Varázsgömb

A hét végén Bolíviában lemondott az elnök, Evo Morales. Egy hónappal ezelőttig Chilében minden óraműszerűen működött, a viharok jó pár évtizede elkerülték ezt a gazdasági oázist. Most viszont a neoliberális gazdaságpolitika szennye felszínre tört, az utcai zavargások nem akarnak szűnni. Lassan nem marad más választás: távoznia kell Sebastián Piñera államfőnek.

Tüntetők Santiago de Chilében. Repülőrajt után zuhanás Fotó: Ivan Alvarado Forrás: Reuters

A chilei elnök mindent megpróbált, hogy kifogja a szelet a tüntetők vitorlájából. A tiltakozási akciók azt követően robbantak ki, hogy a fővárosban mintegy 12 forintnak megfelelő pesóval drágultak a metrójegyek, és ez csak a csúcsforgalomban utazókra vonatkozott volna. A hét vonalból álló, összesen 140 kilométer hosszú hálózat Dél-Amerika legkorszerűbbike, a minden igényt kielégítő földalatti Santiago de Chilében naponta hárommillió utast szállít. Szinte mindenhova el lehet jutni vele, nagy szerepe van abban, hogy a főváros útjai járhatók. Mint az országban szinte minden, a metró is privatizált, érthető, ha a tulajdonosok nem akarják veszteségesen működtetni. Az emeléssel egy menetjegy ára 350 forint lett volna, ám ezt is sokallták azok, akik naponta többször metróra szállnak. A tüntetők az első dühüket a metróállomásokon töltötték ki: a 136 megállóból mintegy nyolvanban keletkezett 400 millió dollárra becsült kár. Jelenleg is több vonalon szünetel a forgalom.

Sebastián Piñera, a jobboldali liberális elnök – akinek vagyonát 2,5 milliárd euróra taksálják –, amikor október 18-án a heves tüntetések kitörtek, éppen unokája születésnapján vett részt. Úgy látszik, az elnök figelmét elkerülte, hogy a Pinochet-diktatúra vége óta (1990) a legnagyobb lázadás formálódik. A politikusok nem ismerik a mindennapi emberek életét – ez azoknak a véleménye, akik az utcákon törtek-zúztak, fosztogattak, rendőröket támadtak meg. Kemény ütést kapott a hatalom az immár országossá váló tiltakozó akciókkal. A gazdasági stabilitás szigete, amelyet pár hete még maga Piñera elnök is „üdítő oázisnak” nevezett Latin-Amerika háborgó tengerében, megszűnt létezni.

Kezdetben az elnök mindennel próbálkozott, de csak azután, hogy kijárási tilalmat hirdetett a nagyobb városokban, kirendelte a hadsereget a forgalmas kereszteződésekbe, ami sok chileiben a Pinochet-diktatúra emlékét idézte fel – néhány nap múlva a katonai erőket vissza is vonták a laktanyákba. Felfüggesztette a metrójegyek áremelését, rögzítette az elektromos és vízszolgáltatás árát. Megvált a tömegek által különösen nem kedvelt minisztereitől, de ezek az intézkedések sem tudták jobb belátásra bírni a lázadókat. Már 25 a halálos áldozatok száma, 1700-an sebesültek meg a tüntetők, nyolcszázan a rendőrök közül, mintegy tízezer embert tartóztattak le, de rövid eljárás után szabadon engedték őket. Tizennégy rendőr ellen indult vizsgálat, akik megkínoztak tüntetőket, de az egyik jogvédő szervezet szerint kétszáz ilyen eset történt, köztük gyilkosság is. A kifosztott üzleteket a tiltakozók felgyújtják, több ember úgy lelte halálát, hogy nem tudott kimenekülni az épületből. A múlt héten Santiago központjában egy égő barikádról átterjedt a tűz egy magánegyetem rektori, többemeletes épületére, amely porig égett.

