Varázsgömb

A hét végén Bolíviában lemondott az elnök, Evo Morales. Egy hónappal ezelőttig Chilében minden óraműszerűen működött, a viharok jó pár évtizede elkerülték ezt a gazdasági oázist. Most viszont a neoliberális gazdaságpolitika szennye felszínre tört, az utcai zavargások nem akarnak szűnni. Lassan nem marad más választás: távoznia kell Sebastián Piñera államfőnek.

Tüntetők Santiago de Chilében. Repülőrajt után zuhanás Fotó: Ivan Alvarado Forrás: Reuters

Az államfő látva az erőszak tombolását új, keményebb törvényeket jelentett be. Már az arcot eltakaró sísapka viselése és a barikádok építése is bűncselekmény. Különleges jogkörrel védik a közrend érdekében fellépő rendőröket, megerősítik a hírszerzést. De ez az intézkedéssorozat sem hozta meg a várt hatást, a tüntetések felerősödtek. „Ez is csak azt mutatja, hogy Piñera nem értett meg semmit sem” – jelentette ki egy huszonéves egyetemista tüntető.

Szociális kérdések halmazára kellene most gyorsan választ találni, miközben a hatalom részéről inkább kapkodást látunk. Erősödnek az elnök távozását, sőt új alkotmányt követelő hangok. Piñera népszerűsége zuhan, a lakosságnak már csak 14 százaléka támogatja. Egyetlen hosszú távú javaslata sem volt az elnöknek arról, hogy közelítsék a gazdagok és szegények közti anyagi különbséget, amely Chilében még dél-amerikai szinten is kimagasló.

Tüntetők Santiago de Chilében. Repülőrajt után zuhanás
Fotó: Reuters

Az utóbbi néhány évtizedben Chile „bezzegállamnak” számított. Augusto Pinochet katonai diktatúrája kiválóan alkalmas volt arra, hogy valóra váltsák a közgazdasági Nobel-díjas Milton Friedman és a „chicagói fiúk” elképzeléseit: Chile a neoliberális gazdasági modell laboratóriumává vált. A rend adott volt, nem létezett semmiféle tiltakozás az országban. Akkoriban privatizáltak mindent, és a chilei gazdaság repülőrajtot véve állva hagyta vetélytársait. Mindenki gazdasági csodáról beszélt. A jelenlegi társadalmi-szociális válság kiváltó okai azonban már akkoriban léteztek. Példa erre a rendkívüli egyenlőtlenség: a chilei nemzeti jövedelem 26,5 százaléka a 18 milliós lakosság egy százalékának kezében összpontosul.

Egyébként a szegénység is látványosan csökkent: az utóbbi évtizedekben milliók felejthették el a nélkülözést, de azért annyira nem, hogy ne kelljen beosztással élniük. Tömegeknek van munkája, de azért az amúgy vékony középosztály életszínvonala elérhetetlen számukra. Az átlagfizetés átszámolva 500 euró (körülbelül 167 ezer forint), míg a minimumbér alig marad ennek alatta, 375 euró (125 ezer forint).

A legelesettebb családok körében előfordul, hogy a tömegközlekedés viszi el a bevételek harminc százalékát, míg a tehetősebbek számára ez a kiadás két százalék. Ezért válthatott ki ekkora felháborodást a jelentéktelennek tűnő metrójegyár-emelés.

Az állam nem avatkozik be a piaci árakba, legyen szó akár áram- és vízellátásról, a magán-egészségügyről – az állami ellátás minimális – vagy az oktatásról. Az egyetemistáknak ahhoz, hogy színvonalasabb magánegyetemet végezzenek el, amely esélyt jelent jobb állás megszerzésére, hitelt kell felvenniük, és akár 12 évig fizethetik vissza a kölcsönt. Nem véletlen, hogy a diákok és az egyetemisták állnak a tüntetők első soraiban. A 18 millió chilei közül 11 millió nyögi bankhitel részleteit. Különösen a nyugdíjasok néznek szembe nélkülözéssel, a magánnyugdíjpénztárak átlagban 320 eurót, 120 ezer forintnál is kevesebbet fizetnek ki.

Bár az éves nemzeti jövedelem eddig 2,5 százalékkal nőtt, azért voltak előjelei a válságnak, azonban a politikai hangadók mindig lekicsinyelték a tüneteket. Nyilvánvaló, hogy ez a betegség nem egyik napról a másikra ütötte fel a fejét Chilében, hanem hosszas megelőző szakasz után, de a diktatúra után egymást váltó bal- és jobboldali kormányok egyike sem mert hozzányúlni a neoliberális gazdaságpolitikához. Óvták, mint valami varázsgömböt, most aztán tűz és füst árad a belsejéből. Valakinek mégiscsak messzire kellene hajítania.