Az utazó

Tizennégy éves korában jutott el először Szibériába, tíz évre rá Norvégiában végighajtott egy kutyaszántúrát az északi sarkkör mentén, a következő évben pedig a kategóriájában megnyert egy hosszú távú triatlonversenyt, amivel elhódította az Ironman címet. Fischl Ágnes Nagyigmándon született, jelenleg Dániában él, és még nincs harmincéves.

Az addig izgága kamaszlányt a következő kihívás jó tíz évvel később, 2018-ban érte – és szintén a fagyos északra vezette. Jókora szerencsével sikerült teljesítenie egy, a Fjällräven Polarral (a jó nevű északi kutyaszánhajtó túrával) csaknem megegyező hosszúságú és útvonalú teljesítménytúrát.

– Kétféleképpen lehet bejutni erre az erőpróbára: vagy a zsűri dönt úgy, hogy elbírálja a nevezésként elküldött, bemutatkozó videódat, vagy a közönség, a rád leadott szavazataival és lájkjaival. Nekem sem az egyik, sem a másik módon nem sikerült bekerülni a Polar húszfős nemzetközi mezőnyébe – magyarázza. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor egy keddi hajnalon megérkezett hozzá Drahos István meghívása. Drahos István azon megszállottak egyike, akik elsőként kezdtek a kutyás sportok kutyaszánhajtás szakágával foglalkozni, s megpróbált e köré közösséget építeni. 2015-ben – első magyarként – kvalifikálta magát Európa leghosszabb, legkeményebb kutyaszánversenyére, a norvégiai Finnmarkskløpetre, és 2016 márciusában teljesítette is az 548 kilométeres távot. Felkérte Ágnest, hogy legyen a segítője egy, a Polarral csaknem azonos útvonalon haladó túra során!

– Öt napig jártuk Észak-Norvégia hegyek közé zárt hómezőit a legminimálisabb körülmények között: kutyacsapat, szán, sátor, kempinggáz és persze tundra. Hamar hozzászoktam a gyömbéres tea ízéhez, a kutyák tutulásához, a ropogó hóhoz, a változékony időjáráshoz. István nem próbált semmiféle romantikus elképzelést előadni arról, hogyan telnek egy musher, vagyis egy kutyaszánhajtó mindennapjai. Úgyhogy hamar megtapasztalhattam, hogyan szövi be a szigorú rutin a természethez közel élő emberek életét, s milyen az, amikor nem a kényelem, hanem a körülmények határozzák meg a nap forgatókönyvét.

Egy musher első és legfontosabb teendője ébredés után, hogy gondoskodjon a kutyákról. Csak ezután következhet az összes többi: saját reggelije elkészítése, a felszerelés összepakolása, az elindulás, nap végén pedig a kutyák megetetése, a táborverés és a saját vacsora.

– Itt láttam be, mennyire jelentéktelen mindaz, amit korábban a reggeli munkakezdéssel nyűgnek éltem meg. Rá kellett jönnöm, mennyire távol állunk egykori természetességünktől, és milyen kevés időt szánunk arra, hogy időről időre eltávolodjunk a minket körülvevő mesterséges valóságtól.

E szűk egy hét alatt persze nemcsak saját felismerésekkel, hanem szakismeretekkel is gyarapodott.

A külső szemlélő – vagy esetleg a tévénéző – azt gondolhatja, hogy egy hajtónak nincs különösebb dolga, csak állni a szánon, és kapaszkodni, közben a kutyacsapat erőlködik. Valójában azonban jóval bonyolultabb a helyzet.

– Egy kutyacsapat valódi közösség. Feladatot, erőt ad, inspirál. Ahol én összetörve feladnám, ők ott melegednek bele. Amikor azt mondom, soha többet, ők a pihenő után boldogan kezdik újra. Ahol én sírok, ők harcolnak, ahol üvöltenék, ők a csendet választják, ahol én elcsendesedem, ő felvonyítanak. Mert az én csendem a feladásé, az ő vonyításuk a sikeres harc utáni örömbe való belefeledkezés. Szeretni mindegyikük másképpen szeret. Valamelyikük szelíden, a fejét térdedre hajtva, valaki arcon nyalva, valaki nyakba ugrálva, valaki odabújva. Őszinteségükben viszont nem különböznek – meséli, majd konkrét példát is említ: – Bilto a csapat egyik nagy harcosa volt, ő is alaszkai husky, mint a többiek. Éppen a Kilpis-tó jegén haladtunk, amikor észrevettem, hogy valami nincs rendben vele. A mozgásán éreztem, hogy fárad. Kezdte kivonni magát a csapatmunkából, majd kapta magát, és egyszerűen leült. Ráléptem a fékre, odamentem hozzá, és láttam, hogy a mancsait tisztítja. A megfagyott hórögök nyomták a talpait. Kiszedegettem őket, ő meg hálásan bökött bele orrával az oldalamba. Akkor lettünk igazán barátok.

Míg az első szibériai útjáról annak idején azzal tért haza, hogy megtapasztalta, milyen turistából utazóvá válni, a norvégiai túra valami másra tanította meg: az önrendelkezés lehetőségére.

– Tromsø repülőterén találkoztam egy olasz származású fiúval. Egymás mellett aludtunk el a váróterem hideg műanyag padjain. Ő idézte nekem egy William Ernest Henley nevű költő versének utolsó két sorát: „Magam vagyok sorsom ura / Lelkem hajóján kapitány.” Ez norvégiai utazásom legfontosabb tanulsága.

