Eldobott arc

Egy öreg brigadéros Karcagról járt hozzám megnyírni a juhaimat, kézzel­ és drágábban, mint más, mégis hajlandó voltam áldozni rá. Ezekben a döntésekben nem dominálhat a gazdasági szempont. Azzal kell együttműködnöm, akivel egy vérből való vagyok – vallja Magyar Gábor, aki körzeti ­orvosként hozta létre önellátó családi gazdaságát Tahitótfaluban.

Fotó: Kurucz Árpád

– Ismételten elhangzik, a magyarok identitásleépítése a szovjet típusú kommunizmusban kezdődött el. Vannak, akik úgy vélik, jóval előbb. Meddig vezethető vissza ez a folyamat?

– Ha azt nézzük, milyen identitása van ma egy bajornak, meg kell állapítanunk, nem a XXI. század tehet arról, amit mi csinálunk. Ezek az emberek tudják, kicsodák, büszkék rá, folytatják valamilyen szinten őseik életét, elfogadják értékrendjüket. Bár a németországi nagypolitika azon fáradozik, hogy ezt átírja, a hétköznapi ember ragaszkodik a tanyájához. Az öregek háromgenerációs házban élnek együtt a fiatalokkal, közösen gazdálkodnak. Az unokák megtanulják, mit jelent bajornak lenni, hogyan kell szeretni a szülőföldet. Náluk minden egyes négyzetméter ki van kaszálva, a kisváros orvosi rendelője és postaépülete között tehenek legelnek. Ha ezt ma Erdélyben vagy az Alföldön keresem, nem találom meg. Visszavezethető ez a török időkre, a Habsburg-érára, az orosz uralom alatti hatásokra. Az általános politikai tendencia az, hogy amikor az egyik náció a másik fölé kerül, úgy próbálja bebiztosítani a hatalmát, hogy ellopja a legyőzött vagyonát, kifosztja őt, kiéli rajta beteges hajlamait, megalázza, elszegényíti, kipusztítja reakciós egyedeit. Eltünteti azt a génkészletet, amely a bátorságért, a nyugalomért, a kiegyensúlyozottságért, az önérvényesítésért felel. Embertenyésztési, eugenikai programnak is nevezhetnénk ezt. Ha mindez olyan nagy múltú, erős kulturális jelenléttel rendelkező néppel történik meg, mint a magyar, külön élvezet a hódítónak. A török időkben ez még nem volt teljesen nyilvánvaló, a Habsburg Birodalomban viszont folyamatosan folyt azok kipusztítása, akikben megvolt a potenciál arra, hogy az új generációkban megjelenő jó tulajdonságokat átörökítsék. Erre példa az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, amely hatalmas provokációként söpört végig Európán, és felszínre hozta a reaktív elemeket. Gyakorlatilag szelekciós programot hajtottak ekkor végre. Ugyanez történt a Rákóczi-szabadságharc idején is, majd 1956-ban. Így iktatták ki nemzetünkből mindazokat, akikre jövőt lehetett volna alapozni. Épp a Habsburgok fogalmazták meg először azt a kormányzási elvet, miszerint ha eltünteted valakinek a múltját, azt csinálsz vele, amit akarsz. Ezért kezdtek bele a történelemhamisításba, ami által tudati tartalmaink leglényegét, az identitásunkat támadták meg, tették érdektelenné a mai ember számára. Elfeledtették vele, honnan jött, kicsoda ő, hová tart.

Fotó: Kurucz Árpád

– Bár számos fórumon tagadják, a külsőségekbe feledkező „percemberke” válságban van. Hogyan lehet ebből a helyzetből kilábalni ön szerint?

