Magányos tölgy

A tölgy valóban a legendák csudás növénye – bár épp ebben a magányos példányban nincs semmiféle rendkívüliség. Semmi hírnév, semmi legenda.

Sokáig bizonytalan voltam benne: kedvenc és különös sorsú fám esetében kocsányos tölgyről beszélünk-e? Erdész barátom annyit mondott: kizárt. Nyugat-dunántúli szőlőhegyen kocsányos tölgy? Hiszen a Kárpát-medence sík vidékein, különösen a folyók lecsapolása előtti fénykorokban nagy és meghatározó erdőalkotó ősfa volt ő – olykor mocsári tölgynek is nevezték. Dél-alföldi szülővárosomban gyerekkorom idején még álltak a gyulai vár körüli hatalmas mocsári tölgyek, s tudtuk, a nagy dél-alföldi erdőkben, a legjobb makkszóró tölgyesekben évszámra makkoltak a szalontai disznócsordák. De a Dunántúlon, így a Somló felé inkább a kocsánytalan tölgy járja. Persze erősködtem – akárhogy nézdegélem én a pincém mögötti egyetlen tölgyfámat a határozókban, levélforma, makkalak, makkszár (hosszú kocsány), csak ez jött ki. Aztán a nagy dendrológus, Kósa Géza barátom, aki szerint alig van olyan tájképi kert, ahol ne találkoznánk egyes gyönyörű, idős kocsányos tölgyek csodás példányaival, kimondta az áment. Igen. Ez bizony Quercus robur. Legföljebb csak az a kérdés, hogyan került ide.

Én mindenesetre a Szabó-pince mögötti sziklás dzsungelben találtam – akkora volt ott a hegytetőkről terjeszkedő erdősülés és gaztenger, mint a nyolcvanas évek végétől szerte a Kárpát-medencei szőlőhegyekben. Bármekkora sikereket is értünk el harminc év alatt, a magyar bor diadaláról mást se hallani; csakhogy ma már az erdősödés, dzsungelesedés miatt (is) vészesen fogynak a beültetett szőlőterületek.

Szabó Imre bácsi, a kis-somlai gazda sem pucolta ki a pincéje mögötti dzsuvást; színtiszta holt tenger volt ez, sziklarögök vidéke – a bazalthegy sziklatömbjei áttörik a földréteget, és művelhetetlenné teszik sokfelé a hegytetőt. A régi jó és persze szorgalmas gazdák, akik valaha nemzedékeken át szenvedelmesen művelték kertjeiket és szőlőiket, a nehezen, de szívósan megforgatott szőlőföldből rendszeres kapálásaik során kiemelték és kihordták a bazaltköveket s az olykor színes tufalepényeket; a nagyobb darabokból falazták a pincét, s ha kellett, teraszt emeltek, az apróbb darabokat a pincék mögé hajigálták és fölhalmozták. A bazalthegyen, különösen a hegytetőn (de az egész kis bazalthegyen) sosem épültek igazán használható pincék, mert a tömör sziklatömbökben nem tudtak igazán mélyre ásni és bortárolásra valóban alkalmatos mélypincéket építeni; ezért a borokat a tél folyamán lassan le is fuvarozták a Kissomlyó körüli falvakba.

A csántérfán nyugvó tölgyfa hordók a következő nyárra fölmelegedtek, a tetőket hiába védték kiválóan szigetelő rozsszalma zsuppal – minőségi bort nehezen készíthettek. És itt, e Szabó-pince mögötti dzsungelben, kökénybokrok, akáchusángok, somgyökerek, folyondárok és egyéb kozmopolita dudvák közt, miután megvettük ezt a területet pincéstül, kis túlzással mondhatnám, alig vettem észre, hogy itt nemes tölgy is van.

A sziklákon annyira elképzelhetetlennek tetszett a komolyabb növényi élet. Aljnövényzet alig, fűszeres humusz semmi – a tölgy egy sziklahasadékból bújt elő, küzdött a fényért, és állandóan harcban állt a konkurens növényekkel, vagyis szívósan igyekezett magának életet találni. Kibontottam, és takarítottam a környékét.

