Szűz Mária húslevese

Néhány éve szerencsés véletleneknek köszönhetően decemberben keveredtem el Dél-Spanyolországba, az Almonte város közelében lévő falucskába, Rocíóba. Amikor megtudtam, hová visznek, először majdnem bosszankodtam: azt hittem, a tél közepén egy lelket sem találok ott.

Varázslatos, titokzatos és vad vidék az ott mélyen délen, a Guadalquivir torkolatánál, a Cádizi-öböl partvidékén. Izgalmas hely: lápvidékek, sós mocsarak, píneafenyők és paratölgyek, árterületek, vándordűnék világa. Ott terül el Európa egyik leghatalmasabb természetvédelmi területe, a Doñana Nemzeti Park. Mondom, tél volt, amikor az afrikai nap még Andalúziában is kevésbé perzsel.

Egylovas, könnyű fogattal közlekedtünk, és hol olyan érzésünk volt, mintha a Duna vagy a Nílus deltájában járnánk, hol valóságos őserdő vett körül, hogy aztán egyszerre azt hihessük, a Szahara forró homoksivatagába csöppentünk.

Hétszázötven évvel ezelőtt X. (Bölcs) Alfonz kápolnát építtetett itt Mária tiszteletére. Akkoriban, 1280 körül a nem igazán fennkölt Las Rocinas elnevezéssel illették a helyet, ami „keshedt kancákat”, esetleg „ványadt gebéket” jelent. Ama első kápolnát pedig a Nuestra Señora de las Rocinas néven említik a legkorábbi források.

Sok-sok évszázaddal ezelőtt királyi vadászok és vadőrök, pásztorok, vándorok, bujdosó csavargók, gyógyíthatatlan betegek és más üldözöttek, vadonban menedéket kereső remeték látogathatták a szent helyet, amelyet idővel a jobban hangzó Almontei Láp Boldogasszonya (Madre de las Marismas de Almonte), a Fehér Galamb (Blanca Paloma) vagy a Harmatos Szűz, a Harmatos Boldogasszony neveken említenek a források.

Eleinte valóban alig lézengtek a képtelenül széles utcákon, de néhány nap elteltével kiderült, hogy karácsonytájt is nagy ott az élet. Hetven-nyolcvanezren is összegyűlnek, lovasok vágtatnak vagy poroszkálnak, kétkerekű fogatok, ekhós szekerek tűnnek fel a homokos ösvényeken… Azért Rocío nevezetessége mégis a pünkösdi búcsú. Olyankor egymillió ember zarándokol oda gyalog, ökrök vontatta, színes ponyvájú szekereken vagy lóháton. Az andalúzok grandiózus megmozdulása, a romería del rocío olyan búcsújárás, amelyen vallásosság, ünnep, hit, miszticizmus, bűnbánat és önfeledt mulatozás, tánc, ima, ájtatos ének és panaszos flamenco, vagyis égi és földi örömök s az emberi érzésvilág minden színe együtt megmutatkozik. Az hermandadok – keresztalják, szövetségek és testvérületek – a messzi Granadából vagy Córdobából már egy héttel hamarabb elindulnak, mint a sevillaiak vagy a Ronda városába valók. Gyalogosan vagy nyeregben ülve vonulnak zászlaik alatt, vezetik a színes ponyvás, virágfüzérekkel díszített ökrös kordék kígyózó sorát. Sziklás ösvényeken és erdőkön baktatnak, átlábalnak a folyókon és patakokon, dűnék közt vezet útjuk, míg el nem érnek az utolsó szakaszhoz, mely onnantól a Doñana területén vezet. Ez már tényleg szinte Afrika, forró homokon, dűnék és sós mocsarak közt tekereg az ösvény, itt véletlenül sincs köves út, égig száll a gyalogosok s a lovak és ökrök patája által felkavart por. A zarándokok kendőt kötnek arcuk elé, de az ellátmányt szállító szekereken gubbasztó zenészek, a dobosok, sípok, gitárosok hangszerei most sem pihennek: egész úton szól a muzsikaszó.

Rocíónak több legendája s egy-egy legendának számtalan változata létezik. Az egyik szerint a Madonna képét egy vadász találta meg a XV. században az Almontéhoz tartozó Las Rocinas területén, egy öreg fa odvában. A kép hátoldalán a következő felirat díszelgett: „María de los Remedios me llamo” (a Gyógyír Máriájának hívnak). Almonte és Villamanrique lakói sokáig vetélkedtek, hogy kié legyen a kép, aztán elhatározták, hogy majd istenítélet dönt. Mindkét falu kiállított két-két pár behemót ökröt. Amelyik falu állatai elhúzzák a másikét, azé lesz a Madonna képe. Az ökrök nem bírtak egymással, így született meg a döntés: ott kell templomot emelni, ahol a kép előkerült.

Rocío nem város, hanem falu. Nem is szeretne város lenni. Büszkén vallja, hogy területén egyetlen négyzetméter aszfalt sincsen, a köz-ségben és környékén mindenütt csakis földutat tapodhat a zarándok, s egy átlagos hétköznapon a településen sokkal több a ló, mint az ember. A zarándoklat a föld egyik legnépesebb, legszínesebb búcsúja. Pünkösd szombatján érkeznek meg a gyalogosok, a szekeresek meg a büszke lovasok. Énekkel, tánccal ünneplik meg, hogy útjuk végére értek. Vasárnap reggel nyitott székesegyházzá, a földkerekség talán leghatalmasabb szentélyévé lesz a homokos sík, melynek boltozata maga az ég. A misét valamelyik főpap, püspök vagy érsek celebrálja, a délceg caballerók, az áhítatos lovasok és a mantillás hölgyek tengeré-ben olykor királyok és királynék is megjelennek. Éjszaka a szobrot átöltöztetik, kék leple helyett éjfekete köpenyt öltenek rá, olyan mély sötétet, amilyen az andalúziaiak hite.

Télen Rocíóban mindenütt tüzek gyúlnak, gyertyák lobognak, fáklyák és mécsesek lángja reszket, csillagszórók sziporkáznak kora estétől hajnalig. Az andalúzok vére decemberben is könnyen felforr. Szenteste előtt néhány nappal befutottak azok is, akiket vártunk: egy csapat flamencoénekes érkezett Granadából és Trianából, Sevilla cigányok lakta, régi negyedéből. Vörösbort nyakaltak, a szájuk sarkában örökké cigaretta füstölt, tánc közben csizmás lábukkal magasra rúgták a port. Villancicókat, karácsonyi dalokat énekeltek, köztük egy buleríát, mely így kezdődött:

Szűz Mária levest főzött,

nem tett bele paradicsomot.

Szent József azt mondta neki:

Haljak meg, ha megkóstolom.

Világra jött isten fia,

nap sugara kíséri.

Szenteste van, Mária kiteríti kendőjét,

egy koronát fon nekem,

felér egész a mennyekig…