Kifestett fájdalom

Az-e még Szentendre, ami akkor volt, amikor a művészet városává lett? Hát persze hogy nem. Nem jobb vagy rosszabb, csak olyan mai. A Szentendrei Régi Művésztelep és a Vajda Stúdió alkotja az itteni művészvilág fő ­bázisát. Utóbbi legidősebb lakója Buhály József festő. Érzékeny és bonyolult művész.

Hatalmas, Monet-t idéző, vad kavalkád, virágba borult gyümölcsös. Szokatlan irány a festőművésztől Fotó: Arpad Kurucz Forrás: Kurucz Árpád

Egykor szentendrei iskoláról beszéltek. Még a két háború között, meg röviddel utána is. Talán az se volt igaz egészen, de jól hangzott. Úgy remélték, hogy miután a Trianonban elszakított Nagybányáról idekerült nyolc festőnek otthont kínált az akkori város, itt fog megszületni az új Nagybánya. De ahhoz kellett volna egy Ferenczy­ Károly, aki karizmájával ugyanakkora hatással van a többi festő művészetére, mint ő volt egykor. Meg aztán ott, ahol a művészi autonómia a legfőbb alapelv, és nincs közös művészeti program, mitől is lenne „iskola”? Mindenki felemel egy neki tetsző zászlót, és azt viszi tovább.

Kívül a „kaszton”

Buhály József, a Szentendrei Régi Művésztelep legidősebb és legrégebbi tagja is viszi a maga zászlaját. Négy évtizede tavasztól késő őszig a művésztelepen dolgozik, manapság télen is. Hetvennégy éves. A szakma, a közönség elismeri, mégsem halmozzák el díjakkal. Állítólag nincs benne a „kasztban”, a hivatalosan nem létezőben. Tipikus kívülálló, aki nem törődik az énmárka (personal branding) építésével, az őszinte beszéd pedig nem diplomatikus.

A kapuban alacsony, mokány ember fogad elmaradhatatlan bőrmellényében, fején kort meghazudtolóan dús haj, arcán keleties vonások. Először a kilencvenes években találkoztunk egy róla szóló rövid portréfilm kapcsán, a bőrmellény már akkor megvolt. A parkban tizenkét önálló műteremből áll a Szentendrei Régi Művésztelep, amely a hetvenes évek elején épült a még régebbi helyett. Hat éve teljesen felújították és téliesítették. Egyet közülük Derkovits-ösztöndíjasoknak utalnak ki, míg a művészeknek háromévente pályázniuk kell a műtermekért. Jelenleg Aknay János, Baksai József, Bánföldi Zoltán, Bereznai Péter, Csáki Róbert, Knyihár Amarilla, Krizbai Sándor, Martin Henrik, Nagy Barbara és Buhály József dolgozhatnak itt.

Buhály műtermébe lépve a régről ismerős világ fogad. Festékillat, a fal mentén egymásnak támasztott félkész és kész művek, fehér vásznak kifeszítve, üresen tátongó, ódon díszkeretek, a falon portrék – édesanyja, édesapja, szerelme –, középen állványon az aktuális munka. Egy hatalmas, Monet-t idéző vad kavalkád, virágba borult gyümölcsös. Egyértelműen impresszionista mű. Szokatlan ez az irány Buhálytól, akit eddig „a realista, az expresszív és a szürreális” művészi látásmód metszéspontjára helyeztek a művészettörténészek. Hogy ez az impresszionizmus stílusfordulat-e, azt majd az idő eldönti. Amikor utoljára találkoztunk – több évvel ezelőtt –, még az elvesztett múltról meséltek a képei, melyek örök szereplője volt a kendős, arctalan öregasszony és az alföldi táj, a Nyírtasson átélt gyerekkor érzései.

– Ez meg itt egy pasztell – mutatja lelkesen a műtermet uraló színkavalkádképet. – Nagybányán voltam tavasszal motívumvadászaton, és egyszer csak az utcáról belesve megláttam egy kicsi, öreg gyümölcsöst, virágba borult fákkal. Lenyűgözött, és megértettem, miért festettek itt Ferenczyék annyi kerti képet. Ott azonnal megfestettem kicsiben, és most idehaza meg akarom csinálni nagyban. Könnyen befogadható – ismeri el –, legalábbis könnyebben, mint ez a fal mentén ülő néni – büszkélkedik egy másik képpel, amely a lerántott vászon alól bukkan elő.

