Magányos tölgy

A tölgy valóban a legendák csudás növénye – bár épp ebben a magányos példányban nincs semmiféle rendkívüliség. Semmi hírnév, semmi legenda.

A csántérfán nyugvó tölgyfa hordók a következő nyárra fölmelegedtek, a tetőket hiába védték kiválóan szigetelő rozsszalma zsuppal – minőségi bort nehezen készíthettek. És itt, e Szabó-pince mögötti dzsungelben, kökénybokrok, akáchusángok, somgyökerek, folyondárok és egyéb kozmopolita dudvák közt, miután megvettük ezt a területet pincéstül, kis túlzással mondhatnám, alig vettem észre, hogy itt nemes tölgy is van.

A sziklákon annyira elképzelhetetlennek tetszett a komolyabb növényi élet. Aljnövényzet alig, fűszeres humusz semmi – a tölgy egy sziklahasadékból bújt elő, küzdött a fényért, és állandóan harcban állt a konkurens növényekkel, vagyis szívósan igyekezett magának életet találni. Kibontottam, és takarítottam a környékét.

Madarak pottyantották ide, válaszoltam az érdeklődőknek, hisz tudjuk, sziklába fát plántálni lehetetlen, s a kocsányos tölgy a nedves, tápdús talajt szereti – itt pedig nem kap belőle semmi. Sőt a hegytetői aszály és a fülledt augusztusi melegek egyszerű életerejét is próbára teszik.

De a magányos tölgy már úgy ül ott, mint valami szfinx – mozdulatlan méltósággal, mint aki évről évre tudja, ő lett itten a főszereplő, a mindent meghatározó figura; mindenki lemarad mögötte. Nem tízméteres még, de hirtelen megugrott – pedig minden ellene beszélt. S ahogy telt-múlt az idő, láttam, hogy valami őserejű ugrás lakik benne; oly hirtelen mutatta meg magát, kibújva a savanyú aljnövényzetből életerőssé vált, makkokat hozott, és uralkodóvá vált. Egészen sajátos alkalmazkodó harmóniát teremtett magának. Törzse alá, a kövek közé zöld gyíkcsalád (Lacerta viridis) költözött, bogarak, tarka lepkék, pillangók és madarak járták és ma is; a madarak mindig arra cikáznak, ott surrognak lombjai közt; azt írja az öreg Hanusz István, hogy a közép-európai tölgyeken nem kevesebb, mint 500 faj rovar, 36-féle gomba, 16 zuzmó, hét leveles és három májmoh tenyészik. Mind ott laknak – sosem számoltam őket össze, de az ottani elpusztíthatatlan élet sokszínűsége és rendkívülisége távolról is szembetűnő. Ha továbbra is szerencsés lesz, és gyökerei a sziklák repedéseibe tovább hatolva sikeresen tartják magukat, alig húsz-harminc év múlva remélem, még a fiam idejében a szőlő meghatározó szólistája lesz. Korát ma is vagy negyven évre teszem, hisz legalább eddig gyürkőzött az életéért – de mint a magyar legendák növénye, ő győzött.

A tölgy valóban a legendák csudás növénye – bár épp ebben a magányos példányban nincs semmiféle rendkívüliség. Semmi hírnév, semmi legenda. A mi példányunk, egyedüli sarj, egymagában él, de persze más növénytársulások és élőlények segítik életét. Hírnévre nem fog szert tenni – olyanra végképp nem, mint amelyet most olvasok a reformkori királyi kincstárnok, Mednyánszky Alajos könyvében a régi Felvidékről.

Ő említ egy „szertelen vastagságú” tölgyet valahonnét Nagyszombat környékéről. És történetet biggyeszt hozzá: Rákóczi fejedelem egyik kiszolgált lovas káplárja, bizonyos Rajnoha nevezetű (Csaplár Benedek szerint a Csallóközben rajhonának mondják a folyton ’konyeráló’, zsaroló gyermeket), „ezen fa alatt gyilkolt meg egy kereskedőt, kirablás végett”. A gyászos esemény emlékéül a meggyilkolt családja egy vaskeresztet szegezett a tölgy derekára. S midőn a következő nagyszombati vásár alkalmából Rajnoha bandája a tölgyfa mögé lesre helyezkedett, egyik banditatársa más leshelyet tanácsolt, mondván, hogy a kereszt előtt nem érez bátorságot a támadásra. Ekkor Rajnoha, legyőzendő társa félelmét, bárdját fölemelte a kereszt ellen, mire a tölgy eltakarta azt lombjaival a szeme elől. Azonnal hirtelen vihar támadt, s úgy szétszórta a bandát, hogy nem bírtak újra egymásra találni. A csodakereszt pedig a tölgyfában, így végzi a legenda, „még inkább tiszteltetik az általmenőktől. Két magyar község és egy hegyszoros neveztetik e fáról Tölgyesnek”.

Ha ma kimegyek a hegyre, első utam mindig e magányos tölgyhöz vezet; innét kezdem vizsgálni a szőlőt. Üdvözlésül megpaskolom hibátlan, barázdás derekát – jó tudni, hogy tölgyek alatt ülni, még ha sziklafal előtt is: megtiszteltetés. Hát még, ha a jó tölgyfa metaforáját idézzük a létezés őserejéről – Lovakrul írt 1828-as könyvében Széchenyi a ’keményderekú fák’ és az „életerős gondolat” morálját emlegeti. „A’ kisded makkból, ha nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, tsak senki el ne gázolja.”