Földim, a macskalány

„Mit írjak? Emlékezzem, vagy ne is tegyek kísérletet az emlékezésre? Mert tudom, hogy nem tudok emlékezni, mai énem mindent megváltoztat.” Tudjuk: nemcsak az írói munkának, hanem az emberi életnek is minden pillanata a múlt és a jelen kettősségében foglya és uralkodója az időnek. A mát nemcsak én élem meg, hanem az énemnek minden időtöredéknyi múltja is, és azt meg ki tudná meghatározni, hogy amit mai énemről üzen a tudatom, abban mekkora porciónyit birtokol a múlt? Pedig az emlékező írónak éppen az a dolga, és Tóth Erzsit, főleg utóbbi évtizedekben írt munkáinak tanúságtételei szerint, éppen ennek a különválasztásnak a lehetősége foglalkoztatja. Mindig is emlékező költő volt. Még a rezdülő pillanatoknak – érzéseknek, látványok, hangoknak – utánakapó hajdani költeményeiben is ott dereng nyomokban a múlt, ha többnyi nem is metaforikus kapcsolatok jelzéseiben, inkább a versbeszéd személyességének múltba táguló nyitottságában. Életműve mára már mintha folyamatosan íródó memoár lenne, amelyből azonban soha nem hiányzik a jelen. A jelen mint a lét tárgyias, természeti és kulturális kerete, azaz kínálata. Élethelyzetek, könyvek meg filmek, találkozások, álmok és – bizony-bizony – közéleti örömök-nyomorúságok.

Aki rendszeres olvasója Tóth Erzsébet verseinek, cikkeinek és szépprózájának, az a jelen és múlt összeszövődésének hallatlanul gazdagon rétegezett, bámulatosan árnyalt, intellektuálisan megemelt és érzelmileg gyakran a szélsőségekig feszített formaváltozataival találkozik. Nem tagadom: vonzódom mindegyik változathoz. Egyik könyvét valaha úgy ajánlotta nekem, mint aki „szomszédom, kollégám, harcostársam”. Erről a háromféle közös szerepről magam is sokat mesélhetnék: a közös munkahelyekről, a „szakmai” együttlétekről, megszűnt „közös” villamosainkról, kettesben végigduruzsolt és végigpletykált autóutakról a XV. kerület és a lakiteleki népfőiskola között, pódiumszerepléseinkről, hogy mit írtam én róla, ő meg az én polgárkönyvemről, meggyászolt halottainkról stb. De azt hiszem, hogy csupán a „szomszédság” is minden lényegesnek teret tud adni a maga véletlenszerű, köznapias esetlegességeivel.

A „szomszédság” éppen úgy metaforája az élet terének, amely minden eseménynek színpadot kínál, ahogy – mondjuk, és ez nem blaszfémia – a költő macskája a megkerülhetetlen, de feloldhatatlan titokzatosságnak. A hajdani rákospalotai kisfiú olvas, amikor a mai pestújhelyi vers felidézi „az égett piritós illatát / citrompótlós teáéval” […], „tízóraira zsíros kenyér almával, / a kenyér éppen csak megvakítva”. Hát ez, ez a „megvakítva”, ez a költészet… És öregedő férfiként ott ballagok a kislány mellett, akit az „oroszkórház” mellett visz el az útja (a hosszú kerítés, rákönyöklő bámész kiskatonákkal, éppen feleúton akkori „közte” és mai „köztem” metszéspontján), és tudom, hogy a kedélyes szláv bakaszagból és katonaviháncolásból teherautó fog kitörni, hogy a barátomat halálra gázolja. Én is emlékszem a virágosboltra, a maffiagyilkosság színhelyévé vált étteremre a sarkon, az utcai órára, az artistákra a Terv és a Széchenyi moziban, ahogy a versek és a kisprózák megörökítik ezeket. És az én nagyanyám is Karilt szedett, ha fájt a feje, itt egy kis doboz az asztalomon.

De szomszédja lehettem Tóth Erzsébetnek, amikor 1980-ban, talán elsőként a nagy nyilvánosság előtt kimondta, hogy ki gyilkolja a magyar történelmet 1956 után, és szomszédok voltunk 1979-ben az első lakiteleki nemzetkonferencián (de csak ő vette észre, hogy Illyés Gyula nyakán „kicsit kopottas az inggallér”), majd ennek három évtizeddel későbbi felidézésekor és olvasás közben – azaz a könyvével szomszédságban – átélem azt, amit ő érez és megfogalmaz Adyról vagy Proustról, Márairól meg Gyarmati Fanniról, Zalánról és Zbigniew Herbertről. És együtt dermedtünk meg a 2006-os lakiteleki filmszemlén: ahogy Bartók Csaba filmetűdje égette belénk Nagy László versét az „összmagyarság” előadásában…

Ez a legújabb könyv vallomás és beszámoló. A vállalt honszerelemben példázatos embereinek radikálisan őszinte felidézése: Ady és Sinka, Utassy és Nagy László, Csurka és Csengey, Trianon költői. Ki mer ma még – költőként – ilyen listát hittel és hitetően leírni? És mint „jól értesült” szomszéd mondom, aki olykor be-beleshet magába az írói műhelybe is, hogy egyre nagyobb lendülettel készül az a könyv, amely sok mindent át fog írni irodalmi közelmúltunk történetében. Addig meg? Ha nem íródik a vers, akkor prózát kell írni. Ha nagy elbeszélésen dolgozunk, akkor olvasgassunk és írogassunk apró jegyzeteket, pihentető mondatokat fogalmazzunk meg a mindennapok kínálatáról: az utca fölött egymásba hajló lombokról, örüljünk a színükben összeillő ruhadaraboknak, anyánk egy könnyebb napjának és a macskának, akiről tudjuk, hogy akkor van a legközelebb hozzánk, amikor nem bújik, nem néz ránk, csak van.