Hosszú árnyék

Nemzetközi hír lett 2000-ben a roma csoport strasbourgi kivándorlásából. A baloldali jogvédők aktív közreműködésével kísért eseménysorozat bizonyítási kísérlet volt arra, hogy az uniós csatlakozás előtt álló, jobbközép kormány vezette Magyarországon fajüldözés folyik. Eltelt húsz év. Folytassuk a történetet!

Kolompár Elemér zámolyi roma a magyar–francia útiszótárt tanulmányozza egy strasbourgi menekültszálláson 2001 márciusában. Mindent megszerveztek előre Fotó: MTI/EPA/AFP–Damien Meyer

Roms de Zamoly, így nevezték a francia sajtóban azt a 47 tagú, zámolyi és a hozzájuk csatlakozott csóri romákból álló csoportot, mely 12 családból, benne 27 gyermekből állt. Sajtókísérettel 2000. július 24-én buszoztak el Strasbourgba, egyenesen az Emberi Jogok Európai Bíróságához mentek, és átadták beadványukat. Ebben az állt: a nemzetközi bírói fórum állapítsa meg, hogy Magyarországon sérültek az alapjogaik, a hivatalos állami és önkormányzati szervek részéről üldöztetés érte őket, továbbá Magyarországon széles körű romaellenes diszkrimináció érvényesül. A genfi menekültügyi egyezmény értelmében egyúttal menedékjogot is kértek a Francia Köztársaságtól, amelyet többségük 2001 márciusától meg is kapott.

A zámolyiaké volt az egyetlen eset, hogy az Európai Unió egyik tagállama menedékjogot adott olyan ország állampolgárainak, amelyik az úgynevezett „megszüntető hatály” alá esik, tehát hivatalosan is jogállamnak minősül. Ezzel elismerte, hogy egy uniós csatlakozás előtt álló országban (Magyarország 2004. május 1-jén lett tag) faji alapú megkülönböztetés zajlik, miközben köztudott volt, hogy itt érvényesül a legkevésbé a nemzeti és etnikai kisebbségekkel szemben a hivatali diszkrimináció, továbbá bizonyos kollektív jogokkal – így kisebbségi önkormányzatokkal – is rendelkeznek.

Csórról érkeztek

Zámolyon úgy maradt rajta ez a történet, mint szamáron a fül. „Máig előfordul, hogy áfás számlát kérek, akár az ország távoli végén is, felnéz a pénztáros, és azt kérdezi: maguk azok, akiknél nem lehet világosban sem végigmenni az utcán? Nem tudunk ettől szabadulni, és ez máig kihat az ingatlanárakra is” – mondja Sallai Mihály polgármester, aki húsz éve még gyerek volt, így csak elbeszélésekből ismeri a történetet. Nem örül az érdeklődésünknek, a falu ugyanis inkább felejteni szeretne, nem újra és újra feltépni a sebeket.

A Fejér megyei település korábban nem volt se hírhedt, se jellemzően cigány falu. Ma sem az. A világhírre keveredett romák ugyanis, akik megkapták a zámolyi jelzőt, Csórról érkeztek, a többségük onnan származott. A csóri Kolompárok magyarosítottak Krasznaira még a hatvanas években, hogy élükön Józseffel, a szóvivővel és jogvédővel ők legyenek majd e történet főszereplői. Az első családtagjuk 1985-ben költözött be a zámolyi Belmajor településrészre, aztán egyre többen jöttek, közeli és távoli rokonok, akik elfoglalták a környékbeli üres házakat. Végül voltak már vagy hatvanan. Csete Krisztián, Csór polgármestere is hárít, azt mondja, náluk ennyi roma soha nem élt, most sincs több harmincnál. Néhányan a Strasbourgba távozott családok rokonai, de nem tartják a kapcsolatot. Évtizedekig béke volt Csóron a romák és a magyarok között, és akkor is csak a fiatalokkal voltak problémák, amikor Zámolyból a csapat visszatért Csórra, állítja.

