Vengerov kacsint

Manapság divat lett megcímkézni a hangversenyeket. Egyre több szimfonikus zenekar él ezzel a fogással. Nem elég a jó zene, kell neki fiók, vagy kell köré valami mély filozófia.

Maxim Vengerov szólista és Hamar Zsolt karmester Forrás: Vengerov@MNF_fotoNagyAttila

Manapság divat lett megcímkézni a hangversenyeket. Egyre több szimfonikus zenekar él ezzel a fogással. Nem elég a jó zene, kell neki fiók, vagy kell köré valami mély filozófia. Így is jelezve a közönségnek, hogy egy-egy koncert műsorát alaposan átgondolt tematika, koncepció alapján szerkesztették meg. Talán a jegyek is jobban fogynak? Ha van néhány remekmű egymás után, amelyeknek nem sok közük van egymáshoz, már kevésbé élvezhető vagy „kerek” egy hangverseny? Nem tudom. Legutóbb egy vezető magyar karmester szögezte nekem a kérdést: miért kell újabban a koncerteknek címet adni?

A Nemzeti Filharmonikusok legutóbbi zeneakadémiai estjének is volt címe: A tánc apoteózisa. Teljesen jogos, hiszen a La valse, Maurice Ravel őrjítően kavargó keringője volt a nyitószám, és Richard Strauss áradó, szenvedélyes, dús zenéje, A rózsalovag szvit zárta a koncertet. Slágerdarabok. A La valse Gyagilev felkérésére készült, eredetileg Bécs címmel, ám a balettigazgatónak – bár kifizette – végül nem kellett. Ravel megsértődött, de később kárpótolta a „koreográfiai költemény” hangversenytermi bemutatójának hatalmas sikere. A rózsalovag szvit bódító és szentimentális, az opera impozáns keresztmetszetét adó muzsikája magával ragadó keringőzenéjével remek keretet adott az estének.

A Hamar Zsolt zeneigazgató-karmester vezényelte koncerten élmény volt hallgatni a Nemzeti Filharmonikusokat táncra „pendülni”. Hadd emeljem ki koncertmesterüket, Koppándi Jenőt rendkívül érzékeny, különlegesen szép hegedűjátékáért. Az igazi szenzáció azonban mégis az a két mű volt ezen az estén, amelynek a tánchoz nincs köze, viszont Maxim Vengerov volt a szólistája. Az orosz hegedűművész ugyanis felülmúlhatatlan, és úgy tűnik, csak fiatalodik.

„Ízig-vérig zenész, akinek minden porcikája muzsikál, ráadásul tökéletesen” – jellemezte Hamar Zsolt. Akkor találkoztak először, amikor a karmester még a pécsi Pannon Filharmonikusok élén állt, régóta fűzi őket össze művészi barátság, és ez a nem múló inspiráló kapcsolat közte és a szólista között végig érezhető volt október 17-én is.

Vengerov olyan kisugárzású művész, aki már akkor képes meghódítani a közönséget, amikor még egy hangot sem játszott. Őrület ez az ember. Úgy szalad ki a színpadra, lazán, mint egy jópofa fickó, kópésan mosolyogva, és pontosan tudja, hogy mindenkit ámulatba fog ejteni. De mindezt egyáltalán nem nagy mellénnyel, hanem rögvest szerethetően. Játéka közben nincs semmi manír, nem ugrik ki a nadrágjából, hanem a lehető legtermészetesebben, könnyedén hegedül, muzsikál, mintha Pavarotti énekelne, gyönyörű, ha kell, hajszálfinom, ha kell, telt hegedűhanggal, hihetetlenül tiszta intonációval, virtuózan, valóban lenyűgözve mindenkit.

Maxim Vengerov szólista és Hamar Zsolt karmester
Fotó: Vengerov@MNF_fotoNagyAttila

Max Bruch népszerű, mutatós, 1868-ban komponált, Joachim Józsefnek ajánlott 1. (g-moll) hegedűversenye után Maxim Vengerov még eljátszik ráadásnak egy ihletett Bach-adagiót (az első szólószonátából): levegőt is alig lehet venni az élménytől, úgy szólal meg minden egyes hang. Magyarul köszöni meg a tapsot, és aztán kedvesen leinti, elég lesz már, nyugalom, még úgysem tűnök el, jövök vissza! Mert ritka, hogy egy sztárszólista két feladatot, fellépést is vállal egy koncerten. A második félidő elején megint itt van, és úgy „odateszi” Ravel Tzigane-ját, hogy a végén Hamar Zsolt alig tudja utánavinni a zenekarát.

A közönség még újra ráadást követel, de a hegedűművész jelzi, mára őbelőle elég lesz, jöjjön A rózsalovag szvit, majd úgy távozik, széles mosollyal, magasba emelt hegedűvel, hogy kacsint egyet. Mindenki tudja, búcsúról szó sincs, jövő év elején a MÁV-zenekar vendége lesz. Alig várjuk!

(Maxim Vengerov és a Nemzeti Filharmonikusok hangversenye Hamar Zsolt vezényletével. Zeneakadémia, 2019. október 17.)