– Az embernek elsősorban arról kell döntést hoznia, hová tartozik. Ha ez megvan, és felismerte benne önmagát, hozzá tudta kapcsolni a személyét a múlthoz, meglátta a jelen küzdelmeit, és elhatározta, hová akar eljutni, akkor ez lesz számára az alap, az evidencia, amelytől nem fog eltérni. Gazdaságunkban juhokat is tartunk, régebben többet, ma már kevesebbet, mert a magyar ember inkább megveszi az új-zélandi és az ausztrál merinót. Az állományt minden évben meg kell nyírni. Jöttek is mindenféle gépesített vállalkozók, akik pikpakk megcsinálták, amit kellett. Nem szerettem velük együtt lenni, egyazon levegőt szívni, nem tartoztak hozzám. Inkább megnyírattam a juhaimat kézzel, pedig kétszer annyiba került. Karcagról járt hozzám egy öreg brigadéros, életenergiáimból szívesen áldoztam rá. Nem azt számoltam, miként jövök ki olcsóbban, hogy aztán különböző praktikákkal, adókkal, a fogyasztásaimmal és a vásárlásaimmal elvegyék tőlem a megspórolt pénzt. Ezekben a döntésekben nem dominálhat a gazdasági szempont. A munkát annak kell adnom, azzal kell együttműködnöm, akivel egy vérből való vagyok… Régebben a közvélemény tisztelettel fordult az élelmiszer-termelők felé. Ez a közeledés 1945 után és 1956-ban talált viszonzásra, amikor meg kellett etetni Budapestet. És a vidék megetette Budapestet, talpra állította az országot. Egy ilyen kaliberű világégés után ma éhen halnánk, mert nincs saját élelmiszer-termelő kapacitásunk. Ami van, az ipari alapanyagot állít elő, nem pedig emberi fogyasztásra alkalmas, azonnal hasznosítható terméket. A piacokon még tejfölt sem vehetünk, csak ritkán. Annak idején, amikor a juhászt és a gulyást emberszámba vették, ha valaki úgy érezte, jó lenne neki egész nap a szabad levegőn lennie a marhákkal, nem mondta benne a második felhang, hogy ez egy rossz ötlet, mert a gulyások bunkó, büdös parasztok. Nem beszélte le magát a felismerésről. Azzá vált, aminek született, ott teljesedett ki, ahol a legjobban érezte magát. Napjaink tudata már csak azt engedi meg, hogy ott teljesedjen ki, ahol megfizetik ezért.

– Volt egy 2000-től 2007-ig tartó kezdeményezése, amellyel másokat is szeretett volna beavatni a családi gazdálkodásba mint vállalható életformába. Milyen eredménnyel járt?

– Ez arról szólt, hogy aki eljön hozzánk Tahitótfaluba, megkapja tőlem mindazt, amire szüksége van. Ha szállás kell neki a terület mellé, azt kap. Ha jurta, akkor azt. Erdőt is adtam volna, hogy legyen tűzifája. Vagy akár lovat, marhát, juhot is. Volt olyan jelentkező, akinek felépítettünk egy négyhektáros kertet. Amikor ezt meghirdettem a gödöllői rádióban, ahol műsort vezettem, világosan elmondtam, hogy amiként mi sem kapunk semmit a tulajdonunkba, mert a halottas ruhán nincsen zseb – amit nyújtunk nekik, azt úgy vegyék át, hogy csak addig az övék, amíg abban működnek. Nem adhatják el, amit viszont megtermelnek, azzal azt csinálnak, amit akarnak. Megígértem, hogy amíg nincs termésük, enni is kapnak. Ott leszünk velük, csapatot alkotunk. Az ő dolguk csupán az, hogy lassanként önálló értékalkotó részévé váljanak a közösségnek. Legyen belőlük bognár, takács, kovács vagy bármi más. Akkor még élt a környéken egy öreg sváb kerékgyártó. Megbeszéltem vele, fogadja be azt, aki szívesen kitanulná a mesterséget, én pedig megrendelek tőle egy vagy több szekeret. Ugyanitt a vasalást is megtanulhatták volna. És bár rengeteg volt akkoriban a munkanélküli, nem jelentkezett senki. Pedig nem lett volna rossz. Mert ha például van egy olyan emberem, aki ért a gyapjúfeldolgozáshoz, az ő termékét nem kell megvennem, hisz megkaphatom tőle valamiért, mondjuk, egy disznóért cserébe. Ha él még olyan valaki az országban, aki ért a szekérgyártáshoz, és vállalja, hogy ezt másoknak is megmutatja, küldöm hozzá az embereket, kifizetem neki a tanórákat.

– Most, hogy már bizonyította: az önellátó életmód a XXI. századi Magyarországon is működőképes, milyen feladatokat kell még elvégeznie?

– A feladatom az, hogy azokat a tudati tartalmakat, amelyek kellenek az általam művelt életformához, az unokáim is megkapják, sőt eljussanak a környezetükhöz is. Mert hiába alkotnak ők rendszert, ahhoz, hogy ez a világban meggyökeresedjen, a partnernek is velük azonosnak kell lennie. Amikor a fiaim még kis jövevények voltak, együtt jártunk a Visegrádi Palotajátékokra, amelynek akkoriban én voltam a művészeti vezetője. Vívtunk, lovasíjászkodtunk, mint a mesékben. Ők ebben nőttek fel a barátaikkal együtt, akik nem azt jegyezték meg a gyerekeimnek, amikor megláttak, hogy úristen, hogy néz ki a te apád!, hanem azt, milyen jó, hogy ilyen a Gábor bácsi. Ez volt az a másodlagos megerősítés, amelyet a legfiatalabbaknak akkor kell megkapniuk, amikor kinéznek a világra. Az én Zsombor fiam tizenhat évesen azt mondta: apa, én mindent úgy fogok csinálni, ahogyan te. Így is lett!