A korabeli hírek ezt azonban árnyalják. Csete Dezső akkori polgármester ugyanis már a nyolcvanas évek végén híres lett cigányellenes kijelentései miatt, de hogy azokat konkrétan mi váltotta ki, ma már nem deríthető ki. A zámolyinak nevezett romák végül is Csórról indultak el Franciaországba, mert konfliktus alakult ki a helyi lakók, a helyi vezetés és a cigány csoport vagy inkább nagy család tagjai között. Vagy ez csak a magyarázat volt, és az utazásról már régen döntöttek, talán régen meg is volt már szervezve.

Köszönet a francia nemzetnek

Tény, hogy a csóriak egyáltalán nem örültek a Zámolyból érkező csapatnak, mert megszaporodtak a faluban a betörések és a lopások. Tiltakozás kezdődött, amelyhez még a helyi romák is csatlakoztak. Csete Dezső polgármester pedig a közhangulatot látva megtagadta, hogy a zámolyiak bejelentkezzenek a vezetőjük és szóvivőjük, a roma jogvédő Krasznai József egyébként árverezés előtt álló házába, valamint azt is, hogy beírassák a gyerekeiket az iskolába, óvodába. Majd egy televízióinterjúban azt mondta: „A zámolyi romáknak jelen pillanatban, én úgy érzem, hogy az országban, az emberek között nincs helyük, mivel az állatvilágban az állatok is az élősködőket kivetik magukból.” Ez a mondat további muníciót szolgáltatott az amúgy is soklövetű, nemzetközivé duzzasztott botrányban.

Akit érdekel, a világhálón terjedelmes irodalmat talál a zámolyi romák 1997 őszén indult és 2000 nyarán Strasbourgban végződött meneteléséről: a szélviharban életveszélyesen megrongálódott lakóhelyektől kezdve a zámolyi kultúrházban eltöltött, a helyi közösségben nagy felháborodást kiváltott két évükön, a költöztetéseiken, a Farkas Flórián vezette Országos Cigány Önkormányzat mentőakcióin át a gyilkosságig. Egy kapuvári fiatalember volt az áldozat, akit baseballütővel vertek halálra, a tettes, Krasznai Krisztián ezért utóbb 11 év börtönt kapott. A vita okát a sajtóban igyekeztek nőüggyé degradálni, de valószínűbb, hogy droggal kapcsolatos elszámolási vita állt a hátterében.

A világhálón fellelhető „zámolyi irodalom” azonban egysíkú. Nincsenek megszólítva azok a közösségek, amelyek a romák életformájának a kárát szenvedték. Nem derül ki, hogy az őket ért atrocitások mire jelentettek választ. Ők hogyan viselkedtek, mennyire próbáltak beilleszkedni, és nemcsak elfogadni a segítséget, nemcsak természetesnek venni, hanem tenni is érte. A helyiek felháborodásának ugyanis az egyik oka az volt, hogy milyen alapon jár a romáknak az ingyenház, ingyenlakhatás.

Kolompár Elemér zámolyi roma a magyar–francia útiszótárt tanulmányozza egy strasbourgi menekültszálláson 2001 márciusában. Mindent megszerveztek előre
Fotó: MTI/EPA/AFP–Damien Meyer

És nézzük meg, milyen erők mozdultak meg, hogy a zámolyi ügy a helyi roma–magyar konfliktusból kinőve politikai fordulatot vegyen, és alkalmassá váljon az ország és regnáló jobbközép kormánya lejáratására! Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a zámolyi romák magyarországi története 1997-ben, tehát még a Horn-kormány alatt kezdődött, és végeredményben 2001 márciusában, már az első, uniós csatlakozásra készülő Orbán-kormány alatt végződött, amikor megérkezett a hír arról, hogy a romák többsége megkapta a menedékjogot! Ekkor született meg a 38 magyar értelmiségi Lionel Jospin francia miniszterelnöknek címzett levele is, amelyben köszönetet mondtak az ügyet támogató személyeknek és szervezeteknek, egyúttal az egész francia nemzetnek, amely ismét felkarolta azoknak az ügyét, akik menekülni kényszerültek.

