Az alkirály vagyona

Évezredek óta vagyonokkal megrakodott hajók úsznak a tengereken, óceánokon. Ha zátonyra futnak, viharban elsüllyednek, a kincs a mélybe ­merül. A hajóroncsokra és más víz alatti kulturális értékekre egyre nagyobb veszélyt jelent a technológia fejlődése és a zabolátlan kincsvadászok igyekezete. Ma már olyan értékek is elérhetők, kiemelhetők, amelyek évszázadokon át háborítatlanul hevertek a mélyben.

Első világháborús osztrák–magyar csapatszállító gőzhajó roncsai a horvátországi Rovinj partjainál. Gyakran vetődnek árnyékra Fotó: Antonio Bronic Forrás: Reuters

A hajókra vonatkozó szabályok egyik alapvető eleme, hogy mindig van tulajdonosuk, a tulajdonjog ugyanis nem szűnik meg attól a ténytől, hogy a hajó víz alá került. A tulajdonos megtalálása persze nehezen megy a több száz, olykor több ezer éve elsüllyedt hajók esetében. Az 1740-ben elmerült holland Rooswijknél – a holland Kelet-indiai Társaság ezüstjét szállította ­Indiába, hogy ott fűszereket vegyenek a pénzből – sem a tulajdonost keresték, hanem a kincseket. Mai árfolyamon közel százmillió dollárt érő ezüst és pénzérme volt a ládákban. A Rooswijk roncsát 1996-ban megtalálták, a pénz azonban csak nagy nehezen kerül elő. A hajó ugyanis darabokban fekszik a mélyben, egyes részeit időről időre belepi a homok.

Kincs ugyan nem volt a fedélzeten, ennek ellenére az utóbbi hetek izgalmas bejelentése volt, hogy első világháborús hadihajóra bukkantak az Atlanti-óceán déli részén, a Falkland-szigetek közelében. Az 1907-ben szolgálatba állított 144 méter hosszú, négykéményes német SMS Scharn­horst páncélos nagycirkálót 1914. december 8-án a britek elsüllyesztették. A Falklands Maritime Heritage Trust nevű szervezet december negyedikén jelentette, hogy a gőzhajó maradványait – pár nappal a falklandi csata 105. évfordulója előtt – robot-tengeralattjárók segítségével megtalálták 1610 méteres mélységben. Reflektorokkal és kamerával felszerelt távirányítású tengeralattjáró fedezte fel a fenéken nyugvó hadihajót. A Scharnhorst részletes feltérképezésére négy víz alatti drónt vetettek be, a legkorszerűbb szonárokkal (hangradarral) fölszerelve.

– Gyakran vetődünk árnyékra, de amikor a Scharnhorst körvonalai kirajzolódtak, nem volt kétségünk, hogy a német flotta egyik hajóját találtuk meg – örvendezett a livescience.com portálnak Mensun Bound­ tengeri régész, a kutató expedíció vezetője.

Megsemmisített lelőhely

Az UNESCO becslése szerint az óceánok mélyén csak hajóroncsból mintegy hárommillió nyugszik, de az alexandriai öbölben található elsüllyedt városokhoz hasonló régészeti emlékek száma is jelentős. Ezek a kincsek az emberiség közös kulturális öröksége, ezért gondoskodni kell a megőrzésükről, roncsolásmentes feltárásukról, megismertetésükről. A víz alatti kulturális örökség védelméről szóló – hazánkban 2014-ben hatályba lépett – UNESCO-egyezmény alapján minden olyan kulturális, történelmi vagy régészeti jellegű maradványt védeni kell, amely részben vagy egészében legalább száz éven át víz alatt volt. A tengerfenéken lefektetett csővezetékek és kábelek, valamint a tenger mélyén telepített egyéb, még használatban lévő berendezések nem részei a víz alatti kulturális örökségnek. Ilyen helyszínnek számítanak azonban építmények, épületek, tárgyi leletek és emberi maradványok, azok archeológiai és természeti környezetével együtt, illetve járművek (vízi, légi és egyéb járművek, illetve azok valamilyen része, rakománya vagy egyéb tartozéka, azok archeológiai és természeti környezetével együtt) és a történelem előtti korok tárgyi emlékei.

