Mámi

A főzőasszonyról feljegyezték, hogy olyan volt ő Kolozsvárnak, ami hajdan a Frères Provençaux Párizsnak, Sacher Bécsnek vagy Kovács Budapestnek.

Forrás: Szerényi Gábor rajza

Sohasem hittem s képzeltem volna lehetőnek, hogy egy clarinétból ily édes, merengő s odaadó lágy hangokat lehessen kicsalni.” Ó, a klarinét magyar Benny Goodmanje; tudjuk, Pongrácz Lajos bandája fújta a mársot, húzta a hallgatót Liszt Ferencnek is kolozsvári látogatása során.

Mámit még Bölöni Farkas Sándor (1795–1842), az Amerika-utazó fedezi fel egy lebujban; mert megtetszik néki „egyénisége”, s főleg a nagy virtuozitással készített „szénen sültje”. Ő is hozta divatba, hogy holtáig hű maradjon hozzá. Ezt már koltói Teleki Sándor gróf említi Mámi korcsomájáról szóló emlékezésében. Kis, kétablakú, hosszú tornácos házacska volt a Mámi kocsmája, ahol „csupa rend, tisztaság” honolt; nagy konyha, tágas, gerendás nagyszoba, deszkás, hófehérre sikált „földezet”. A konyhában nyitott tűzhely, alatta sütőkemence, fazekak, cseréplábasok, sütőnyársak, hogy a pecsenye jól süljön, a falon edények halmaza, vágótáblák, kürtőskalácssütő, húsvagdaló, kolbásztöltő, drótsziták, falhoz támasztott dagasztóteknő. És a többi, azonban az ismert régi vendéglői leltárban akadt még egy különös műtárgy is: egy „réz­abroncsos vederben selyemszitán átszűrt Szamos-víz áll, olyan fafedővel, mely a közepén kétfele nyílik és mindig fedve áll”.

Ó, friss Szamos-víz! Mámi konyhai saroktételei közt szerepelt, hogy a levesekhez csak vékony szitán átszűrt folyóvizet szabad használni! Tudunk róla, hogy egy másik híres szakácsné, a Szegedről Pestre csábított Bálóné még a székesfővárosban is Tisza-vízzel főzte a halpaprikását, és ismerjük azt a szegedi hívét is, aki a rendszeres karácsonyi pesti halvacsorákhoz Szegeden két teli Tisza-vizes kannával szállt fel a gyorsvonatra, így járulva hozzá az igazi szegedi halpaprikáshoz. Aztán lehet a Mámi-féle axiómákat tovább sorolni: rézedényben csak fekete levest lehet főzni, a többit cserépedényben, a sült csak nyárson pecsenye, a rostélyost csak rostélyon, a szénen sültet csak parázs szénen szabad sütni; s ha vásárolt a hentesnél, azt mondta: „ma gulyáshús lesz levesnek: nekem kell egy darab szíve gyükere, egy darab farkvége, felsár, bélszín és egy fél vese” – öt helyről vágta ki a mészáros a marhából; próbálta volna más, de kitették volna a szűrét! Teleki gróf nem osztogatta sűrűn a Michelin-csillagokat: értett a konyhához, emigrációjában az öreg Dumas mesterrel főzött, és Zilahy Ágnes is az ő atyai nógatására írta meg híressé vált szakácskönyvét. De Máminál a lényeg: kis méretek – pazar minőség.

Fotó: Szerényi Gábor rajza

És hát erre vágynánk bő száz év múlva, ma is is: Mámi-féle pár tételes, kiváló és minőségi spájzcetlire!

Örök és reménytelen vágyakozás ez. Bródy Sándor, a szakácskodó író a boldog kulináris dualizmus idején a Gresham-palotánál összefut Glück Frigyessel, a nagy szállodással, és az utcán bolyongva órákig szidják a pesti vendéglősök ehetetlen főztjét. Nem lehet sehol rendesen enni. „Főzök én, kiáltott fel Bródy – meghívok magamhoz néhány pesti urat, akik e témához a legjobban értenek! Ebédre fogom őket hívni! És beszélhetünk a pesti kosztról.” Az ebéd menüjét, nehogy bárkiben is irigységet keltsen, ideiktatom. Fogolyleves, marhahús- és csont­alapon. Fiatal nyúlpörkölt, fokhagymával megérintve. Mongol-fácán nyárson, úrigombával töltve. Hamuba sült krumpli a saját ruhájában. Smyrniai füge. Egy pohár granito. A mongol fácán a Bródy-féle századelőn kerül be Európába; nagy testű, másfél kiló körüli madár, amely a zártkörű tartásban is jól tojik. A granito Szicíliában használatos jégdara gyümölcssziruppal nyakon öntve, az úrgombáról nem beszélek, mert az úrgomba, másképpen császárgomba, amelyet a legízletesebb gombának tartok, védett gombaként mára bizony tiltott gyimilcs. (Fejedelmi étel; Pórszombaton kóstoltam belőle, megírtam, kaptam is érte egy körmöst…)

De a fő, hogy „keveset”, „egyszerűt” – és „jót”!

Mámi tudta ezt már fél századdal Bródy előtt is: kevés tétel a spájzcetlin (neki étlapja sincs) – de az jó legyen! Hozzá is járt mindenféle népség, monostori gazdászok, polgárok, gubernális szekretáriusok, gourmet bárók és grófok, s asztalához vittek minden arra járó külországbeli csavargót. Egy John Richardson nevű angol tengerészkapitány évekig élt Kolozsvárt, és a Külső-Monostor utcában kosztolt. Mámival egy nyelvet beszéltek, melyet ők ketten állítottak össze; értették is egymást, de őket nem értette senki – „ezen a zsárgonyon folyt a társalgás”. Egy alkalommal Richardson kapitány túl nagynak találta a számláját; Mámi és Richardson duettjét Teleki gróf jegyezte föl. Képzeljük a jószívű, öreg főzőasszonyt, amint mindent értelmezve válaszol vendégének:

„Hir kájn korcsoma, hir kájn cégér, privát­hauz, prádli gut, fizesd gut, vájn gut, calen gut, isz bosszer kaszino, áló márs kaszino; kommen zu Mámi, calen Mámi, kájn spájzcettel, kájn szabott ár, aki sokat eszik és sokat iszik, sokat fizet, édes ánglus fiam!”