Csúcsragadozók

A Messerschmitt Bf 109-es máig a világ legnagyobb példányszámban gyártott, hosszú ideig egyértelműen legjobb vadászrepülőgépe volt. Az igen ritka megmaradt példányok közül egyet – lengyel múzeumi barátainknak köszönhetően – tavaszig megcsodálhatunk Szolnokon. Idő és pénz kérdése, hogy a legendás magyar Puma vadászrepülő ezred valamelyik gépében is gyönyörködhessünk.

A háború elején a Messerschmitt Bf 190-es uralta a légteret Fotó: Teknős Miklós

A rangsorra vonatkozó kérdésre alighanem az egykori vadászpilóták tudnának legtárgyilagosabban válaszolni. E sorok szerzője jó barátságot ápolt a 2001-ben elhunyt vitéz Tobak Tiborral, aki „a Pumák krónikásaként” maga is számos memoárt írt a Pumák harcairól, saját és bajtársai élményeiről. A magyar, majd osztrák légtérben öt légi győzelmet elérő pilóta a legjobb vadászgépnek egyértelműen az amerikai Mustangot tartotta, amellyel szemben a Luftwaffe és a Puma által a háború végén egyaránt használt G–6-osok és

G–10-esek (Gusztávok) már nem voltak versenyképesek. Egyedül az emelkedési képességet illetően maradt meg az előnyük. Egyetlen túlélési esélyük az erősebb, gyorsabb és fordulékonyabb ellenfél elől való meglépés, a metanolgyorsító bekapcsolása és a felhőben való eltűnés volt. A befecskendező 100 km/h sebességtöbbletet jelentett, azonban csak 15 percig volt üzemeltethető, utána – ha sikerült visszajutni is a saját reptérre – a motor nagyjavításra szorult. A G–10-es változattal a 109-es elérte a fejleszthetősége felső határát – summázta Tobak, akit 1944 nyarán, 23 évesen vetettek be először, amikor az „amerikai szezon” már lezárult. Mint mesélte, a szovjetekkel szemben nagy volt a Messer-pilóták önbizalma. A háború után (és még a koncepciós Puma-per előtt) volt módja kiképzőtisztként repülni a korábbi ellenfelek vadászgépeivel is (Jak–3, Jak–9), melyek nehezen vezethető, oroszosan egyszerű és elavult technikát képviseltek, motorjaikat bizonyos magasság felett elhagyta az erejük, „köhögni” kezdtek. Utólag már-már sajnálni kezdte a nem túl jól kiképzett szovjet pilótákat, akik kizárólag számbeli fölényükre apellálhattak, arra viszont teljes joggal.

A háború elején a Messerschmitt Bf 190-es uralta a légteret
Fotó: Teknős Miklós

Tobak Tibor végül ’45 telén Ausztriában egy amerikai Mustang prédája lett. Összeégett arccal és kézzel a jeges Dunába ejtőernyőzött, majd miután osztrák parasztok szövetséges katonának hitték, és kis híján vasvillára hányták, egy tábori csendőr közbelépésére végül SS-hadikórházban kötött ki, onnan pedig egy bajtársai által gyulai kolbásszal megvesztegetett nővér által kiszöktetve került vissza alakulatához. Nem lett volna bölcs dolog SS-kórházban maradnia, amikor közeledtek az oroszok. Tobak Tibor regényes történetéhez tartozik még, hogy a koncepciós Puma-perben számos katonatársával együtt mint „horthysta-fasiszta katonatisztet, aki szovjet gépeket lőtt le” tíz évre ítélték, melyből hat évet ült le a váci fegyházban. A rendszerváltás után rehabilitálták, és ezredessé léptették elő.

Az amerikai légierő magyarországi városok elleni, 1944 tavaszán elkezdett terrorbombázásai hatására döntött úgy a magyar hadvezetés, hogy a hatékonyabb fellépés érdekében egységes vadászrepülő ezredbe szervezik a vadászrepülő alakulatokat. A 101. honi vadászrepülő ezred első, három századból álló „Puma” vadászrepülő osztálya 1944. május 1-jén alakult meg Veszprémben vitéz belényesi Heppes Aladár őrnagy parancsnokságával. A Puma elnevezés, embléma és a „vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse” jelmondat személy szerint őhozzá, az „öreg pumához” kötődik. A kezdetben három, az év végére kilenc század egyenként 12-12 magyar gyártású 109 G–6-osból, illetve a típusra ki- vagy átképzett személyzetből állt. Vadásznak lenni a létező legvagányabb dolognak számított, a fiatalok szó szerint tülekedtek a lehetőségért. Messerre kerülni olyan volt, mintha egy fiatalember versenyautót kapna ajándékba – emlékezett vissza Tobak Tibor. A pilóták kiválasztásánál döntő szempont volt a fizikai tulajdonságok mellett a fiatalság, a kezdeményezőkészség és egyfajta agresszió, hiszen a vadászgép mindig támadó szerepkörben van. El lehet képzelni, micsoda vakmerőség kell ahhoz, hogy optimális esetben huszadmagával valaki megtámadjon egy sokszor 60-400 darab B–24-es és B–17-es négymotorosból és akár ötven kísérő vadászból álló ellenséges rajt.

A harceljárás megegyezett a velük párhuzamosan, negyedével nagyobb létszámban harcoló németekével: géppáranként, úgynevezett rottéban (a vezérgépet fedező kísérőgép mögötte 45 fokban jobbra) támadtak a nap felől, hogy minél később vegyék őket észre. Felülről a rotték egymás után rázuhantak a bombázókötelékre, tüzeltek, majd akár sikerült az akció, akár nem, gyorsan be kellett húzniuk a felhők pamacsaiba, végül gyülekező egy meghatározott légtérszektorban. Második rácsapás kizárva, mert ekkor már résen lettek volna a kísérő vadászok. Ennél jobb móka volt a szabad vadászat, amely pontosan azt jelentette, amit az elnevezés takar. A magyar légtérben 1944-ben az USAF 15. légi hadserege 365 repülőgépet vesztett, melyből 161-et Pumák vadásztak le, a többit a németek és a légvédelmi tüzérség együttesen.

A háború után a pumákat is elérte a kommunista terror, noha őket mint katonákat mindvégig kizárólag a hazaszeretet vezérelte: párttag nem volt köztük, Heppes Aladár parancsnok határozottan megtiltott minden politikai agitációt.

A Puma legénységét sokkal inkább jellemezte az a fajta lovagias szellem, amelynek zsinórmértéke az ellenséggel szembeni emberséges bánásmód volt. Míg számukra nem volt kérdés, hogy ejtőernyőző ellenséges katonára úriember nem tüzel, addig a pumák közül többen azért haltak hősi halált, mert a szovjetek és amerikaiak köré-

ben szokássá vált „játékból” célba lőni a védtelenül ereszkedő emberre.