Az államfő látva az erőszak tombolását új, keményebb törvényeket jelentett be. Már az arcot eltakaró sísapka viselése és a barikádok építése is bűncselekmény. Különleges jogkörrel védik a közrend érdekében fellépő rendőröket, megerősítik a hírszerzést. De ez az intézkedéssorozat sem hozta meg a várt hatást, a tüntetések felerősödtek. „Ez is csak azt mutatja, hogy Piñera nem értett meg semmit sem” – jelentette ki egy huszonéves egyetemista tüntető.

Szociális kérdések halmazára kellene most gyorsan választ találni, miközben a hatalom részéről inkább kapkodást látunk. Erősödnek az elnök távozását, sőt új alkotmányt követelő hangok. Piñera népszerűsége zuhan, a lakosságnak már csak 14 százaléka támogatja. Egyetlen hosszú távú javaslata sem volt az elnöknek arról, hogy közelítsék a gazdagok és szegények közti anyagi különbséget, amely Chilében még dél-amerikai szinten is kimagasló.

Tüntetők Santiago de Chilében. Repülőrajt után zuhanás
Fotó: Reuters

Az utóbbi néhány évtizedben Chile „bezzegállamnak” számított. Augusto Pinochet katonai diktatúrája kiválóan alkalmas volt arra, hogy valóra váltsák a közgazdasági Nobel-díjas Milton Friedman és a „chicagói fiúk” elképzeléseit: Chile a neoliberális gazdasági modell laboratóriumává vált. A rend adott volt, nem létezett semmiféle tiltakozás az országban. Akkoriban privatizáltak mindent, és a chilei gazdaság repülőrajtot véve állva hagyta vetélytársait. Mindenki gazdasági csodáról beszélt. A jelenlegi társadalmi-szociális válság kiváltó okai azonban már akkoriban léteztek. Példa erre a rendkívüli egyenlőtlenség: a chilei nemzeti jövedelem 26,5 százaléka a 18 milliós lakosság egy százalékának kezében összpontosul.

Egyébként a szegénység is látványosan csökkent: az utóbbi évtizedekben milliók felejthették el a nélkülözést, de azért annyira nem, hogy ne kelljen beosztással élniük. Tömegeknek van munkája, de azért az amúgy vékony középosztály életszínvonala elérhetetlen számukra. Az átlagfizetés átszámolva 500 euró (körülbelül 167 ezer forint), míg a minimumbér alig marad ennek alatta, 375 euró (125 ezer forint).

A legelesettebb családok körében előfordul, hogy a tömegközlekedés viszi el a bevételek harminc százalékát, míg a tehetősebbek számára ez a kiadás két százalék. Ezért válthatott ki ekkora felháborodást a jelentéktelennek tűnő metrójegyár-emelés.

Az állam nem avatkozik be a piaci árakba, legyen szó akár áram- és vízellátásról, a magán-egészségügyről – az állami ellátás minimális – vagy az oktatásról. Az egyetemistáknak ahhoz, hogy színvonalasabb magánegyetemet végezzenek el, amely esélyt jelent jobb állás megszerzésére, hitelt kell felvenniük, és akár 12 évig fizethetik vissza a kölcsönt. Nem véletlen, hogy a diákok és az egyetemisták állnak a tüntetők első soraiban. A 18 millió chilei közül 11 millió nyögi bankhitel részleteit. Különösen a nyugdíjasok néznek szembe nélkülözéssel, a magánnyugdíjpénztárak átlagban 320 eurót, 120 ezer forintnál is kevesebbet fizetnek ki.

Bár az éves nemzeti jövedelem eddig 2,5 százalékkal nőtt, azért voltak előjelei a válságnak, azonban a politikai hangadók mindig lekicsinyelték a tüneteket. Nyilvánvaló, hogy ez a betegség nem egyik napról a másikra ütötte fel a fejét Chilében, hanem hosszas megelőző szakasz után, de a diktatúra után egymást váltó bal- és jobboldali kormányok egyike sem mert hozzányúlni a neoliberális gazdaságpolitikához. Óvták, mint valami varázsgömböt, most aztán tűz és füst árad a belsejéből. Valakinek mégiscsak messzire kellene hajítania.