Az a helyzet – mondta Ábel poharazgatás közben az öccsének –, hogy a kommunistáktól immár sohasem fogunk tudni megszabadulni. Magukévá tették a múltunkat.
A gondolatmenet alapját ama örvendetes fejlemény szolgáltatta, hogy az informatikai robbanásnak (ha egyáltalán lehet így nevezni egy három évtizede tartó jelenséget) köszönhetően mára Ábel is kezdi érteni saját memóriája működését. Úgy működik, mint az elektronikus postaláda: egyes információk hosszasan (értsd: egy életre) megmaradnak, mások harminc napon (vagy másodpercen) belül törlődnek, megint mások eleve a „szpem” kategóriába kerülnek. Nem vagyunk gépek, emberfüggő, hogy kinél mi kerül az egyes kategóriákba. Bizonyos dolgok azonban felülemelkednek az emberi akaraton. Ábel szomorúan állapította meg, hogy a kommunisták az „egy életre” kategóriába kerültek. Valahányszor a régi időkről nosztalgiázik, minduntalan felbukkan itt-ott a háttérben egy-egy elvtárs vagy egy „Ceauşescu és a nép!” pannó. Mostanság, a román forradalom harmincadik évfordulóján, mondhatni: kéz a kézben hozzák egymást.
Ábel jól emlékszik például arra, hogy a kommunizmus évtizedeiben a pártfőtitkár rendre kongresszusokon és konferenciákon jelentette be, hogy milyen vívmányoknak köszönhetően a fejlődés éppen mely csúcsaira kapaszkodtunk fel. (Olyan magasakra, hogy már-már nem kaptunk levegőt. Ja, bocs, azt igen, de tejet, húst, benzint s egyebeket tényleg nem.) Hogy miért kellett ezt nekünk, a népnek, ennyire szájba rágni? Hát hogy mink is tudjuk, hol járunk. Az más kérdés, hogy ha ez igaz lett volna, magunktól is észrevesszük. Így maradt a tájékoztatás.
Ceauşescu a párt XIV. kongresszusán (bukása előtt egy hónappal) mintegy háromezer főnyi hallgatóságát hatórás beszéddel örvendeztette meg, amelyet – külföldi tudósítók szerint – legalább százszor szakítottak meg a közönség lelkes és annál is lelkesebb ovációi. Ábel számolni kezdett, s úgy találta, valahol sántítanak a számok. Mert ha úgy számolunk, hogy a legkisebb ováció is két percig tartott (ez a minimum, hiszen ami kevesebb ideig tart, az szimpla „halljuk!” bekiabálás, meg hát minden tombolás után le kellett nyugtatni a leglelkesebbeket), akkor az ovációk kétszáz percre rúgnak, amely szűken számolva is három órát tesz ki. Ebből következik, hogy maga a beszéd csupán háromórás volt.