A tenger a legnagyobb múzeum a világon. Bár Földünk 70 százalékát víz borítja, a tengerek, óceánok jelentős része még feltérképezetlen: csak nagyjából öt százalékban van valós adat arról, hogy mi rejlik a mélyben – idézte a világhírű francia tengerkutató, Jacques Cousteau szavait Böszörményi Edit, Angliában élő tengeri régész a National Geographic tavaly bemutatott sorozatának (Lecsapolt óceán) sajtóbemutatóján.

Az elmúlt hét évtized ugrásszerű technikai fejlődéséből a víz alatti régészek és a kincsvadászok is sokat nyertek – utóbbiak miatt a lelőhelyek kifosztása felgyorsult. A korszerű készülékekkel a könnyűbúvárok az 50-160 méter mélyen fekvő roncsokat is elérik. Hasonló biztonsággal mozognak, mint a sekély tengeri roncsokhoz sűrített levegős palackkal merülő elődeik. Az egyre hatékonyabb eszközöket használó kincsvadászoktól Délkelet-Ázsia kormányai sokszor katonai erővel őrzik a tengeri lelőhelyet. A butaság ellen a hadsereg is tehetetlen: ha nem megfelelő módon tárják fel a lelőhelyet, például hajóroncsot, tönkretehetik azt.

Indonéziában régészek helyett – a példát a 444.hu találta – kincsvadász céget bíztak meg egy IX. századi arab hajó felszínre hozásával. A tárgyakat kiemelték, múzeumba vitték, de a hajótesttel nem törődtek, pedig annak a dokumentálása szintén érdekes lett volna.

– Ha találunk valamilyen régi tárgyat a vízben, nagyon kell vigyázni, miként nyúlunk hozzá. Akár a teljes régészeti lelőhelyet megsemmisíthetjük, ha elmozdítunk onnan egy értékes leletet, és nem készül róla dokumentáció. Míg a kincsvadászoknak az arany, az ezüst és a csillogó tárgyak jelentik a kincset, addig a régésznek a kincs maga az információ, amelyet a tárgy hordoz. Ha ez az információ elvész, azzal múltunk, történelmünk egy-egy darabja tűnik el – állítja Tóth János Attila búvárrégész, aki szerint a hazai vizek tele vannak kulturális emlékekkel. A főleg hazai vizeket kutató szakember szerint, amikor Dunaföldváron előkerült hazánk legrégebbi hajólelete, egy Károly Róbert korabeli hajóroncs, valaki lefűrészelt és hazavitt belőle egy darabot, súlyos károkat okozva ezzel. A Duna a történelem során mindig fontos hajózási útvonal volt, így sok helyen hajóroncsokat, régi kikötőket, erődítményeket és letűnt települések nyomait rejti a víz. A magyar vizeken a leghíresebb elsüllyedt, még meg nem talált kincses hajók Mária királyné hajói. A királyné a mohácsi csata után indult útnak Bécs felé értékeivel, de valahol Esztergom alatt a Duna-kanyarban több hajója elsüllyedt. Ezt a kincset keresi a hazai búvárrégész, akinek másik álma, hogy római kori hajóra bukkan a Dunában. Ilyet még nem találtak, de kizárt, hogy egyetlen hajó sem süllyedt el a folyóban.

A „víz alatti kulturális örökség leltára” néven az elsüllyedt spanyol hajóroncsok lelőhelyéről készítenek világtérképet a spanyol kulturális minisztérium szakemberei – adta hírül idén tavasszal az MTI. A spanyol tengerészeti levéltárak több mint 1600 spanyol hajóroncsot tartanak nyilván. A térkép eddig elkészült része a közép-amerikai térségre összpontosít, ahol 681 spanyol hajó elsüllyedésének színhelyét tüntették fel. Nem véletlenül: ez a vidék volt a Spanyolország és amerikai gyarmatai közötti tengeri áruforgalom kiindulópontja.

