Földim, a macskalány

Pár napja frissen megjelent könyv várt idehaza. A szerzője maga hozta-kézbesítette, akit a feleségem egyszerre unszolt arra, hogy kerüljön csak beljebb a kapun, noha nem vagyok otthon, ugyanakkor meg aggódott is a szép világos kabátjáért a mindenkivel barátkozó sáros lábú kutya miatt. A szerző nemcsak nekem a barátom, hanem a feleségemnek is régi jó ismerőse: ugyanahhoz a fodrászhoz járnak, aki körülbelül egyforma távolságra működik tőlünk meg a szerző hajdani otthonától, ahol szülei éltek-élnek, s ahol ma egy jó hírű kifőzde működik. Kertváros. Aligha árulok el titkot: női szerzőről van szó, akinek gyönyörű szőke hajzuhatagát nemcsak a férfiak az utcán, hanem a nők is bámulják a búra alól.

A könyv címe ez: A macskám Pasolinit olvas. Mivel egy macska is szerepel a címben, a versbarátokat aligha kell felvilágosítani: Tóth Erzsébetet és legújabb munkáját igyekszem ideidézni.

Ami a macskát illeti – mint társat a közös otthonból –: emlékeztetnék a hat évvel ezelőtt kiadott Hidegbéke című tárca- és kisprózakötetére (ugyancsak a Nap Kiadó gondozásában), amelynek borítóján egy cirmos az asztali számítógép klaviatúráján ágaskodik, a lába és az arca a képernyőre tapad, a füle hegyesen előreáll, a farkával éppen csap egyet. Soha meg nem tudjuk, hogy mi hozta lázba ennyire: a vibráló fény, egy illat emléke vagy valami szobamélyi cincogásos zörej, esetleg a képernyőre íródó macskás vers. A macska ugyanis számos vers főszereplője, egyiknek hadd idézzem a „felütését” és a „zárlatát”, ahogy a magyar tankönyvektől megnyomorított gimnazistáknak kell mondaniuk ahelyett, hogy az „eleje” meg a „vége”. „Szobámat egy hatalmas ördög / két szőrös mancsa közé fogta / és jól összerázta…” És az utolsó sorban: mit gondol „ez a hátamnak támasztott lábbal alvó macska?”

A „macskaság” mint médium, a kusza lét kerete, a magány hol csukódó, hol megnyíló zárójele. A szoba – hadd kérkedjek bennfentességemmel – maga a női bűbáj, de nem afféle magazinos-celebes kulissza, hanem olyan értelmiségi asszony életterének a középpontja, aki itt találta meg azt a civilizált alkotói magányt, amely a kinti – a városi – térből is a lehető legtöbb zöldet és aranysárgát tudja befogadni. Ebben a közegben „ki” is, „mi” is lehet „egy” macska, vagyis inkább „a” macska? Biztos, hogy nem az egyedüllét „ellen” való orvosság, azaz biztos, hogy nem embert pótló társ, de alighanem szimpla szeretetforrásnak sem vélhetjük. Versek halvány tanúskodása szerint talán azt lehetne mondani róla, hogy a lét talányos üzeneteinek a közvetítője. Akivel percről percre meg kell küzdeni az elfogadtatásért, aki minden pillanatban úgy hagyja, hogy közeledjünk hozzá: titkaiból mit se árul el. Nos, ezért vagyok én kutyás. A kutyás kertben lakik, a macskás inkább az erkélyt szereti. Felsorolni sem tudom azokat a plántákat, amelyeket a gazdájuk ezen a zuglói teraszon nevel és csodál. Azt mindazonáltal örömmel nyugtázom, hogy Tóth Erzsi legújabb könyvének ajánlása alatt („szeretettel, örömmel, a régi barátsággal”) ott üldögél egy rajzolt macska, háttal, hogy még rejtélyesebb legyen. Az Erzsi szó i betűjén a pont helyett kis szívecske. Ez viszont tényleg „csajos”. Mert a könyv nem az, nagyon „nem az”.

„Mit írjak? Emlékezzem, vagy ne is tegyek kísérletet az emlékezésre? Mert tudom, hogy nem tudok emlékezni, mai énem mindent megváltoztat.” Tudjuk: nemcsak az írói munkának, hanem az emberi életnek is minden pillanata a múlt és a jelen kettősségében foglya és uralkodója az időnek. A mát nemcsak én élem meg, hanem az énemnek minden időtöredéknyi múltja is, és azt meg ki tudná meghatározni, hogy amit mai énemről üzen a tudatom, abban mekkora porciónyit birtokol a múlt? Pedig az emlékező írónak éppen az a dolga, és Tóth Erzsit, főleg utóbbi évtizedekben írt munkáinak tanúságtételei szerint, éppen ennek a különválasztásnak a lehetősége foglalkoztatja. Mindig is emlékező költő volt. Még a rezdülő pillanatoknak – érzéseknek, látványok, hangoknak – utánakapó hajdani költeményeiben is ott dereng nyomokban a múlt, ha többnyi nem is metaforikus kapcsolatok jelzéseiben, inkább a versbeszéd személyességének múltba táguló nyitottságában. Életműve mára már mintha folyamatosan íródó memoár lenne, amelyből azonban soha nem hiányzik a jelen. A jelen mint a lét tárgyias, természeti és kulturális kerete, azaz kínálata. Élethelyzetek, könyvek meg filmek, találkozások, álmok és – bizony-bizony – közéleti örömök-nyomorúságok.

