Lambada

Az a helyzet – mondta Ábel poharazgatás közben az öccsének –, hogy a kommunistáktól immár sohasem fogunk tudni megszabadulni. Magukévá tették a múltunkat.

Bukarest, 1990. februr 14. Tzezrek nnepelnek 1989. december 22-n a fvros utcin annak hrre, hogy Nicolae Ceauescu s felesge elmeneklt a A Romn Kommunista Prt KB szkhzbl.Ezzel megdlt a hzaspr 24 ve tart uralma. (MTI/ ROM) Fotó: - Forrás: MTI

Az a helyzet – mondta Ábel poharazgatás közben az öccsének –, hogy a kommunistáktól immár sohasem fogunk tudni megszabadulni. Magukévá tették a múltunkat.

A gondolatmenet alapját ama örvendetes fejlemény szolgáltatta, hogy az informatikai robbanásnak (ha egyáltalán lehet így nevezni egy három évtizede tartó jelenséget) köszönhetően mára Ábel is kezdi érteni saját memóriája működését. Úgy működik, mint az elektronikus postaláda: egyes információk hosszasan (értsd: egy életre) megmaradnak, mások harminc napon (vagy másodpercen) belül törlődnek, megint mások eleve a „szpem” kategóriába kerülnek. Nem vagyunk gépek, emberfüggő, hogy kinél mi kerül az egyes kategóriákba. Bizonyos dolgok azonban felülemelkednek az emberi akaraton. Ábel szomorúan állapította meg, hogy a kommunisták az „egy életre” kategóriába kerültek. Valahányszor a régi időkről nosztalgiázik, minduntalan felbukkan itt-ott a háttérben egy-egy elvtárs vagy egy „Ceauşescu és a nép!” pannó. Mostanság, a román forradalom harmincadik évfordulóján, mondhatni: kéz a kézben hozzák egymást.

Ábel jól emlékszik például arra, hogy a kommunizmus évtizedeiben a pártfőtitkár rendre kongresszusokon és konferenciákon jelentette be, hogy milyen vívmányoknak köszönhetően a fejlődés éppen mely csúcsaira kapaszkodtunk fel. (Olyan magasakra, hogy már-már nem kaptunk levegőt. Ja, bocs, azt igen, de tejet, húst, benzint s egyebeket tényleg nem.) Hogy miért kellett ezt nekünk, a népnek, ennyire szájba rágni? Hát hogy mink is tudjuk, hol járunk. Az más kérdés, hogy ha ez igaz lett volna, magunktól is észrevesszük. Így maradt a tájékoztatás.

Ceauşescu a párt XIV. kongresszusán (bukása előtt egy hónappal) mintegy háromezer főnyi hallgatóságát hatórás beszéddel örvendeztette meg, amelyet – külföldi tudósítók szerint – legalább százszor szakítottak meg a közönség lelkes és annál is lelkesebb ovációi. Ábel számolni kezdett, s úgy találta, valahol sántítanak a számok. Mert ha úgy számolunk, hogy a legkisebb ováció is két percig tartott (ez a minimum, hiszen ami kevesebb ideig tart, az szimpla „halljuk!” bekiabálás, meg hát minden tombolás után le kellett nyugtatni a leglelkesebbeket), akkor az ovációk kétszáz percre rúgnak, amely szűken számolva is három órát tesz ki. Ebből következik, hogy maga a beszéd csupán háromórás volt.

Ebben az esetben az lett volna a praktikus megoldás, hogy előbb elhangzik a beszéd, s ezt követi a háromórás ováció. (Ceauşescu meg közben megebédel.) Valószínűbb tehát, hogy kevesebb és rövidebb tapstornádó volt, csak hát a fejlődés völgyeiből érkező nyafka nyugatiak még ezt is sokallották. Ábel kicsit sajnálja is, hogy a Nagy Vezető így csupán egy helyi érdekű Eb-csúcsot állított fel, és nem sikerült megdöntenie Fidel Castro hét óra tízperces világrekordját. Tény, Castro azt hatvanévesen állította fel (1986-ban, és ezután még harminc évet élt boldogan boldogtalan népe körében), míg Ceauşescu majdnem 72 volt, ami ebben a korban már nagy különbség. Furcsa, hogy a román propagandának nem jutott eszébe elhíresztelni: megtisztítva a naptár-, kor- és egyéb hatásoktól a Kárpátok és a Karibik géniuszainak teljesítménye lényegében egyenértékű (sőt!).