Végtelen fordulók

A híres spanyol Kincses Flotta nem volt más, mint az értékes gyarmatárut az anyaországba szállító tengeri szállítmányok szervezett rendszere, amely 1566-tól 1790-ig működött. Ezek jelentették a legelső menetrend szerinti szállítási kapcsolatot az óceánokon át. A Kincses Flotta újdonságát az adta, hogy az értékes áruval megrakott szállítóhajók nem egyesével, hanem csoportosan, hadihajók védelme alatt közlekedtek. A hajosnep.blog.hu-n megjelent tanulmány szerint a spanyol gyarmatbirodalom hatalma csúcsán a hajók végtelen fordulókban szállították az aranyat, ezüstöt és egyéb javakat az Újvilágból Európába. A spanyol hajók közül sokat a tengeren ért utol a végzet, felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű kinccsel. Ezek egyike a spanyol örökösödési háború idején, 1708-ban elsüllyesztett San Jose, amely 344 tonna arany- és ezüstérmét, 116 láda smaragdot és a perui alkirály személyes vagyonát szállította volna Európába (a szállítmány értéke a mai árfolyamon megközelíti a 20 milliárd dollárt). A hajó kapitánya, Jose Fernández de Santillán tudta, hogy a britek valószínűleg Cartagena térségé­ben várnak rájuk. A városban azonban ki kellett kötniük a sérült gályával, mielőtt elindultak volna Havannán keresztül Spanyolországba. A brit flotta megtámadta a San Josét a kincsekért, s noha a spanyolok megnyerték a csatát, a történészek a mai napig nem értik, hogy miért robbant fel a hajó. Egyesek szerint a kapitány a kincsek átadása helyett – akár a briteknek, akár a fellázadt legénységnek – maga robbantotta fel a gályát.

A San Jose roncsára 2015 novemberében találtak rá robot-tengeralattjáró segítségével 600 méter mélyen, a bronzdelfinnel díszített ágyúk segítették a hajó azonosítását. A kolumbiai kormány nem fedte fel a hajóroncs pontos helyét, viszont a történeti források szerint a Cartagena közelében lévő Rosario-szigetek partjainál pihen. A San Jose roncsaira – és elsősorban rakományára – többen is igényt tartanak. Ugyancsak a hajosnep.blog.hu-n olvasható, hogy Kolumbián kívül a roncsok pozíciójának azonosítását a saját érdemének tulajdonító Sea Search Armada (SAA) nevű amerikai cégcsoport, illetve a spanyol állam is jogot formál rá. Madrid arra hivatkozott, hogy a hadihajó állami megrendelésre épült, és állami szolgálatban süllyedt el, a fedélzetén állami rakománnyal. Ezenkívül a perui állam is nyújtja a markát azon az alapon, hogy a hajó rakományának egy része a perui alkirály magánvagyonát tartalmazta.

Az értékes anyagok „kitermelése” beláthatatlan károkkal járhat. Az 1918. január 11-én elsüllyedt Barsac teherszállító hajó fedélzetén kétezer tonna nikkelérc volt, amelyet hivatalos engedély birtokában hoztak felszínre, tökéletesen tönkretéve a lelőhelyet. Az utóbbi húsz évben a tengerpartok közelében végzett kotrás és ásványkincs-kitermelés, tengeri szélfarmok építése szintén gyorsítja a víz alatti kulturális örökség pusztulását. Az előbb említett szakportálon megjelent tanulmány sokat sejtetően jelzi, hogy azokon a területeken, amelyeken a kavicskitermelő vállalatok soha nem találnak roncsokat (a kitermelési engedély kiadását megelőző kötelező lelőhelyvédelmi kutatások során), a víz alatti régészek valahogy mindig értékes roncsot lokalizálnak. A partszegély mentén részben vagy egészben homokkal borított roncsok is komoly veszélyben vannak, mert a helyi önkormányzatok a településrendezés során pusztítják azokat.

A halászat szintén a víz alatti kulturális örökséget veszélyeztető ipari tevékenység. A nehéz fémhorgonyokkal a tengerfenéken tartott és ott vontatott hálók a roncsokról számos kisebb-nagyobb darabot tépnek le, jelentős károkat okozva. 1995 óta (a part menti sekélyebb szakaszok és a mélytengeri halászat eszközeinek elterjedése óta) a nagy mélységben fekvő roncsok is komoly veszélyben vannak. A vonóhálót feszítő lapok ekevasként – mély vályút szántva – haladnak keresztül minden roncsmezőn.

