Sokáig bizonytalan voltam benne: kedvenc és különös sorsú fám esetében kocsányos tölgyről beszélünk-e? Erdész barátom annyit mondott: kizárt. Nyugat-dunántúli szőlőhegyen kocsányos tölgy? Hiszen a Kárpát-medence sík vidékein, különösen a folyók lecsapolása előtti fénykorokban nagy és meghatározó erdőalkotó ősfa volt ő – olykor mocsári tölgynek is nevezték. Dél-alföldi szülővárosomban gyerekkorom idején még álltak a gyulai vár körüli hatalmas mocsári tölgyek, s tudtuk, a nagy dél-alföldi erdőkben, a legjobb makkszóró tölgyesekben évszámra makkoltak a szalontai disznócsordák. De a Dunántúlon, így a Somló felé inkább a kocsánytalan tölgy járja. Persze erősködtem – akárhogy nézdegélem én a pincém mögötti egyetlen tölgyfámat a határozókban, levélforma, makkalak, makkszár (hosszú kocsány), csak ez jött ki. Aztán a nagy dendrológus, Kósa Géza barátom, aki szerint alig van olyan tájképi kert, ahol ne találkoznánk egyes gyönyörű, idős kocsányos tölgyek csodás példányaival, kimondta az áment. Igen. Ez bizony Quercus robur. Legföljebb csak az a kérdés, hogyan került ide.
Én mindenesetre a Szabó-pince mögötti sziklás dzsungelben találtam – akkora volt ott a hegytetőkről terjeszkedő erdősülés és gaztenger, mint a nyolcvanas évek végétől szerte a Kárpát-medencei szőlőhegyekben. Bármekkora sikereket is értünk el harminc év alatt, a magyar bor diadaláról mást se hallani; csakhogy ma már az erdősödés, dzsungelesedés miatt (is) vészesen fogynak a beültetett szőlőterületek.
Szabó Imre bácsi, a kis-somlai gazda sem pucolta ki a pincéje mögötti dzsuvást; színtiszta holt tenger volt ez, sziklarögök vidéke – a bazalthegy sziklatömbjei áttörik a földréteget, és művelhetetlenné teszik sokfelé a hegytetőt. A régi jó és persze szorgalmas gazdák, akik valaha nemzedékeken át szenvedelmesen művelték kertjeiket és szőlőiket, a nehezen, de szívósan megforgatott szőlőföldből rendszeres kapálásaik során kiemelték és kihordták a bazaltköveket s az olykor színes tufalepényeket; a nagyobb darabokból falazták a pincét, s ha kellett, teraszt emeltek, az apróbb darabokat a pincék mögé hajigálták és fölhalmozták. A bazalthegyen, különösen a hegytetőn (de az egész kis bazalthegyen) sosem épültek igazán használható pincék, mert a tömör sziklatömbökben nem tudtak igazán mélyre ásni és bortárolásra valóban alkalmatos mélypincéket építeni; ezért a borokat a tél folyamán lassan le is fuvarozták a Kissomlyó körüli falvakba.