Petrucz néni ládikája

A hatvanas évek elején még kicsit olyan volt a pesti Népszínház utca és környéke, mint egy falu, amely véletlenül a város közepébe nőtt. Mi, környékbeliek ismertük egymást.

Szerényi Gábor
2019. 12. 25. 15:44
Forrás: Fortepan
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Petrucz néninek járt a keze, miközben, úgy emlékszem, folyton beszélgetett. De akkoriban úgy mondták, az volt szokásban, hogy nem szabad rest módjára üldögélni, valami hasznosat kell tenni. Suvickolt hát szüntelen, talán akkor is fényesített valami leharcolt szandált, ha az már szép volt. A villamos járt rendületlenül, a megállóban fel- és leszálltak, de Petrucz néni nem volt útjában senkinek, pedig akkor is sietős volt az élet. A kis faládikás támaszpont hozzátartozott a mindennapokhoz. Mikor került oda, talán ki lehetne nyomozni korabeli dokumentumokból, ipari engedélyekből, hiszen annyi mindenhez kellett hivatalos papír, s a hatalom mindig szeret dokumentálni. Hírforrás is volt ez a Petrucz néni, rá lehetett bízni lakáskulcsot, üzenetet, mert mindig a helyén tartózkodott. Mögötte volt a Kicsi eszpresszó, ott kávézhatott, a mosdót is szabad volt neki használnia. Mi, gyerekek nem sokat törődtünk vele, köszöntünk, s futottunk tovább. Hol lakott, milyen körülmények között, kivel, nem tudom. Mint ahogy azt sem, milyen magas volt, ha esténként felállt a sámlijáról, lelakatolta ládikóját. S vajon merre indult, hová ment?

Én is önző vagyok, elfoglalt, nem figyeltem én ezt a szegény Petrucz nénit. Szaladtam szívet tépő, reménytelen szerelmek után, tékozoltam másokra az időmet. Legalább egyszer megálltam volna kilesni őt, ahogy sóhajt, ahogy elindul az éjszakába, ahogy elbúcsúzik örökre cipőktől, szandáloktól, szívében végtelen bánattal, s lépked messze, egyre messzebb a Köztársaság téren, túl a Gázgyáron, túl a Fiumei – akkor Mező Imre – úton, képzetem szerint fel, az égbe.

Ott, a mennyei Népszínház utcában egyszeriben megint fiatal lány lesz, mosolygós, üde tündér, aki angyalok cipellőivel játszik, s belemerül egy derűs, mennyei képbe, amely olyan giccses, mintha a Nagyfuvaros utcában készült volna egy ócska kis műteremben. Mert a legmézesebb ábrándok mindig kopott, poros, szegényes műtermekben születnek. Így képzelem el Petrucz nénit, hogy a fantázia világában, legalább ott, kicsit megdicsőült.

Napjainkban semmi sem emlékeztet Petrucz néni egykori, ládás műhelykéjére, más kor ez, nincs többet helye ilyen hangulatnak sem ott a Népszínház utcában, sem másutt ezen a földön.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.