Ceauşescu egyébként nemcsak kitartó szónok, hanem amatőr költő is volt. Valószínűleg csak azért nem állt a nyilvánosság elé ilyen minőségében is, mert ő is érezte: ez az egy kocka hiányzik ahhoz, hogy teljes értékű Néróvá váljon. Ettől függetlenül a rossz­ nyelvek szerint ő írta a románok akkori himnuszának szövegét. Amely felcsendült ama 1989. novemberi kongresszus elején és végén egyaránt. Mind a hét szakasz. Egy hónap múlva azonban már egészen más dalok évadja következett. De ne vágjunk a dolgok elébe!

Nem tudom, szükségszerű-e, hogy a zene minden nagy ívű történelmi eseménynél jelen legyen, de hogy van rá példa, az kétségtelen. Az összkép eléggé vegyes, és nagy szórást mutat. Amerika felfedezése például minden jel szerint zenei betét nélkül történt meg, hiszen Vangelis csak jó fél évezreddel később komponálta meg az ideillő művet. (Így Kolumbusz és matrózai testületileg lemaradtak eme katartikus élményről.) Nem is szólva a Kormorán együttesről, amely 1100 éves késéssel tette le asztalunkra azt a dalt, amelyet Árpád vitézeinek ajkáról kellett volna megismernie a gyéren lakott Kárpát-medence lakóinak.

De nézzünk pozitív példákat is! Az amerikai függetlenségi háború egyértelműen a Yankee Doodle ritmusára zajlott, míg a Marseillaise az 1789. évi francia forradalom idején került a toplisták élére. Nekünk, magyaroknak sem kell szégyenkeznünk, hiszen már hetven évvel Washingtonék ribilliója előtt piacra dobtuk a kuruc dalokat, az 1848-as szabadságharcunk is ontotta az emlékezetes nótákat, míg 108 évvel később, a Magyar Rádió jóvoltából az Egmont nyitány forrt össze tudatunkban az 1956-os forradalom véres napjaival. Most ne akadjunk fenn azon, hogy miért éppen egy német szerző művéhez kellett nyúlni, amikor például Kodály Székely fonója is kéznél lett volna a maga nem kevésbé drámai akcentusaival, mert ez már történelem.

E tekintetben Ábelnek az általa is átélt 1989. évi romániai forradalom maradt emlékezetes, amikor a fellázadt nép érdekes módon ugyancsak egy német, nevezett Tony Marshall énekes dalát, az Olé, olé, wir sind die Championst találta a

legalkalmasabbnak arra, hogy kifejezze érzéseit. „Olé, olé, olé, Ceauşescu nincs többé” – ebben a kissé módosult (és román nyelven tökéletesen rímelő) formában zúgta a dalt önfeledt mámorban a tömeg utcákon és tereken – a YouTube is megmondja. Persze nem az események sodrában szerezték és tanulták meg, hanem a futballstadionok népétől vették kölcsön és adaptálták a pillanat hevéhez. (Lám, a futball történelemalkotó szerepe!)

De Ábel számára igazán felejthetetlennek a román tévében azokban a napokban bemutatott Lambada című klip bizonyult. A dal akkor már fél éve a nyugati slágerlisták élén dekkolt, de a román határt csak december végén léphette át. A Kaoma nevű csapat brazilosan bővérű, kirobbanó energiákról tanúskodó, erotikusan is túlfűtött produkciója annyira éles ellentétben állt az adó addigi kopottas szürke, menzaízű és -szagú világával, hogy hatása felért egy túlzsúfolt ülésteremben hirtelen kinyitott ablakéval. Mondanánk, hogy az erotika a klip főszereplője, de valójában minden szerep az övé volt.

Ábel tudatában két esemény fémjelzi tehát a román kommunizmus végét: Ceauşescu kivégzése és a Lambada megjelenése. A sors fintora, hogy a Kaoma énekesnője 2017-ben szintén gyilkosság áldozata lett. És őt is a saját emberei ölték meg.