Ez már közelebb van a régi Buhályhoz. A naplemente barnái és sárgái, a szürreális összhatás, az alföldi végtelen teret érzékeltető vonalak, a nehéz itteni paraszti életre utaló fal- és földrepedések, a síkból a térbe türemkedő gyökerek, a sáros anyaföldet érzékeltető vastag festékfelületek. Elmondani is sok, annyi rétegük, jelzésük, utalásuk van ezeknek a képeknek.

– Nálam a kép nem elsősorban formák játéka. Van, aki csak a formával, a mesterségbeli képességeivel operál, de ugyan mit ér a technika, a gyönyörű felület, a sok – mi úgy mondjuk – cuppogtatás, kaparás, ha amúgy tartalmilag üres az egész? Hitem szerint a forma csak eszköz, a technikai tudás csak belépőjegy a művészlétbe. A tartalom az, ami intellektuális kérdés. Ehhez képest tragikus módon ma már a festőnövendékek technikai képzését is elhanyagolják. Nevetséges, hogy amikor nem megy még a modell utáni rajz, a festés sem, de már kísérleteznek az avantgárddal! Ezt olyan alkalmatlan „mesterek” erőltetik, akik maguk se képesek egy tisztességes portrét elkészíteni. Sokszor nem az tanít, akinek kéne. Egyikük hangoztatta: „Nem kell a sok műtermi munka, a csendélet, az alakrajz!” Döbbenten hallottam.

Azt is trendi mondani, hogy „mindenki lehet művész”, ami nyilvánvaló hülyeség. A tudás és tehetség jelentőségének megkérdőjelezése.

A keleti fekvésű műterem üvegfalán felragasztott, hullámos papírlapok próbálják mérsékelni az üvegházhatást, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. A felújítás túl jól sikerült, azóta az ablakok csak billenthetők, a klímát pedig másfél éve ígérik. Az öreg mester morgolódik emiatt, de nem panaszkodik, nem akar követelőzőnek tűnni. Inkább fél hatkor kel nyaranta, hogy még a forróság előtt dolgozni tudjon.

– A műterem egyetlen közös légtér a képekkel, és amikor felkelek, kikeverem a kávét, és máris friss szemmel nézek a tegnapi képre. Ilyenkor egy csapásra meglátom, mit kell még csinálni rajta, hova kell még egy kis szín, egy kis fény. Mindig kell a visszatérés a műhöz. Idő kell neki. Töprengő, mérlegelő, odafigyelő típus vagyok – vall magáról, majd elmeséli, hogy olykor hetekig kínlódik, de „az istennek nem akar elkészülni a mű”. Ilyenkor félreteszi, már el is felejti, majd amikor hónapok múltán ránéz, már csak azon csodálkozik, vajon miért nem volt képes ezt befejezni.

Kedves besúgók

Kilépünk a kertbe, hogy megnézzük az aktuális szoborkiállítást. Az absztrakt művek közti séta közben arra az időre terelődik a szó, amikor még Buhály volt itt a jövő ígérete, a nagy öregek pedig atyáskodtak felette. Nyírtasson, nyolcgyerekes családban nőtt fel. A középiskolában fedezték fel rajztehetségét, amelyet sorkatonaként önképzéssel, leszerelése után szabadiskolák látogatása révén fejlesztett olyan szintre, hogy 1971-ben felvegyék a Képzőművészeti Főiskolára. Kádár György, Szentiványi Lajos, majd Kokas Ignác növendéke lett. Végzősként egy vele egykorú szobrász társaságában moszkvai ösztöndíjat kapott. A szovjet ösztöndíj a Brezsnyev-érában azt jelentette, hogy berakták egy műterembe, amelyből kihalt egy művész, az özvegy pedig kénytelen volt befogadni a vendéget. Viszont kizárólag Moszkván belül mozoghatott, a viszontagságokról ma már csak nevetve tud beszélni.

Hatalmas, Monet-t idéző, vad kavalkád, virágba borult gyümölcsös. Szokatlan irány a festőművésztől
Fotó: Kurucz Árpád

– Mentem volna Leningrádba megnézni az Ermitázst, de szobrász társammal ellentétben engem nem engedtek, azt mondta a fő fejes: maga nem szocialista festő, nem mehet! Tudniillik még mindig azt várták el minden festőtől, hogy munkásöklöt meg a vörös horizontot szemlélő traktoroslányt fessen. Az Ermitázsba így nem jutottam el, de Szergijev Poszadba igen. Ez az orosz ortodoxia központja, Andrej Rubljov is festett itt ikonokat. A rengeteg Trapper farmer, amit vittem eladni, összehozott színművészetis lányokkal és fiúkkal, akik a tenyerükön hordoztak. Ők szöktettek ki arra a meseszép helyre vonattal. Pufajkát adtak rám, hogy orosznak nézzek ki, és nem volt szabad megszólalnom, amíg a kalauz hallja. Csak később jöttem rá, hogy a két legaranyosabb lány, Natasa és Júda mindent jelentettek rólam. Kedves, szép lányok voltak, úgyhogy nem árultam el nekik, hogy tudom, hogy besúgók. Inkább sportot űztem belőle.