Aki rendszeres olvasója Tóth Erzsébet verseinek, cikkeinek és szépprózájának, az a jelen és múlt összeszövődésének hallatlanul gazdagon rétegezett, bámulatosan árnyalt, intellektuálisan megemelt és érzelmileg gyakran a szélsőségekig feszített formaváltozataival találkozik. Nem tagadom: vonzódom mindegyik változathoz. Egyik könyvét valaha úgy ajánlotta nekem, mint aki „szomszédom, kollégám, harcostársam”. Erről a háromféle közös szerepről magam is sokat mesélhetnék: a közös munkahelyekről, a „szakmai” együttlétekről, megszűnt „közös” villamosainkról, kettesben végigduruzsolt és végigpletykált autóutakról a XV. kerület és a lakiteleki népfőiskola között, pódiumszerepléseinkről, hogy mit írtam én róla, ő meg az én polgárkönyvemről, meggyászolt halottainkról stb. De azt hiszem, hogy csupán a „szomszédság” is minden lényegesnek teret tud adni a maga véletlenszerű, köznapias esetlegességeivel.

A „szomszédság” éppen úgy metaforája az élet terének, amely minden eseménynek színpadot kínál, ahogy – mondjuk, és ez nem blaszfémia – a költő macskája a megkerülhetetlen, de feloldhatatlan titokzatosságnak. A hajdani rákospalotai kisfiú olvas, amikor a mai pestújhelyi vers felidézi „az égett piritós illatát / citrompótlós teáéval” […], „tízóraira zsíros kenyér almával, / a kenyér éppen csak megvakítva”. Hát ez, ez a „megvakítva”, ez a költészet… És öregedő férfiként ott ballagok a kislány mellett, akit az „oroszkórház” mellett visz el az útja (a hosszú kerítés, rákönyöklő bámész kiskatonákkal, éppen feleúton akkori „közte” és mai „köztem” metszéspontján), és tudom, hogy a kedélyes szláv bakaszagból és katonaviháncolásból teherautó fog kitörni, hogy a barátomat halálra gázolja. Én is emlékszem a virágosboltra, a maffiagyilkosság színhelyévé vált étteremre a sarkon, az utcai órára, az artistákra a Terv és a Széchenyi moziban, ahogy a versek és a kisprózák megörökítik ezeket. És az én nagyanyám is Karilt szedett, ha fájt a feje, itt egy kis doboz az asztalomon.

De szomszédja lehettem Tóth Erzsébetnek, amikor 1980-ban, talán elsőként a nagy nyilvánosság előtt kimondta, hogy ki gyilkolja a magyar történelmet 1956 után, és szomszédok voltunk 1979-ben az első lakiteleki nemzetkonferencián (de csak ő vette észre, hogy Illyés Gyula nyakán „kicsit kopottas az inggallér”), majd ennek három évtizeddel későbbi felidézésekor és olvasás közben – azaz a könyvével szomszédságban – átélem azt, amit ő érez és megfogalmaz Adyról vagy Proustról, Márairól meg Gyarmati Fanniról, Zalánról és Zbigniew Herbertről. És együtt dermedtünk meg a 2006-os lakiteleki filmszemlén: ahogy Bartók Csaba filmetűdje égette belénk Nagy László versét az „összmagyarság” előadásában…

Ez a legújabb könyv vallomás és beszámoló. A vállalt honszerelemben példázatos embereinek radikálisan őszinte felidézése: Ady és Sinka, Utassy és Nagy László, Csurka és Csengey, Trianon költői. Ki mer ma még – költőként – ilyen listát hittel és hitetően leírni? És mint „jól értesült” szomszéd mondom, aki olykor be-beleshet magába az írói műhelybe is, hogy egyre nagyobb lendülettel készül az a könyv, amely sok mindent át fog írni irodalmi közelmúltunk történetében. Addig meg? Ha nem íródik a vers, akkor prózát kell írni. Ha nagy elbeszélésen dolgozunk, akkor olvasgassunk és írogassunk apró jegyzeteket, pihentető mondatokat fogalmazzunk meg a mindennapok kínálatáról: az utca fölött egymásba hajló lombokról, örüljünk a színükben összeillő ruhadaraboknak, anyánk egy könnyebb napjának és a macskának, akiről tudjuk, hogy akkor van a legközelebb hozzánk, amikor nem bújik, nem néz ránk, csak van.