Lutefisk

Rezeda Kázmér elkövette élete legnagyobb hibáját. Ehetett volna lazacot, rákokat, burgonyagombócot, virslit vagy pizzát is. De nem. Rezeda Kázmér a lutefisket választotta.

Vajon miért nincs a norvég lakások ablakain függöny? – morfondírozott Rezeda Kázmér Oslóban, a belvárosban este, miközben nézte a ragyogó tiszta ablakokon át a norvégokat. Jöttek-mentek, léteztek a norvégok odahaza, lakásukban, mint halak az akváriumban, Rezeda Kázmér megbabonázva leste őket, és Kosztolányit motyogta magában… „Tárt otthonokba látsz az ablakon. / Az emberek feldöntve és vakon / vízszintesen feküsznek / s megforduló szemük kancsítva néz szét / ködébe csalfán csillogó eszüknek, / mert a mindennapos agy-vérszegénység/borult reájuk.”

Ott, Oslóban nem stimmelt a dolog, mert a norvégok feltehetőleg soha nem feküsznek feldöntve és vakon, sokkal inkább úgy tűnik, hogy ők éjszaka odahaza is inkább sífutnak kicsit a nappaliból a hálóba és vissza. De függönyt nem tesznek az ablakra, s Rezeda Kázmér azt is megtudta, miért. Azért, mert a viking időkben, amikor a férfiak hónapokra elmentek otthonról háborúzni, harcolni, leigázni, akkor az otthon maradó asszonyoknak igyekezni kellett, hogy életük transzparens legyen, bárki benézhessen az ablakon, s lássa, nem történik ott semmi bűnös dolog. Ezért nincsen függöny ma sem az ablakokon. Ezt hívják hagyománynak. Kulturális örökségnek. Amúgy pedig felettébb nehéz elképzelni, hogy a norvégok bármi bűnös dolgot képesek lennének elkövetni.

Manapság két dologból élnek: az olajból és abból, hogy remekül menedzselik magukat, kimaradnak minden konfliktusból, és mindig azt mondják és képviselik, amit a megítélésük szerinti nagyobb erő hallani akar. Így aztán például már mindent megtudtunk a tavasszal Budapesten szörnyű balesetet okozó Viking nevű hajóról, szóba kerültek az eset kapcsán az ukránok, az osztrákok, a német nyugdíjasok, a magyar politikusok, csak az nem, hogy a hajó és az egész céghálózat norvég tulajdonban van. Mondom, kiválóak a „píárban”. Így aztán soha nem kerül szóba, hogy valamikor az 1870-es években került ki alkotmányukból az a passzus, amely megtiltotta, hogy zsidók lépjenek be az országba. Mi akkortájt adtunk nekik teljes polgárjogot – morfondírozott Rezeda Kázmér, miközben próbálta kitalálni, mit egyen vacsorára, ami jellegzetesen norvég.

Aztán 1971-ben vették ki az alkotmányukból azt a passzust, amely megtiltotta, hogy jezsuiták akár egyetlen éjszakát is eltölthessenek az országban. Azt megelőzően volt egy kis kellemetlenség, ugyanis egy pápai követ érkezett Norvégiába, aki történetesen jezsuita volt, és úgy tűnt, nem hajthatja álomra fejét az alkotmányos rendelkezés miatt. Végül megoldódott a probléma, mert a pápa két napra felfüggesztette a követ jezsuita rendbéli tagságát, majd a norvégok kivették alkotmányukból a vonatkozó részt. Legutoljára pedig 2017-ben volt alkotmánymódosítás, ekkor ugyanis megszűnt az az alkotmányos rendelkezés, miszerint aki megszületik Norvégiában, az automatikusan a norvég államegyház tagja lesz – ez azt jelenti, hogy evangélikus –, hacsak kifejezetten ki nem jelentkezik abból az egyházból. De ez ügyben sem hallottunk brüsszeli őrjöngést, és a „civil szervezetek” sem őrjöngtek a norvég államegyház léte miatt. Vidkun Quislingről pedig egyszerűen nem beszélnek, mintha nem is lett volna.

A legújabb időkben egyszer volt egy önálló pillanatuk a derék norvégoknak, összeszedték minden bátorságukat, és odaszóltak Kínának valami emberi jogi ügyben. Ez valamikor 2012 körül történt, a kínaiak pedig úgy megsértődtek, hogy nem álltak többé szóba a norvégokkal. Ezt a norvégok úgy öt-hat évig bírták, majd a miniszterelnökük delegáció élén elment Pekingbe, ott a szó legszorosabb értelmében Canossát járt, s amikor hazajöttek, az ellenzék megdicsérte őket, hogy végre rendezték a viszonyt Kínával. És valamilyen rejtélyes oknál fogva egyetlen bizottság sem ült össze, hogy elítélje Norvégiát a Kínával ápolt jó viszony miatt. Amúgy a norvég ellenzék ezenkívül egy alkalommal nyilvánult meg markánsan, amikor szóba került az évi közel félmilliós töréses baleset. Igen, téli időszakban a norvégok úgy tíz százaléka szenved valamilyen töréssel végződő balesetet, ugyanis egyáltalán nem takarítják az utakat, járdákat. Rezeda Kázmér is esett-kelt a Vigeland szoborparkban, a mindent elborító jégen. No, hát ez került szóba, és az ellenzék markánsan látott hozzá a probléma megoldásához, ugyanis azt követelték, a kormány szerezzen be sokkal több orvosi gipszet.