Viszonylag könnyen követhető, honnan és milyen segítséget kaptak a zámolyi romák, hogy eljussanak a strasbourgi bíróságig. Mondhatjuk: nem szervezetlen karavánként érkeztek.

Járóka Lívia, az Európai Parlament első roma női tagja, jelenleg fideszes alelnöke azt mondja, naiv fiatal jogvédőként ő is ott sürgött-forgott a zámolyiak körül, gyűjtötték nekik a pénzt, hogy utazhassanak. Aztán kiderült, hogy minden már jó előre meg volt szervezve.

Vissza a csok miatt

Az utazáshoz szükséges négyezer dollárt Kathy­ Katz, a jeruzsálemi egyetem oktatója ajánlotta fel. Miután azonnal sajtónyilvánosságot kapott a romák érkezése, a megérkezésüket követő naptól már ingyenszállást biztosítottak számukra Strasbourgban, valamint hamarosan megalakult Georges Federmann strasbourgi pszichiáter, emberi jogi aktivista vezetésével a zámolyi csoport támogatására egy bizottság is.

Egy korabeli riportban a pszichiáter ezt nyilatkozta: „A gyerekeknek fájdalmaik voltak, amelyek lelki eredetűeknek bizonyultak, a félelem váltotta ki őket. A felnőttek félelme terjedt át rájuk, hiszen a félelem ragályos. Ezért nagyon fontos volt a jelenlétünk: egy másik orvos barátommal mentünk ki hozzájuk, ügyvédet is vittünk, és sokáig beszélgettünk velük. A nyugodt hangtól a felnőttek is, a gyerekek is megnyugodtak, és elmúltak a fájdalmaik is.”

A zámolyi romák Appel de Strasbourg du 23 août 2000 címmel felhívást tettek közzé, ebben azt írják, hogy nem védte meg őket a magyar állam a három éve tartó sorozatos agressziótól, továbbá cigányellenes rasszizmusról, újnáci pogromokról, gyilkossági kísérletekről és erőfitogtatásokról, illetve iskolai és munkahelyi diszkriminációról számoltak be. Cáfolták, hogy bármely gazdasági megfontolás szerepet játszott volna a döntésükben. A strasbourgi felhívást támogató petíció aláírói – magánemberek és testületek – szolidaritási bizottságot hoztak létre, melyhez csatlakozott többek között a legnagyobb francia szakszervezet, a CGT, a két legnagyobb emberi jogi mozgalom, a MRAP és a Ligue de Droits de l’Homme, egy kisebb pedagógus-szakszervezet, a SUD Éducation, a SUD PTT nevű postásszakszervezet, a „papír nélküliek” egyesülete, egy katolikus hetilap főszerkesztő-helyettese, egy jeruzsálemi rabbi, egy svájci székhelyű, menekülőket védő, nemzetközi szocialista szervezet is. Támogatásáról biztosította a romákat 31 európai parlamenti képviselő is.

Kevés híradást találunk azonban arról, hogyan állták meg a helyüket a szolidáris, de mégiscsak versenyre épülő nyugati világban a zámolyi cigányok. Ha igaz volt, hogy itthon a diszkrimináció miatt nem érvényesülhettek, egy toleráns, multikulturális világban erre esélyt kaptak. 2005-ben a RomNet hírügynökség arról számolt be, hogy rendeződött a zámolyi romák sorsa. Néhányan továbbutaztak Kanadába, ketten visszatértek Magyarországra. Akik Franciaországban maradtak, mindannyian megkapták a tíz évre szóló politikaimenekült-kártyájukat. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak, dolgoznak, iskolába járnak. Kezdeti nehézségeiken segélyszervezetek, szociális intézmények, pszichológusok segítettek. A városi hivatalokkal jó a kapcsolatuk, különsegélyért nem folyamodnak. Az időközben született gyermekek integrálódtak, anyanyelvük már a francia, de szüleik még nem beszélik tökéletesen a nyelvet.

