Bumsentag

Csendesen rebegtük el a kérést: nem lehetne-e önálló asztalhoz jutni? Hiszen az étterem lényegében üres. A válasz ellentmondást nem tűrő volt: az asztalokat hézagmentesen kell feltölteni, de gyorsan, mert fél egy van, és közeledik, sőt már el is kezdődött a személyzet félórás ebédszünete (ez komoly!). És különben is: a Nigériából vagy honnan szalasztott mérnökhallgató, mert az volt az istenadta, úgysem tud németül (csendben jegyeztem meg, hogy én sem).

Szerényi Gábor rajza

Gyakorlott világ-, pontosabban szocialista világutazóként szóról szóra megtapasztaltam ugyanezt Kijevben is (másik hölggyel), ott azonban egy kék színű szigetelőszalaggal megreparált szakadt kétrubeles diszkrét átnyújtása segített a helyzeten. Nosza, itt is előkerült öt márka, a pincér diszkréten átvette, diszkréten távozott, majd a konyhából diszkréten telefonált. Nem telt bele öt perc, és megjelent a Vopo (gyengébbek kedvéért Volkspolizei, népi rendőrség) szirénázó sárga színű Wartburgja, és berontott három rendőr. A parancsnok imperialista behatolást emlegetett, főleg, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, Budapesten ugyanis akkor már alighanem túl lehettünk a Nagy Imre-temetésen, és ha a sajtó nem is, a pártaktíva bizalmas tájékoztatása alapján különösen gyanúsnak ítéltek minket.

A helyzetet az asztal színes bőrű gazdája oldotta meg, amikor elővett egy általunk ismeretlen igazolványt, és irtóztató németséggel közölte, hogy ő turista, utazgat, és amúgy a nigériai nagykövet fia, ráadásul a haltól – mit hal? tengeri szörny! – el sem férnénk (ez különben igaz volt). A rendőrök szalutáltak, mi lerogytunk egy asztalhoz, a szolgálatvezető pedig kivette az ebédszünetét.

Azért a hazafelé indulás előtt még két élményben részesített Jéna városa. Az egyik egy „behajtani tilos” tábla volt. Ilyen van Budapesten is, csakhogy: nem lovas kocsival, teherautóval, motorkerékpárral vagy bármi mással, hanem tankkal. Igen, harckocsival! A dolgot hökkenten és értetlenül néztem, egészen addig, míg az utcát tőlem mintegy szász méterre elkezdte keresztezni egy végtelen hosszú, legalább száz darabból álló tankalakulat. Mindezt hétköznap dél körül a belváros kellős közepén.

A tankok eltűnte után én is át akartam menni színes töltőtolltintáért, amelyet az NDK-ban millió árnyalatban és nagyon olcsón árusítottak. A jelzőlámpa a tankok után újra működött, persze pirosat mutatott, de mivel autó sehol, némi hezitálás után átvágtam. Természetesen a legközelebbi park legközelebbi bokra Vopová változott. Tisztelgett, mint egy rossz amerikai filmben a büszke Wehrmacht-katona, és közölte: „Ön tilos jelzésnél ment át!” Tagadni fölösleges volt, mentségemre csak annyit mondtam: „Igaz, de nem jött semmi!” A rendőr körülnézett: a város kisebb neutronbomba-támadás képét mutatta, a házak épek, ember sehol. Hát persze: a diák az iskolában, a dolgozó a munkahelyén, a nyugdíjas otthon vagy a nyugdíjasklubban, a bölcsődés a bölcsőben. Mindössze ketten ácsorogtunk a rend derék őrével.

A rendőr vakarta, vakarta a fejét, majd elvakkantotta magát: „Hiába külföldi – farmerban voltam, nem kellett nagy fantázia hozzá, hogy rájöjjön –, maga rossz példát mutat a gyermekeinknek!” Óvatosan utaltam arra, hogy momentán gyermek nincs sem közel, sem távol, tíz márka volt a verdikt, és az ötvenpfenninges színes tinták egy részének álma szertefoszlott.

Amikor a vonat Csehszlovákia felé átrobogott a keletnémet határon, megkönnyebbülést éreztem. Egy darabig. Kiderült ugyanis, hogy az NDK-ban potom áron megvett, ronda, de a legközelebbi szovjetunióbeli utamon busás haszonnal eladható és egymásra vett kötött pulóverek – mind a hat darab – nem feltűnőek ugyan 55 kilogrammos „nyurga” alkatomon, de az útlevél legalul, az ingzsebemben lapult.Szerencsére a határőr Homonnán született magyar fiú volt, így ezt a lebukást egy harsány röhögés árán megúsztam, bár valahogy nem volt kedvem együtt kacarászni a határ derék őrzőjével.