Pár napja frissen megjelent könyv várt idehaza. A szerzője maga hozta-kézbesítette, akit a feleségem egyszerre unszolt arra, hogy kerüljön csak beljebb a kapun, noha nem vagyok otthon, ugyanakkor meg aggódott is a szép világos kabátjáért a mindenkivel barátkozó sáros lábú kutya miatt. A szerző nemcsak nekem a barátom, hanem a feleségemnek is régi jó ismerőse: ugyanahhoz a fodrászhoz járnak, aki körülbelül egyforma távolságra működik tőlünk meg a szerző hajdani otthonától, ahol szülei éltek-élnek, s ahol ma egy jó hírű kifőzde működik. Kertváros. Aligha árulok el titkot: női szerzőről van szó, akinek gyönyörű szőke hajzuhatagát nemcsak a férfiak az utcán, hanem a nők is bámulják a búra alól.
A könyv címe ez: A macskám Pasolinit olvas. Mivel egy macska is szerepel a címben, a versbarátokat aligha kell felvilágosítani: Tóth Erzsébetet és legújabb munkáját igyekszem ideidézni.
Ami a macskát illeti – mint társat a közös otthonból –: emlékeztetnék a hat évvel ezelőtt kiadott Hidegbéke című tárca- és kisprózakötetére (ugyancsak a Nap Kiadó gondozásában), amelynek borítóján egy cirmos az asztali számítógép klaviatúráján ágaskodik, a lába és az arca a képernyőre tapad, a füle hegyesen előreáll, a farkával éppen csap egyet. Soha meg nem tudjuk, hogy mi hozta lázba ennyire: a vibráló fény, egy illat emléke vagy valami szobamélyi cincogásos zörej, esetleg a képernyőre íródó macskás vers. A macska ugyanis számos vers főszereplője, egyiknek hadd idézzem a „felütését” és a „zárlatát”, ahogy a magyar tankönyvektől megnyomorított gimnazistáknak kell mondaniuk ahelyett, hogy az „eleje” meg a „vége”. „Szobámat egy hatalmas ördög / két szőrös mancsa közé fogta / és jól összerázta…” És az utolsó sorban: mit gondol „ez a hátamnak támasztott lábbal alvó macska?”
A „macskaság” mint médium, a kusza lét kerete, a magány hol csukódó, hol megnyíló zárójele. A szoba – hadd kérkedjek bennfentességemmel – maga a női bűbáj, de nem afféle magazinos-celebes kulissza, hanem olyan értelmiségi asszony életterének a középpontja, aki itt találta meg azt a civilizált alkotói magányt, amely a kinti – a városi – térből is a lehető legtöbb zöldet és aranysárgát tudja befogadni. Ebben a közegben „ki” is, „mi” is lehet „egy” macska, vagyis inkább „a” macska? Biztos, hogy nem az egyedüllét „ellen” való orvosság, azaz biztos, hogy nem embert pótló társ, de alighanem szimpla szeretetforrásnak sem vélhetjük. Versek halvány tanúskodása szerint talán azt lehetne mondani róla, hogy a lét talányos üzeneteinek a közvetítője. Akivel percről percre meg kell küzdeni az elfogadtatásért, aki minden pillanatban úgy hagyja, hogy közeledjünk hozzá: titkaiból mit se árul el. Nos, ezért vagyok én kutyás. A kutyás kertben lakik, a macskás inkább az erkélyt szereti. Felsorolni sem tudom azokat a plántákat, amelyeket a gazdájuk ezen a zuglói teraszon nevel és csodál. Azt mindazonáltal örömmel nyugtázom, hogy Tóth Erzsi legújabb könyvének ajánlása alatt („szeretettel, örömmel, a régi barátsággal”) ott üldögél egy rajzolt macska, háttal, hogy még rejtélyesebb legyen. Az Erzsi szó i betűjén a pont helyett kis szívecske. Ez viszont tényleg „csajos”. Mert a könyv nem az, nagyon „nem az”.
