Boleró a közönségtől

Negyven évvel ezelőtt egy balettévfolyam úgy döntött, hogy nemcsak együtt marad, hanem vezetőt és várost is választ magának. Engedélyt kértek a kulturális minisztertől, Pozsgay Imrétől, hogy társulatot alapíthassanak, majd rábeszélték Markó Ivánt, az akkor már világhírű táncost, hogy hagyja el Maurice Béjart társulatát, és vállalja el az együttes vezetését, aztán a Győri Színház igazgatóját, hogy szerződtesse le az együttest. Így született meg a Győri Balett. A Halhatatlanok Társulatának tagjával, a Kossuth-díjas Kiss Jánossal beszélgettünk.

Jelenet a Carmina Burana előadásából Forrás: Havran Zoltán

– Van olyan néző, aki negyven éve jár az előadásaikra?

– Igen, csodálatos dolog, hogy sokan kitartanak mellettünk. Ebben a műfajban az a legszörnyűbb, hogy az összes művészeti ág közül a mi pályánk a legrövidebb. Kilenc évig kell tanulni, hogy valaki professzionális táncossá váljon, utána legjobb esetben 25 éven keresztül lehet színpadon. Bele ne vágjon az, aki úgy gondolja, hogy ezt a szakmát félgőzzel lehet űzni!

A másik nehézség pedig az, hogy a siker mulandó. Este összemegy a függöny, a nézők tombolnak, aztán másnap minden kezdődik elölről – a nulláról. A táncosnak össze kell szednie a testét, össze kell kaparnia az agyát, el kell viselnie a fájdalmat, majd be kell mennie a próbaterembe, és oda kell állnia a rúdhoz gyakorolni. Ez a szép benne, de egyben ez a legnehezebb is.

– Markó Iván vezetése idején hatalmas sikerben, érdeklődésben és szeretetben volt részük. Mit tudtak, amit mások nem?

– Iván hét évet töltött szólistaként a világhírű francia balettművész, Maurice Béjart együttesében, s új formanyelvet, gondolkodást, stílust hozott be Magyarországra. Ő lett a „kelet Béjart-ja”. 1979-ben, halottak napján A Nap szerettei volt az első bemutatónk. Nem sokkal később már elkezdtük járni a világot. Táncoltunk a moszkvai olimpián, Szöulban, Kínában, Bayreuthban, a milánói Scalában, Baltimore-ban a Színházak Világfesztiválján A csodálatos mandarinnal elnyertük a kritikusok díját. Külföldön úgy néztek ránk, mint a csodabogarakra. 1980-ban mutattuk be az első egész estés darabunkat Az igazság pillanata címmel, Federico García Lorca emlékére. Amikor a darabot Moszkvában játszottuk, és a színházi takarító nénik meglátták az előadásunk díszletét – a tízméteres kereszten Krisztust kifeszítve –, sűrűn azt motyogták, hogy Bozse moj. Az illetékes elvtárs le is szedette. Markó Iván viszont kijelentette, hogy az a darab része, ha nincs Krisztus, nincs előadás. Visszatették.

– Sikert sikerre halmoztak, majd 12 év után – tudom, hogy soha nem árulja el az okát, hogy miért –, 1991 márciusában Markó Iván otthagyta a társulatot, és letiltotta az összes darabot. Mi történt másnap? Bementek a próbaterembe, és…?

– Óriási trauma volt. Megijedt a város is, és mi is. Ahogy 1979-ben, akkor is mindenhol, még az üzletekben is azt kérdezték: János, miben tudunk segíteni? Érzelmileg is nagyon támogattak minket. A város világhírű együttese egyszer csak lenullázta magát. Ott maradt repertoár nélkül. A kérdés az volt, hogy onnan hogy áll fel. Iszonyatos munkával sikerült. Markó Ivánt már korábban felkérték, hogy II. János Pál látogatása alkalmából készítsen egy koreográfiát. Áprilisban a pápai prelátus megkérdezte, hogy nélküle is vállaljuk-e a feladatot. Természetesen. Gombár Judit – Markó Iván felesége, díszlet- és jelmeztervezőnk velünk maradt, és – megírta a Szent Margit legendája librettóját. Négyen koreografáltuk a darabot, és szó szerint pápai áldással kezdtük az új korszakot. Ivánnal volt egy szokásunk, minden előadás előtt körbeálltunk, megfogtuk egymás kezét, és közösen gyűjtöttünk erőt. Azt találtuk ki, hogy a darab végén a pápa lejön a színpadra, megfogja a kezünket, és a nézőtéren 50 ezer ember szintén megfogja egymás kezét. Többször találkoztunk a püspöki kar képviselőivel, nézték a próbákat, nehogy valami olyasmi történjen, amit nem szeretnének. Ez teljesen természetes. Amikor előadtuk az elképzelésünket, a biztonságért felelős úriember azt mondta: „Maga nem normális. Gondolja, hogy a pápának üzengetni lehet? Felejtse el. Biztonsági okokból, ha már egyszer felment, és leült a helyére, onnan csak a végén jön le, amikor távozik.” Aztán megtörtént a csoda. Valahogy eljutott az üzenet őszentségéhez, mert egyszer csak azt láttuk, hogy felállt – most is megborzongok –, elindult felénk, és megáldotta az együttest. Így szó szerint pápai áldással kezdtük az új korszakot. Azóta hiszem, hogy nincs lehetetlen.

– Néhány hónapig hárman irányították az együttest, majd októberben, még szólótáncosként kinevezték igazgatónak. Meddig tudta a két feladatot együtt elvégezni?