Ne tagadjuk, ez is egy logika – morfondírozott tovább Rezeda Kázmér, és még mindig nem tudta, mit vacsoráljon. Pedig akkor már vészesen közeledett az este, ami téli időszakban amúgy is csak ideiglenesen távozik néhány órára, kimegy sífutni az este az Oslo környéki erdőkbe, ám délután négytől reggel kilencig bent van a városban, így aztán Rezeda Kázmérnak fölöttébb kellett igyekeznie, hogy még lássa a norvégok büszkeségét, a városházát. Olyan az oslói városháza éppen, mintha Albert Speer tervezte volna a Harmadik Birodalom nagyszerűségét hirdetendő, de a norvégok imádják. Odabent pedig pontosan olyan freskók díszítik a falakat, amilyenek az MSZMP hajdani székházában voltak Budapesten. Csurrantott szocreál, szigorú tekintettel a jövőbe néző kohásszal, halásszal, földmívessel és a velük szövetséges értelmiséggel. De ezen sincs mit csodálkozni olyan országban, ahol a második legolvasottabb újságnak az a címe, hogy Klassekampen, vagyis Osztályharc.

Mi tagadás, a norvégok szívük mélyén kommunisták – morfondírozott tovább Rezeda Kázmér, hozzátéve gondolatban még, hogy azért van királyuk, akihez ragaszkodnak, igaz, hol dán, hol svéd fennhatóság alatt éltek, hol a dánokkal, hol a svédekkel voltak perszonálunióban, végül 1905-ben elváltak a svédektől, majd népszavazást tartottak az államformáról, ezen a monarchia győzött. Kellett gyorsan egy király, úgyhogy meghívták a trónra a dán herceget, Carlt, akit – most figyelj! – a norvég parlament hamar királlyá választott. Ez csodálatos, lássuk be! Tiszta Gyalog galopp. Hívnak maguknak királyt Dániából, akit a parlament választ királlyá, aztán az Osztályharcot olvassák, rengeteg olajat bányásznak, de olyan zöldek, hogy aki náluk zöldebb, az festi magát. És ha beütöd a Google-ba, hogy Norvégia, a Wikin elolvashatod a történelmüket úgy, hogy a Quisling név nincsen leírva.

És akkor Rezeda Kázmér ezen a ponton elkövette élete legnagyobb hibáját. Ehetett volna lazacot, rákokat, burgonyagombócot, jávor- vagy rénszarvast (ez utóbbi nyilván csak akkor kerül az asztalra, ha végelgyengülésben kimúlik, hiszen tudjuk, vadászni csak a magyar barbárok vadásszák), nyírfajdot – vagy virslit meg pizzát, mert a norvégok leginkább ezeken élnek. De nem. Rezeda Kázmér a lutefisket választotta.

Nyilvánvaló, hogy minden népnek van valami olyasféle étke, amelyet más népek elviselhetetlenül undorítónak találnak. Van, ahol csótányt esznek, s egyéb bogarakat, van, ahol patkányt meg kutyát, máshol tengerimalacot, és feltehetőleg van olyan hely a világon, ahol például a magyar pacalpörkölttől kapnának sárgaságot. Szardínián pedig megeszik a Casu Marzut, az élő légynyüvekkel erjesztett juhsajtot – na, körülbelül ez lehet hasonló a lutefiskhez. A lutefisk úgy készül, hogy a heringet napokig áztatják – rothasztják – vízben. Amikor eléggé rothadt és büdös, beleteszik egy nyírfa hamuból készült lúgba, és abban áztatják napokig. Ettől olyan szaga lesz, mint a pokol hetedik bugyrának, viszont legalább kap egy elviselhetetlenül undorító, zselés állagot. S mielőtt ezt a csemegét megfőzik, ismét napokig vízben áztatják, hogy a maró lúg lejöjjön róla.

Ezt kóstolta meg Rezeda Kázmér, és átsuhant rajta a nehéz viking sors, és hirtelen hazavágyott. A túlélés érdekében vodkát ivott, majd evett egy hagyományos lazacot. Azt nem kell nagyon variálni. Kétujjnyira vágd, sózd, borsozd, 175 fokos sütőben, kicsike olívaolajon, 23 percig sütöd. Kész. Eszedbe ne jusson a nyírfahamu lúg! Viszont kóstolhatsz egy kis aquavitet. Ez a norvég nemzeti ital a sör mellett. Az „élet vize”. Ah, beh gyönyörű! Amúgy krumpliszesz, ötvenfokos, gyógyfüvekkel ízesítve.

Ami biztos: Munch A sikolyt akkor festette, amikor először evett lutefisket!