Járóka Lívia, aki közelről látja a külföldre került, kerülő romák sorsának alakulását, közel sem fest ilyen pozitív képet a zámolyi csoport utóéletéről. A strasbourgi polgármester asszonytól úgy értesült, hogy több büntetett előéletű van közöttük, és előfordult olyan eset, hogy felégették a lakásukat. Az EP alelnöke azt mondja, nincsenek más helyzetben azok sem, akik a kilencvenes évektől Kanadába mentek, sokan közülük hazatértek, a csok miatt is egyre többen jönnek vissza, sokan azonban, akik ott maradtak, vergődnek: emberkereskedők kezébe kerülnek, prostituálódnak. Azoknak sikerült megvetniük a lábukat, akik találtak segítséget, de aki nem felkészült, nincsenek kapcsolatai, hamar a szürkegazdaságban találja magát. Ki is használják őket: egy uniós állampolgárságú cigány lány kapós feleség, igaz, nem örök életre szánják.

Nyelvtudás nélkül nincs esély

A legnehezebb a román cigányoknak, azokat látni Brüsszelben is az utcán aludni. Strasbourgban is tele az erdő sátrakkal, amelyekben cigányok és feketék laknak. Az oláh cigányok azért vannak könnyebb helyzetben, mert az anyanyelvük, a román miatt hamar megtanulnak franciául, spanyolul, továbbá az oláh közösség összetartó is. Az egymást nem értő, különféle cigány nyelvet beszélő közösségek azonban nem keverednek egymással.

– Ma már nincs jelentősége annak, aminek a zámolyi történet idején volt – mondja Járóka Lívia. Nem lehet politikai ügyet kovácsolni a romák kivándorlásából, hiszen az unión belül szabad a mozgás, és a cigányság mindig jövő-menő népesség volt. Egy ideig jó üzletnek bizonyult, ha valaki romának vallotta magát, még ha nem volt is az, de ma már nem számít annak. Sok macedón cigány például a szíriai csoportokhoz csapódva érkezett, és adta ki magát inkább menekültnek.

Zámolyi ház, amelyet az Országos Cigány Önkormányzattól kapott húsz évre egy roma család bérleti szerződéssel, bérleti díj nélkül. Milyen alapon jár?
Fotó: MTI/Koppán Viktor

Nincsenek örvendetes tapasztalatai annak az évek óta Torontóban dolgozó magyar tolmácsnak sem, aki a magyar bevándorlók ügyes-bajos dolgaiban segít.

– Szinte szó szerint hallom mindig ugyanazt. A kivándorlási, menedékkérő szándékukat a magyarok fajgyűlöletével indokolják, hogy akármerre mennek az országban, mindenhol lenézik őket, nem ülnek melléjük a buszon, sötétben félnek kimenni, mert a szkinhedek megtámadják őket, a gárdisták felvonulásokat tartanak, a rendőrök pedig nem védik meg őket. Gyerekkoruktól kezdve érzik a megkülönböztetést, az iskolában hátraültetik őket, C betűt tesznek a nevük után, a tanárok nem segítenek nekik, nem foglalkoznak úgy a roma gyerekekkel, mint a magyarokkal, ezért is hagyják abba a tanulást. Munkát nem találnak, mert ha meglátják a személyes interjún, hogy romák, azt mondják, betelt a munkahely. Azért jönnek tehát Kanadába, hogy új életet kezdjenek, ne kelljen félelemben élniük, ne nézzék le őket, hiszen itt mindenki egyenrangú. Könyörögnek, hadd maradjanak, hogy legalább a gyermekeik ne menjenek keresztül mindezen. Csak azt nem értem – mondja –, hogy miért nem ellenőrzik ezeket az állításokat.