Barcsay pártfogása

Az ösztöndíj lejárt, és Buhály hazajött. Nincstelen volt. Művész barátoknál lakott felváltva, hol Bihari Sándor festő családjánál Pomázon, hol Varga Tamás szobrásznál (Varga Imre fia) Pesten. Be volt adva a műteremigénylése, mint mindenkinek akkoriban, de nem hitt benne, mígnem váratlanul megjött a Szentendrei Régi Művésztelepre szóló kétéves kiutalás. Csakhogy a műtermek akkor még nem voltak téliesítve, tilos is volt a művésztelepen lakni, de ő beköltözött, nem akart mások nyakán élni.

– Beázott, filccel szigeteltem a falakat, olajkályhával fűtöttem, két jégergatyát hordtam a nadrág alatt, kesztyűben festettem, de boldog voltam. Az író házaspár, Szántó Piroska és Vas István lejártak hozzám, Piroska néni örökösen aggódott értem: „Aranyoskám, beteg leszel!” – mondogatta. Pista bácsi kissé pocakos ember volt, hozta nekem a bő, de meleg pulóvereit. Nagyon jól jött a segítség. Aztán május közepén kiköltöztek a nagyok, az idős mesterek, akiket csak csodálni tudtam: Barcsay Jenő, Kántor Andor, Gráber Margit, Bánovszky Miklós, Korniss Titusz. Az öregek felkaroltak, figyeltek rám. Korniss be-bejött: „Magánál mindig ég a villany! Nem szabad, nem jó éjfélig dolgozni! Maga mikor alszik? Aludni kell ebéd után is!” Pont, mint az apám – gondoltam –, mert ő is mindig aludt ebéd után. A korral jár, most már tudom. Régebben pezsgő élet volt itt, napközben aktmodellek a kertben, esténként sütögetések, nagy beszélgetések, viták, borozgatások. Amikor letelt a két év, és csomagolni kezdtem, választott mesterem, Barcsay Jenő odajött, kérdezte, miért megyek el. Mondtam, mert lejárt az időm. Erre méltatlankodni kezdett, hogy na de ez se használja a műtermét, meg az se, maga meg örökké itt van, és alkot! Erre kitört belőlem: Ne nekem tessék mondani, Jenő bácsi, hanem a művészeti alapnál! Erre elhallgatott. Elgondolkodva távozott, és én rettenetesen szégyelltem magam ingerültségem miatt. Ő egy finom úriember volt. Nemsokára kijött a Képzőművészeti Alap igazgatója a helyettesével, és összesereglettek a művészek. Az igazgató rám nézett szúrós szemmel: „Buhály, vedd tudomásul, hogy ez nem lakás, hanem műterem! A festő szakosztály ezért megszavazott neked egy kétszobás műteremlakást az Ó utcában, tessék ott lakni, Szentendre pedig csak nyáron használható!” Beválasztottak tagnak. Életemben nem éreztem úgy magam, mint akkor! Az ájulás kerülgetett, ez jobb, mint az öt találat! Műterem és lakás is egyszerre! Sose tudtam meg, ki volt e mögött, de az érzésem az, hogy Barcsay lehetett. Ha valakinek, neki adtak a szavára.

A sors sokak szerint olyan, hogy ha valami nagy ajándékot ad, valami fontosat el is vesz az embertől. Buhály felfelé ívelő pályáját, külföldi kiállítások és ösztöndíjak sorát 45 évesen egy személyes tragédia szakította meg és terelte más irányba.

A nálánál negyedszázaddal fiatalabb menyasszonyát, a színészi mesterség és református lelkészi hivatás között hezitáló Soós Csillát kitűzött esküvőjük napján temette el. Egy szabálytalanul előző teherautóval ütköztek frontálisan.

Ez a tragédia a festő művészetére évtizedekig hatással volt. A mára lezárult komor korszakáról így nyilatkozik: – Nem a Riviérán születtem, hanem a Nyírségben, keményen robotoló szegény emberek közé. Ez számomra eleve meghatározó élmény, és erre jött a tragédia. Ki kellett festenem magamból a fájdalmat. Sok időbe telt, de mára Csilla gyönyörű, távoli emlék maradt, el tudtam engedni. Talán ezért is festek virágba borult gyümölcsöst. Ezért foglalkoztatnak újabb és újabb művészeti problémák.