– Ahhoz, hogy egy táncos ki merjen állni a színpadra, mindennap kell gyakorolnia. Igazgatóként rengeteg feladat hárult rám, és előfordult, hogy napokig nem tudtam táncolni. Így nem állhattam ki a nézők elé. Át kellett értékelnem a szakmai pályámat, és meg kellett hoznom a döntést: nem én vagyok fontos, hanem az együttes. Nagyon nehéz volt, mert imádtam táncolni, de beláttam, hogy a két feladatot maradéktalanul nem tudom ellátni.

Énekeltek a nézők

– Markó Iván diktatórikusan vezette az együttest, de…?

– …én is! Egyszer egy színházigazgató megkérdezte tőlem, hogy nálunk hány tagú a művészeti tanács. Mondom, nincs művészeti tanács, nálunk diktatúra van. Mindenki Rómeó és Júlia akar lenni, és mindenki koreografálni akar. Itt egy embernek kell megmondania, hogy melyik irányba megyünk. A legfontosabb, hogy a vezető kikkel veszi körül magát. Akkor tud jó döntéseket hozni a társulat érdekében, ha támogató, szakképzett csapat áll mellette. Az volt a vágyam, hogy ugyanazokat a helyeket, ahová Markó Iván elvitt minket táncolni, ismét végigjárjuk. Eljutottunk tehát újra Moszkvába, New Yorkban mi voltunk az első kelet-európai társulat, akik felléptek a Joyce-ban, táncoltunk Rióban az olimpián, királyok és királynők előtt, templomban, szabadtéren. Mi léptünk fel elsőként a Budapest Sportcsarnokban. Tavaly decemberben például Marokkóban 1600 néző előtt tartottunk előadást. Kodály zenéjére táncolni Marokkóban? Rengeteg fiatal jött el, óriási sikerünk lett. Egyszer Zürichben egy hölgy előadás után beküldött nekünk egy cetlit, amelyen ez állt: „Most jó volt magyarnak lenni, köszönöm.” És Galántán a Galántai táncokat előadni? Kodály műveire készített koreográfiákat táncoltunk, s közben énekeltek a nézők, olyan volt, mintha az Esti dalt egy kórus adta volna elő! Nagyon meghatódtunk. Én azt szeretem a legjobban, amikor olyan helyre megyünk, ahol kevés balettelőadást látnak, amikor „szűz”, hozzá nem értő közönség előtt lépünk fel. Egyszer előadtuk a Bolerót, aztán a nézők kimentek a színház elé, és ők is eltáncolták!

Jelenet a Carmina Burana előadásából
Fotó: Havran Zoltán

– Miért lett táncos?

– Szinte minden balettos, aki kicsi gyerekkorban kezd el táncolni, édesanyja álmát valósítja meg. Édesapám azt szerette volna, hogy birkózó vagy bokszoló legyek. Édesanyám akarata győzött, aminek nagyon örülök. Ötévesen kis kanász voltam egy néptáncegyüttesben, azóta is imádom a néptáncot. Szerintem boldog, aki táncol. A legjobb kulturális immunerősítő a táncművészet. Én már sajnos nem táncolok, óvatosnak kell lennem, mert csípőprotézis-műtétem volt. De egyébként táncolok, hogyne táncolnék – de már csak álmomban.

Mindenki a színpadon

– A gálaműsor nehéz műfaj, ki lépjen fel, mit adjanak elő, kit hívjanak meg. Hogy állították össze a 40. évfordulóra a november 2-i ünnepi programot?

– Délután az alapítókkal tartunk pódiumbeszélgetést, majd a gála előtt megnyitjuk a Gom­bár Juditra emlékező gyönyörű kiállításunkat.

A jubileumi díszelőadáson bemutatjuk az együttesről erre az alkalomra készült visszatekintő kilencperces kisfilmünket. Nagyon hálás vagyok Kodály Zoltánnénak, hogy annak idején engedélyezte a Kodály című előadást, melyhez Velekei László készített koreográfiát. Tetszett neki, s szabad kezet kaptunk a zeneszerző műveihez. Így született meg Kodály emlékére a Romance című darabunk. Ebből látható majd a gálán egy részlet. Markó Iván emblematikus előadásában, a Boleróban Ladányi Andrea táncolt. Újragondoltuk a darabot, Lukács András készített új koreográfiát az együttes számára, nagyon szép előadás, mindenhol óriási sikerrel játsszuk. Ezt is előadjuk. A Biblia örök ihletforrás számunkra, az Eszter könyvéből készült Purim című darabbal bejártuk a világot. Erről egy filmbejátszást látunk, a gála végén pedig mindenkit a színpadra hívok, mert szeretnék egy közös tablót készíteni az újakkal, a régiekkel, mindenkivel.

– Jövőre lejár az igazgatói megbízatása. Miért nem akarja folytatni a munkát?

– Huszonnyolc éve vagyok igazgató, úgy érzem, hogy elég belőlem. Továbbra is mindenben segítem majd az együttes munkáját, mert élek-halok a táncművészetért. Folytatom a munkát a Táncszövetségben és a Magyar Művészeti Akadémián is, védem a táncművészetet, ha kell.

A Győri Balettnek legyen fiatal igazgatója – Velekei László volt táncművész, művészeti vezető személyében –, a társulat pedig kapjon új lendületet a hagyományok megőrzésével. Azt semmiképpen nem akarom, hogy kalandorok kezére kerüljön az együttes. Győrben velünk együtt nőtt fel egy táncot szerető és értő közönség. Idén, a 15. Magyar Táncfesztiválon egy hét alatt 26 együttes lépett fel, akiket a közönség türelmetlenül várt. Ez Győr. Én pedig, aki Budapesten születtem, már régóta győrinek vallom magam.