A kérdésre, megvalósulnak-e az álmaik Kanadában, beszélgetőtársam azt feleli, nem nagyon lát sikeres életutakat, sőt éppen az európai, nem utolsósorban a magyar romák tömeges érkezése miatt vezették be 2001-ben a vízumkényszert, és szigorították 2012-ben komolyan a menekültügyi szabályokat. Erre hatással volt Kanada egyik legnagyobb embercsempészbotránya, a Dömötör-klán tevékenysége is.

Ma már a maradásnak, a segélynek feltételei vannak, ezeknek a romák nehezen tudnak megfelelni. A szociális irodában az egyik ügykezelő a segélyt számolja ki, a másiknak viszont az a dolga, hogy ellenőrizze, betartják-e a szabályokat. Kanadában ugyanis az iskola és a munka kötelező. Az iskolában jelenléti ív van, és rendszeres probléma, hogy a gyerekeket nem viszik a tanintézménybe. Gyakran hívják tolmácsolni szociális munkások, hogy a gyermek két hónap alatt csak négyszer volt iskolában. Azzal indokolják, hogy az egyik beteg, ezért nem viszik a többit sem, vagy azért, mert ott csúfolják. Ilyen esetben felhívják a szülők figyelmét, hogy elveszik a gyereket, ha nem járatják iskolába. A felnőtteknek is kötelező a nyelvtanulás, de sokan évek alatt sem tanulnak meg angolul, így nincs esélyük a legális munkára. Legfeljebb valamelyik régebben Kanadában élő roma veszi fel őket feketén. Egy kezén meg tudja számolni beszélgetőpartnerem, hogy az általa ismert magyar romák közül hányan dolgoznak. A legtöbb asszony le van százalékolva, arra hivatkoznak, hogy az otthoni támadások, az állandó félelem miatt depressziósak lettek.

Elutasított kérelmek

Ha már a repülőtéren beadják a menedékkérelmet, rögtön jogosultak szociális segélyre, amely nem sok, de egy szobát tudnak belőle bérelni. Bár 13 gyerek után már sok pénz jár, abból telik nagy házra is, ám egyre nehezebben találnak lakást, mert sok háztulajdonos, ha meghallja, hogy magyarul beszélnek, nem adja ki az ingatlanát. Az ugyanis a tapasztalat, hogy nem fizetik a lakbért, lelakják a lakásokat, majd továbbállnak. Gyakori a lopás, a verekedés is.

Kétségtelen, hogy Kanada, miközben az egyik kezével nagyvonalúan ad, követel is. Ezzel próbálja megakadályozni, hogy a nemkívánatos személyek az ország állampolgárai legyenek.

A jogvédők azonban nem adják fel. 2015-ben jelent meg a Nincs menedék: magyar roma menedékkérők Kanadában című tanulmány, amelyet a torontói York Egyetem és a londoni (Ontario tartomány) Nyugat-ontariói Egyetem menekültjogi szakértői állítottak össze. A szerzők 11 333 magyar menedékkérő 2008 és 2012 közötti ügyét tanulmányozták, akiknek 85 százaléka roma volt. A kérelmeiknek tehát csupán 18 százalékát fogadták el, miközben más országok esetében az elfogadott menekültkérelmek aránya 47 százalék volt. A tanulmány szerzői szerint a magyar romákkal szembeni előítéletesség a kanadai állami tisztségviselőkre is jellemző. Miközben ugyanis a nemzetközi szervezetek a magyar romák elleni támadások növekvő számát dokumentálták, a kanadai kormány képviselői színlelt menedékkérőnek és piti tolvajnak állították be őket, akik csak azért mentek Kanadába, hogy részesüljenek az ottani jóléti rendszer áldásaiból.

A zámolyi romák történetének tehát hosszú az árnyéka. Hosszabb lett, mint tervezték.