Madarak pottyantották ide, válaszoltam az érdeklődőknek, hisz tudjuk, sziklába fát plántálni lehetetlen, s a kocsányos tölgy a nedves, tápdús talajt szereti – itt pedig nem kap belőle semmi. Sőt a hegytetői aszály és a fülledt augusztusi melegek egyszerű életerejét is próbára teszik.

De a magányos tölgy már úgy ül ott, mint valami szfinx – mozdulatlan méltósággal, mint aki évről évre tudja, ő lett itten a főszereplő, a mindent meghatározó figura; mindenki lemarad mögötte. Nem tízméteres még, de hirtelen megugrott – pedig minden ellene beszélt. S ahogy telt-múlt az idő, láttam, hogy valami őserejű ugrás lakik benne; oly hirtelen mutatta meg magát, kibújva a savanyú aljnövényzetből életerőssé vált, makkokat hozott, és uralkodóvá vált. Egészen sajátos alkalmazkodó harmóniát teremtett magának. Törzse alá, a kövek közé zöld gyíkcsalád (Lacerta viridis) költözött, bogarak, tarka lepkék, pillangók és madarak járták és ma is; a madarak mindig arra cikáznak, ott surrognak lombjai közt; azt írja az öreg Hanusz István, hogy a közép-európai tölgyeken nem kevesebb, mint 500 faj rovar, 36-féle gomba, 16 zuzmó, hét leveles és három májmoh tenyészik. Mind ott laknak – sosem számoltam őket össze, de az ottani elpusztíthatatlan élet sokszínűsége és rendkívülisége távolról is szembetűnő. Ha továbbra is szerencsés lesz, és gyökerei a sziklák repedéseibe tovább hatolva sikeresen tartják magukat, alig húsz-harminc év múlva remélem, még a fiam idejében a szőlő meghatározó szólistája lesz. Korát ma is vagy negyven évre teszem, hisz legalább eddig gyürkőzött az életéért – de mint a magyar legendák növénye, ő győzött.

A tölgy valóban a legendák csudás növénye – bár épp ebben a magányos példányban nincs semmiféle rendkívüliség. Semmi hírnév, semmi legenda. A mi példányunk, egyedüli sarj, egymagában él, de persze más növénytársulások és élőlények segítik életét. Hírnévre nem fog szert tenni – olyanra végképp nem, mint amelyet most olvasok a reformkori királyi kincstárnok, Mednyánszky Alajos könyvében a régi Felvidékről.

Ő említ egy „szertelen vastagságú” tölgyet valahonnét Nagyszombat környékéről. És történetet biggyeszt hozzá: Rákóczi fejedelem egyik kiszolgált lovas káplárja, bizonyos Rajnoha nevezetű (Csaplár Benedek szerint a Csallóközben rajhonának mondják a folyton ’konyeráló’, zsaroló gyermeket), „ezen fa alatt gyilkolt meg egy kereskedőt, kirablás végett”. A gyászos esemény emlékéül a meggyilkolt családja egy vaskeresztet szegezett a tölgy derekára. S midőn a következő nagyszombati vásár alkalmából Rajnoha bandája a tölgyfa mögé lesre helyezkedett, egyik banditatársa más leshelyet tanácsolt, mondván, hogy a kereszt előtt nem érez bátorságot a támadásra. Ekkor Rajnoha, legyőzendő társa félelmét, bárdját fölemelte a kereszt ellen, mire a tölgy eltakarta azt lombjaival a szeme elől. Azonnal hirtelen vihar támadt, s úgy szétszórta a bandát, hogy nem bírtak újra egymásra találni. A csodakereszt pedig a tölgyfában, így végzi a legenda, „még inkább tiszteltetik az általmenőktől. Két magyar község és egy hegyszoros neveztetik e fáról Tölgyesnek”.

Ha ma kimegyek a hegyre, első utam mindig e magányos tölgyhöz vezet; innét kezdem vizsgálni a szőlőt. Üdvözlésül megpaskolom hibátlan, barázdás derekát – jó tudni, hogy tölgyek alatt ülni, még ha sziklafal előtt is: megtiszteltetés. Hát még, ha a jó tölgyfa metaforáját idézzük a létezés őserejéről – Lovakrul írt 1828-as könyvében Széchenyi a ’keményderekú fák’ és az „életerős gondolat” morálját emlegeti. „A’ kisded makkból, ha nem romlott, idővel termő tölgyfa lesz, tsak senki el ne gázolja.”