Kominternből Homintern

Stephen Koch a bolsevikok által behálózott nyugati értelmiségiek egy csoportját Hominternnek nevezte, mert nagy számban voltak közöttük olyanok,­ akik „haladó” szexuális szokásoknak hódoltak. Ők is bizonyítékai azon állítás igazának, hogy a mai szélsőséges liberalizmus gyökere a kommunizmusban keresendő. De a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a társutas művészek – a lenini hasznos idióták – azzal, hogy vakon követték Sztálint, kiszolgálták Hitler érdekeit is. A világtörténelem két leggyilkosabb ideológiája szülte a mai divatdiktátortanokat.

Szerényi Gábor rajza

Természetesen a szexuális szabadság kiharcolása nagyobb terv része volt, a társadalmak átalakításának egyik eszközeként tekintett rá a Szovjetunió mindenható ura, akinek a hagyományos közösségek szétverése, a vallásos gyökerek elszakítása és átültetése volt ezzel a valódi célja. Sztálin a nyugati értelmiség megnyerése közben olyan játszmát folytatott, amely látszólagos ellentmondásokkal volt terhes, hiszen a kollektivizálás végrehajtása közben a társutasok számára az individualizmus magasabbrendűségét, az egyéni szabadságjogok kiszélesítésének vágyát közvetítette. Az ellentmondás feloldása a régi világ minél hatásosabb rombolásában keresendő.

A játszma része volt a nácikkal való kollaboráció is. Az antifasiszta propagandával megszédített értelmiség számára a világháború előestéjén megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum ugyan váratlan volt, de a vakhit még ekkor is segített számukra a valóságon felülemelkedve megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Pedig a szövetség a két gyilkos diktátor között sokkal korábban megköttetett. Sztálin nem ítélte el különösebben Hitler diktatúráját, hiszen a náci vezér sok esetben a szovjetek által kidolgozott módszereket vette át saját hatalomtechnikai gyakorlatának kialakításakor, ráadásul a világháború kitörése igencsak kívánatos volt Moszkva számára is.

Sztálin bízott abban, hogy Hitler leigázza a Nyugatot, így a kommunista világforradalom kirobbantásakor – számításai szerint a háború utolsó fázisában vagy közvetlenül utána – már csak egy legyengült és kifáradt német hadsereggel kell megküzdenie. Hitler feltehetően nagyon jól átlátta a kommunista kétszínűség mögött húzódó érdekeket, így vállalta a kétfrontos háborút, amivel ugyan arra kényszerítette a Szovjetuniót, hogy B tervhez folyamodjon, de alapvetően nem gátolta meg a kommunista világuralmi terveket.

Mindkét diktátor a színfalak mögött már a harmincas évek elejétől támogatta a másik politikai játszmáit. A Reichstag pusztulását okozó tüzet a nácizmus nyitányaként szokták értelmezni, ám valójában sokkal összetettebb érdekek húzódtak meg a háttérben. Nem tudjuk, ki vagy kik gyújtották fel a törvényhozás épületét, de nem is ez a fontos. Azon érdemes inkább elgondolkodni, hogy ki és miképpen kovácsolt ebből politikai tőkét. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy Hitler teljhatalmat kapott – ezt minden bizonnyal a tűz nélkül is elérte volna –, hanem ez volt a főpróbája Hitler és Sztálin együttműködésének. Hitler nagyszabású antikommunista kampányba kezdett: a német kommunista hálózatok felszámolásával és a Dimitrov-per megrendezésével megteremtette a lehetőséget, hogy a szovjet vezér újra a humanizmus csillogó csomagolásába bújtassa világhódító eszméit, és ráerősítsen Nyugat-Európában az antifasiszta szólamokra.

Szerényi Gábor rajza

A Sztálin által mozgatott maffia megrendezte Londonban az ellen-Reichstag-pert, amelyben a nácikat tették felelőssé a gyújtogatásért, de vigyáztak arra, hogy Hitler neve csak elvétve kerüljön elő a dokumentumokban. A barnainges rohamosztagosokra, az SA-ra terelték a felelősséget, akik ekkor már tehertételt jelentettek Hitler számára, így előkészítették a terepet a hosszú kések éjszakájához. Sztálin tehát tálcán kínálta Hitlernek a leszámolást Ernst Röhmmel és osztagaival, ugyanakkor Hitler is szívességet tett Sztálinnak azzal, hogy letartóztatta és felszámolta a német illegális kommunista hálózatot, ugyanis a Komintern azon ágához tartoztak, akikre Sztálinnak már nem volt többé szüksége. Kölcsönösen előnyös üzletről volt tehát szó, amelynek profitját csak fokozta mindkét oldal számára, hogy a hisztérikusságig feszített antifasiszta kampány Nyugaton hozzájárult a háborús közhangulat növeléséhez is. Vérfagyasztóan profi cinizmus tévesztette meg az egész világot, nem csoda, hogy az 1939. augusztus 23-án megkötött egyezmény a két diktátor között kevés kortárs számára volt értelmezhető.

