerése céljából adható”. Leköszönt egyetemi rektorok megnevezése tehát: rector emeritus vagy emerita. Az egyetemi rektorok megnevezésében elvétve előfordul a rector magnificus, nők esetében a rectrix magnifica megnevezés is (de ne bonyolítsuk az amúgy sem könnyű helyzetet!).

A doktori iskolákkal bíró egyetemeken azután vannak a doktoranduszok, és hogy itt is kövessék a latin mintát: a doktorandák. Egyik egyetemünk következetesen így hirdeti: Kiss Katalin doktoranda műhelyvitája (kitalált név, de a doktoranda valós). Bizonyos foglalkozások esetében már megszokott a férfi-női megkülönböztetés, például medikus – medika, máshol próbálkoznak vele: teológus – teológa. Újabban az iskolák öregdiákjait (különösen, ha támogatják egykori alma materüket) alumnusnak nevezik. Korábbi jelentése: ösztöndíjas diák, papnövendék. De ha már alumnus, akkor ennek női párja ugyebár: alumna, többes száma pedig a latinban alumni, és nem alumnusok…

Látható, hogy eléggé nagy a zűrzavar. Más nyelvekben is vitatkoznak ezeknek a formáknak a helyességéről. Azt tapasztaljuk, hogy szemben áll egymással a nemi különbségeket alapvetően fel nem tüntető magyar nyelv a nemeket grammatikailag is megkülönböztető latin (és más) nyelvvel. Másként: a magyar grammatika és egy más nyelvi grammatika. Sőt a grammatikán túl a nemek megkülönböztetését hangsúlyozni kívánó pragmatikai törekvés: a politikai korrektség. Az alapkérdés tehát az, hogy kell-e egy nyelvben egy másik nyelv grammatikai szabályait követni. Sőt egy mai nyelvben egy másik (esetleg holt) nyelv voltaképpen nem is létező alakjait? Az egyszerű válaszunk: nem. Bár a latinos műveltség pompás dolog, latinos kifejezésekkel élni vonzó stílushatás, de egy másik (tehát nem latin) nyelvben új kifejezések esetében nem szükséges követni a latin grammatikát. Egy praktikus magyar nyelvstratégia kimondhatná, hogy az egyszerűség, a közérthetőség érdekében az idézett latin eredetű kifejezéseket bátran magyarosíthatjuk, és a magyar nyelvszokás szerint férfira és nőre egy­aránt utaló esetben használhatjuk. Tehát: professzor emeritusz, emeritusz pápa, püspök, rektor emeritusz, rektor magnifikusz, doktorandusz, teológus, medikus, alumnus… Mindenkinek egyszerűbb lenne. Akkor nem fordulhatna elő, hogy az egyik legjelentősebb magyar nyelvész temetési értesítőjén az összes médiumban ez jelent meg: professor emirátus. És Hofi Géza – egyébként ezt az eltúlzott jelenséget karikírozó – tréfája is csak tréfa maradna: „Óóó, hercegek meg vitézek… lovagok és lovaginák.”