Vengerov olyan kisugárzású művész, aki már akkor képes meghódítani a közönséget, amikor még egy hangot sem játszott. Őrület ez az ember. Úgy szalad ki a színpadra, lazán, mint egy jópofa fickó, kópésan mosolyogva, és pontosan tudja, hogy mindenkit ámulatba fog ejteni. De mindezt egyáltalán nem nagy mellénnyel, hanem rögvest szerethetően. Játéka közben nincs semmi manír, nem ugrik ki a nadrágjából, hanem a lehető legtermészetesebben, könnyedén hegedül, muzsikál, mintha Pavarotti énekelne, gyönyörű, ha kell, hajszálfinom, ha kell, telt hegedűhanggal, hihetetlenül tiszta intonációval, virtuózan, valóban lenyűgözve mindenkit.
Fotó: Vengerov@MNF_fotoNagyAttila
Max Bruch népszerű, mutatós, 1868-ban komponált, Joachim Józsefnek ajánlott 1. (g-moll) hegedűversenye után Maxim Vengerov még eljátszik ráadásnak egy ihletett Bach-adagiót (az első szólószonátából): levegőt is alig lehet venni az élménytől, úgy szólal meg minden egyes hang. Magyarul köszöni meg a tapsot, és aztán kedvesen leinti, elég lesz már, nyugalom, még úgysem tűnök el, jövök vissza! Mert ritka, hogy egy sztárszólista két feladatot, fellépést is vállal egy koncerten. A második félidő elején megint itt van, és úgy „odateszi” Ravel Tzigane-ját, hogy a végén Hamar Zsolt alig tudja utánavinni a zenekarát.
A közönség még újra ráadást követel, de a hegedűművész jelzi, mára őbelőle elég lesz, jöjjön A rózsalovag szvit, majd úgy távozik, széles mosollyal, magasba emelt hegedűvel, hogy kacsint egyet. Mindenki tudja, búcsúról szó sincs, jövő év elején a MÁV-zenekar vendége lesz. Alig várjuk!
(Maxim Vengerov és a Nemzeti Filharmonikusok hangversenye Hamar Zsolt vezényletével. Zeneakadémia, 2019. október 17.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!