Isten közelsége

Gyimesbükkben, az ezeréves határ és a Rákóczi-vár köveinek szomszédságában még ma is találni boronafalú házacskákat. A húsvétra meg-megfehéredő, tapasztott s napszítta, sárléces falak sokat mesélhetnének elmúlt gazdákról és világokról, ha a vándornak alkalma lenne nyáresti csillagok alatt végighallgatni történeteiket. Itt a trianoni tollhegyek harcával nem értek véget a sorsunkat nehezítő határszabások, hiszen néhány évtizede csak, hogy a helybélieket erdeikkel együtt Bákó megyéhez csapták. Ma egy csángókkal is alig százaléknyi magyarságú megyébe északnyugaton kis gyimesi világ ékelődik magyar tömbjével. Magyar folyó csörgedez a román tenger felé, s mintha a Tatros mutatná az irányt vonatnak és szekérnek: még az országutat is Kománfalva felé javítják hamarább. Valamely láthatatlan kéz Csíkszeredától keletnek próbálja fordítani a helyiek életét. Sokszorosan fontos hát, hogy a Jóisten el ne hagyja e falu népét.

Errefelé a bükkösök aljában s a havasi legelőkön most is a magyarul hangzik az imák többsége. Itt az emberi hajlékok még nem nőttek az Isten háza fölé, még a millennium idejéből itt feledett félfalunyi állomáscsodát beszámítva sem. Az ezeréves határon fekszik ez is, ahogy a hegyoldalon megbúvó kontumáci kápolna is. Ha feltekintünk rá a főutcáról, bőrünkön érezzük Isten közelségét.

Az isteni szeretet szerencsére kézzelfogható módon van jelen. A falu keleti csücskében áll Böjte atya gyimesbükki gyermekotthona. A jelenlegi kedves gondnokpárnak s nevelőtanároknak hála, alig egy év szünet után újra visszajöhettek a gyermekek otthonukba. Ki vissza, ki meg először került ide. Ide, hol hiányzó otthon, megsérült, sokszor megszakadt családi kapocs helyett szerető gondoskodást, fedelet, meleg ételt, kis barátokat és életcélokat kapnak. A gyimesbükki ház alig két tucat alapiskolás és kisközépiskolás korú gyermek otthona, ám legtöbbjüknek ez az egyedüli igazi esély a tartalmas, szép emberi életre.

Szerda délután játszunk, mesélünk együtt a kicsikkel-nagyokkal az udvar közepén, az öreg almafa árnyékában. Nemrég jöttek az iskolából, ebédeltek, s a félkörben lévő padokhoz gyűltek. Hamar kiderül, hogy ez a kis csapat is igazgyöngyökből áll. Denisza és Emese felváltva mondják-éneklik remek kecskés mondókáikat. Zolika és sokan mások is sok-sok szólást, közmondást ismernek, s magyaráznak ügyesen. Egy nagyobb fiúcska, Zsombor búcsúzóul mesébe kezd. Nem is az az igazán szívet melengető, hogy milyen kacifántos székely mesét mond, hanem ahogyan árad mesélőkedve. Utoljára faluszerte híres mesemondó öregem hallottam ilyeténképp szárnyalni a szavak hátán, valamikor a hetvenes évek elején, honti falucskánkban. Ma a Tatros völgyében nem százéves aggastyán, hanem serdülő legényke ajándékoz meg hasonló élménnyel. Kézzel tapintható, mit jelent itt a népi kultúra hagyománya, s még elhivatott tanító néni is akad, aki tudja: népdal, népmese és mondóka nélkül nincs teljes emberi élet, nincs egészséges gyermeki lélek. Itt forrás és a forrás szeretete egymásra találnak. Így végeznek Csaba testvér otthonai a beláthatatlan értékű társadalmi és lelki misszión túl nyelvi-kulturális, nemzetemelő küldetést is.

Nemcsak néhány felemelt, gyimesi élet, hanem immár 68 gyermekotthon 2380 lakójának élete a bizonyság arra, hogy a legnemesebb emberi küldetés a legnemesebb anyanyelvi-kulturális küldetéssel társulhat. Belegondoltunk-e abba, hogy ez a gyermekszám annyit jelent, mintha Csaba testvér otthonai egy nem is olyan kicsi magyar város összes kisiskolás gyermekéről gondoskodnának? Még ha az ezeréves államhatár kultikus emlékei Bákó megyéhez csapattak is, Gyimesbükk kicsiny, ám szépséges, felemelő gyermekotthonában mindannyiunk közös jövője is épül. Ott, hol még valóban közel az Isten.