Kiegyezés

A teremtéskor biztosan megvolt még a kert. De a kiűzetés után is megmaradt a föld, s ha mára ki is van zsigerelve, tápanyagtartalma feljavítható. A Biblia ugyan sehol nem írja, hogy együnk sok céklát, piros gyümölcsöt, ropogtassunk nyers répát – talán vélelmezi, megvan a magunkhoz való eszünk –, csak annyit, hogy a test a lélek temploma. Nekünk kell fitten, tisztán tartani, meghallani az igényeit, észrevenni, mire van szüksége, és úgy rendezni, hogy egyensúlyban maradjon. Ha ezzel megvagyunk, utána bizonyára másként tekintünk tágabb környezetünkre, időnk sem lesz annyi fölösleget venni és kidobni, talán rádöbbenünk, mennyi mindent gyártunk, amivel csak szaporítjuk a szemetet.

A szomszéd – igen, ő az, akinek zöldebb a kertje, de legalábbis rendezettebb – gyomirtóval „kezeli” a gazt. Praktikusan, gyorsan végez. Hogy aztán hova csorog a méreg, kinek kerül bele a levesébe? Miközben egyezkedünk (hosszan, mérlegelve a motivációkat), azon gondolkodom, ki kellene végre egyezni a természettel. Lehet, hogy több lesz a tarack, de hát mindennek megvan az ára. Most advent van, várjuk az új élet születését. Lelki szemeim előtt megjelenik, ahogyan a gyermek elhagyja anyja testét, és rábízza magát egy nagyobb organizmusra: az anyaföldre. A paradicsomi kert ugyan elvész, de az érkező gyermek pontosan tudja, mi kell neki, mennyi, és csak annyit vesz el, se többet, se kevesebbet. Segíthet nekünk is, hogy rálássunk, mi táplálja a testünk, és mi az, ami rombolja, hogyan építsük fel és őrizzük meg a lélek templomát.