– Az utolsó vacsora Leonardo da Vinci – a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumában megmaradt – freskójának animációs festményfilmje. Örül, hogy negyven évvel ezelőtt a Művészeti Tanács nem fogadta el a film ötletét?
– Igen, mert akkoriban még nem álltunk ilyen magas technikai szinten. El tudtuk volna készíteni, de nem adott volna ilyen maradandó élményt. A hetvenes években átlátszó celluloidlapokra rajzoltunk, ma a számítógépen már nincsenek korlátok. Békési Sándor barátommal, kollégámmal pályáztunk, aki zseniálisan festett, de tizenöt év után elhagyta a pályát. Teológusprofesszor lett, ezért most nem rajzolóként, hanem dramaturgként vett részt a munkában. Az eredeti terveken semmit nem változtattunk. Három évig készítettük a hat-hétezer rajzot a filmhez. Leonardónak sokkal nehezebb dolga volt, neki egy képben, egy pillanatot megörökítve kellett megfestenie a történetet, nekünk 11 percünk volt rá.
Emlék Leonardónak
– Kétszer nézte meg a freskót Milánóban. Milyen érzésekkel állt előtte?
– A falfestményhez zsiliprendszeren keresztül lehet bejutni. Egy csoport 15 percet tölthet benn, aztán jön a következő, és ez így megy reggeltől estig. Először egy európai csoporttal mentünk be, és csendesen gyönyörködtünk Jézus és a 12 apostol alakjában. Lenyűgöző hatás. Második alkalommal egy amerikai csoporttal jutottunk be, akik kint elég nagy zajjal voltak, gondoltuk, benn elhallgatnak. De nem. Emiatt szinte élvezhetetlen volt a mű. Amikor 1943-ban a brit légierő Milánót bombázta, találat érte az épületet. Csak a freskófal része maradt meg, melyet ponyvával takartak le és homokzsákokkal raktak körbe. Nem tett jót neki, hogy évekig így állt. Próbálják restaurálni, de ma már csak a 25 százaléka eredeti. Simonnak az arca nem is látható. Leonardo kísérletezett, nem nedves vakolatra festett, így a festék nem szívódott be, ezért is pereg le.

– Hogyan fogadták eddig a filmet?
– Az elmúlt időszakban több zártkörű vetítést tartottunk, nagy szeretettel és elismeréssel fogadták. Az Országházban is bemutattuk a film angol verzióját nyolcvan, a világ minden tájáról érkező bíborosnak, akiktől szintén lelkesítő visszajelzéseket kaptam. Mivel ennél a filmnél nem szerencsés a felirat, tőlük is elhangzott, hogy szívesen megnéznék az anyanyelvükön. Akkor jutott eszembe, hogy több nyelvre szinkronizálva akár Milánóban is levetíthetnék. Óriási elismerés lenne, ha az előtérben várakozás közben a turisták is láthatnák. Filmünk végére az egyetemes kultúra egyik legnagyobb kincse teljesen lemállik a falról. Az utolsó vacsorával Leonardo páratlan remekművének szeretnénk emléket állítani, és felhívni a figyelmet a freskó megállíthatatlan pusztulására.