A második világháború végével látszólag teljesen új politikai játéktér nyílott Európában, de a mélyrétegekben nem történt nagy változás.

A vasfüggöny leereszkedésével a világ ugyan kettészakadt, de a korábban felépített hálózatok működése továbbra is alapvetően befolyásolta a nyugati életérzést, a baloldali ideológiák térnyerése változatlan mértékben és módszerekkel folytatódott. A nácizmus bukása és Németország felosztása azzal a logikus következménnyel kellett volna hogy járjon, hogy a kommunista propaganda is megújul, új célokkal és új mondanivalóval fordul a világ felé, azonban az antifasiszta kampány a mai napig meghatározó, és ami a legmegdöbbentőbb: hatásos. Nem volt változás a tekintetben sem, hogy az antifasiszta szólamokkal párhuzamosan töretlen maradt az együttműködés a nácik és a kommunisták között, új vonalnak tekinthető azonban a magyarok közvetítő szerepe ebben a kollaborációban.

Évszázadokra visszavezethető az iparilag fejlett német területek és a nyersanyagban gazdag orosz földek egymásrautaltsága, a közöttük kialakuló erős együttműködés alapvetően változtatta volna meg a világ politikai erőviszonyait, így nem csoda, hogy ezt az ellenérdekelt felek mindig is akadályozták. A vasfüggöny leereszkedése ugyan kétpólusúvá tette a világot, azonban a gazdasági rendszer működése a huszadik századra már régen nem volt értelmezhető nemzetállami keretek között, vagyis a nemzetközi vállalatok – a világot befolyásoló nagytőke – érdekeit nem lehetett behatárolni mesterségesen létrehozott fallal. Kellett egy kiskapu ezen a falon, amelyen keresztül nemcsak a tőke áramolhatott tovább, hanem a német–orosz gazdasági együttműködést is biztosítani lehetett. Ez a rés Magyarország volt.

Amikor azt írtam, hogy a kommunisták és a nácik a háború után is összejátszottak egymással, szó szerint értettem, ráadásul ehhez a magyar kommunista funkcionáriusok adták a legnagyobb segítséget.

Az amerikai titkosszolgálatok védelmet nyújtottak számos olyan élvonalbeli náci tisztnek, akik azokban az országokban teljesítettek szolgálatot a háború alatt, amelyek később szovjet megszállási övezetté váltak. Szükség volt a tudásukra, helyismeretükre, kapcsolatrendszerükre, hiszen a háború utolsó időszakában már mindkét nagyhatalom egyértelműen a háború utáni időkre készült, tudták, hogy a szövetségesekből rövidesen ellenségek válnak. Németország nyugati megszállási övezeteiben sorra alakultak az olyan kereskedelmi cégek, amelyek a szovjet zóna felé folytatott kereskedelemre szakosodtak, ezeknek a cégeknek a tulajdonosai és alkalmazottjai között a hitleri Németország magas rangú tisztjeit, tisztségviselőit találhatjuk.

A kereskedelem a hidegháborús szembenállás újfajta csataterének volt tekinthető, hiszen az ellenérdekelt titkosszolgálatok számára a legjobb fedést nyújtotta az ellenséges területekre való behatoláshoz, az információk gyűjtéséhez. A szovjetek sem akadályozták ezeknek a cégeknek a munkáját, mert tisztában voltak azzal, hogy a világforradalmi eszmék terjesztéséhez elsősorban tőkére van szükség, amelyet pedig a nyugati világból lehetett beszerezni. Már 1948-ra kialakult az a hálózat, amely biztosította a tőke áramlását a vasfüggönyön keresztül: egyik oldalon egykori nácik álltak amerikai támogatással, másik oldalon pedig a nácik egykori üldözöttjeiből kikerülő magyar kommunista funkcionáriusok. A megvalósult internacionalizmusról és a Komintern-hálózatok újabb szintre emeléséről a következő részben olvashatnak.

Folytatjuk

A szerző történész, Magyarságkutató Intézet