A víz alatti értékek nem csak elsüllyedt hajók rakományából állnak. A Nílus partján épült Herakleion létezésére 2000-ig kizárólag ókori források alapján következtettek. Ez a város volt Egyiptom fő kikötője Alexandria időszámításunk előtti 331-es megalapításáig. A közeli Canopust is sokáig csak feljegyzésekből ismerték. Herakleion – nevét Héraklészről kapta, akiről az ókoriak azt tartották, hogy meglátogatta a várost – kora nyüzsgő metropolisza volt. Alapítása az időszámításunk előtti nyolcadik századra tehető. Kleopátrát a település egyik templomában koronázták meg. A nyolcadik században több természeti katasztrófa sújtotta a térséget, ezek miatt lesüllyedt, jelenleg nagyjából 45 méter mélyen van a vízfelszín alatt. Az azóta eltelt évszázadok alatt feledésbe merült a pontos helye. A 2000-ben felfedezett Herakleion lassan feltárta titkait.

Első világháborús osztrák–magyar csapatszállító gőzhajó roncsai a horvátországi Rovinj partjainál. Gyakran vetődnek árnyékra
Fotó: Reuters

Idén júliusban a livescience.com írt arról, hogy a víz borította Herakleion romjai között úszó búvárok műtárgyakra bukkantak. A régészek megtalálták egy nagy templom maradványait, beleértve a kőoszlopokat, valamint egy kisebb görög templom köveit, amelyeket méter vastag üledék temetett be. (Az egyiptomi és az európai régészek csoportját most az a Franck Goddio vezette, aki 19 éve először látta meg Herakleiont.)

A korábbi ásatások során a szakemberek 75 hajó roncsait találták meg, bár nem mindegyik volt ép. Az idei szezonban előkerült elem a 61-es hajó hiányzó része volt, amelyet valószínűleg ünnepi célokra használtak – olvasható az egyiptomi Régészeti Minisztérium nyilatkozatában. A hajóból bronz- és aranyérmék, valamint ékszerek kerültek elő. A Herakleionban felfedezett bronzérmék II. Ptolemaiosz király idején készültek, aki időszámításunk előtt 283 és 246 között uralkodott. A másik elsüllyedt város, Canopus közelében ősi épületkomplexum került elő, ami egy kilométerrel növelte a város déli kiterjedését.

A régészek emellett Ptolemaiosz és bizánci korabeli érmeket, valamint a Ptolemaiosz-korszakból származó gyűrűket és fülbevalókat találtak.

Tárgyak a Titanicról

Szintén izgalmas, bár kincsekben kevéssé dús értékekre bukkantak a horvát tengerpart közelében. Az ősi településre 2014-ben találtak rá a kutatók a tengerparttól mindössze ötven méterre, Zára térségében. Először műholdképek és légi felvételek utaltak a helyszínre, melyeken tisztán látszott, hogy a víz alatt emberi kéz alkotta, szabályos alakzatok rejtőznek. Az egyik leglátványosabb építmény háromszáz méter hosszú, tört kőből készült fal, ami valószínűleg összekötötte a szigetet a szárazfölddel. Az épületek mellett fa- és kerámiamaradványokat, valamint háziállatoktól származó csontokat, kőbaltát és olívamagot is találtak, ami arra utal, hogy az ott élő bronzkori törzs fejlett mezőgazdasággal rendelkezhetett. A tenger felszíne alatt három méterrel fekvő város korának megállapításában szénizotópos vizsgálat segített. Az amerikai laboratórium szerint a város időszámításunk előtt 1500 körül épült.

A legmodernebb technológia segítségével határozták meg a legendás Titanic hajó helyét. 1985. szeptember 1-jén a Jean-Louis Michel és Robert Ballard vezette mélytengeri kutatócsoport Új-Fundland partjainál, egy mini tengeralattjáró segítségével találta meg az óceánjáró roncsait. Az akkor már több mint hetven éve az óceán mélyén fekvő hajót három nagyobb darabban találták meg, melyek rengeteg értékes és kevésbé értékes tárgyat rejtettek. Eddig mintegy 6500 Titanicról származó tárgyat vettek leltárba. Sietni kell, ha jobban meg akarjuk ismerni a katasztrófa körülményeit, mert a roncsot idén augusztusban meglátogató expedíció kamerái lehangoló képeket közvetítettek. Az egy Celsius-fokos vízben fekvő, erős örvényeknek és változó tengeri áramlásoknak kitett, 3800 méteres mélységben fekvő roncsot a sókorrózió és a fém­evő baktériumok egyaránt pusztítják.

Ahogy telik az idő, egyre rosszabb állapotba kerül a huszadik század egyik legtöbb halálos áldozattal járó tengeri katasztrófájának tárgyi emléke.