Ha már elindult a saját útján, nem állt meg rajta: 2018 októberében – egyedüli magyarként – benevezett a Szocsiban tartott IronStar hosszú távú triatlonversenyre, melynek győztesei elnyerik az Ironman (bár esetében talán pontosabb volna azt írni: Ironlady) címet. Csaknem egy évre rá, 2019 októberében a kategóriájában (18–30 év közötti nők) elsőként futott be a célba. Nem egyik pillanatról a másikra döntötte el, hogy háromtusában is kipróbálja magát.

– Kiskamasz koromtól kezdve jó úszó voltam, szerettem futni, viszont bringára nem volt pénzem, a szüleimtől pedig nem várhattam el, hogy a mindennapi kiadások mellett még ezt a terhet is vállalják. De miután össze tudtam spórolni magamnak egy alapfelszerelés árát, nem sokkal később egyesületi keretek között tanulhattam a sportról. Az, hogy Oroszországban küzdök meg a címért, nem volt kérdés számomra. Amikor a szibériai út után felszállt velünk a moszkvai gép, kijelentettem, ide még visszajövök. Egy tanárnő rávágta, hogy ez lehetetlen. Ezek után kétszer tértem vissza Szibériába. Oroszország tehát e vak elszántság szimbóluma lett számomra. Ismét megérkezni, és a Kaukázus hegyei között végsőkig feszíteni határokat, ezt messze nem csak sportteljesítményként éltem meg. Legyőzhetetlennek éreztem magam.

Érzéseinek helyességét, egyben kirobbanó formáját mutatja, hogy 13 óra 7 perc alatt sikerült teljesítenie a távot, amely 3,8 kilométernyi úszásból, 180 kilométernyi kerékpározásból és 42 kilométeres maratonfutásból állt. Utólag úgy látja, hogy nem e 13 óra alatt lett Ironman. Hanem akkor, amikor tartotta magát az elhatározásához, és jégesőben is kiment futni. Amikor hétvégente a Balti-tenger 11 fokos vizében végezte az úszóedzéseket. Amikor a németországi üzleti útra is bringával ment, mert csak így tudta megoldani, hogy kerékpáron is edzésben maradjon. És – nem utolsósorban – akkor, amikor Magyarországot elhagyva barátokra talált, akik akkor sem hagyták, hogy elforduljon ettől az álomtól, amikor ő már hajlott volna rá. Merthogy végül fogta magát, és kiköltözött Dániába.

– Tavalyelőtt rádöbbentem, hogy régi barátaim szétszéledtek a világban, így én is fontolgattam a költözés lehetőségét. Kíváncsivá tett a skandináv életszemlélet, úgy éreztem, összhangban van azzal, ami számomra érték és követendő. Egyre jobban érdekelt, hogy mindaz, amit otthon Dániáról tudunk, csak valami divathullám hozadéka-e, vagy van valóságalapja is. És ha igen, mi teszi a világ második legboldogabb országát annyira boldoggá, ha az év kilencven százalékában esik az eső?

Immár egy éve, hogy egy vidéki kisvárosban él, és kezdi felfedezni a hazai és a dániai életvitel közti különbségeket.

– Csak egy példát említek: ahogy a királynő megérkezett Sønderborgba. Előtte – nem egész évnyi itt-tartózkodás után – azt mondták nekem, ő az én királynőm is, ezért büszkén álltam a kikötőben. Egyetlen rendőr biztosította az érkezését! – eleveníti fel az emlékeit. – És ekkor történt valami: az északi szél lesodorta a ciklámenszínű kalapot a királynő fejéről. Egy idős hölgy a várakozók közül kinyúlt érte, és elkapta a levegőben. A királynő odalépett hozzá, megköszönte neki a „mentőakciót”, mire a hölgy áthajolt a vörös kötélen, és megölelte őt. A közjáték nem okozott semmiféle fennakadást, és senkiből sem váltott ki megbotránkozást. Ekkor értettem meg, hogy a dániai boldogság több, mint a hygge (vagyis a kedélyesség, megelégedettség, amelyet a külföldiek a dán kultúra legfőbb jellemzőjeként emlegetnek) vagy a jóléti társadalom adta kényelem. A dánok boldogsága az empátiával, a természetességgel és az önbizalommal költözik a szívükbe!

Ami pedig a mindennapokat illeti: egy multinacionális cég asszisztenseként kezdte, majd – fél év után – informatikus lett ugyanott. Miután megtanulta elolvasni a társaság által használt szoftver programnyelvét, a felhasználói oldalon kezdett dolgozni ugyanazzal a rendszerrel, egy gyártással foglalkozó vállalatnál. Az edzések és a munkája mellett leginkább a barátaival töltött időre koncentrál, e közegben töltődik fel igazán.

– Bár szeretek olvasni, a körülöttem élő emberek, az ő valós történeteik hatottak rám leginkább. Mindennél jobban szeretem, amikor hallgatok valakit, ő pedig mesél. Már 14 évesen is megszállottan gyűjtöttem a meséket. A mese inspirál. A mese egyszerű, hagyja a mesélőjét álmodozni! – mondja, hozzátéve: az eddig megismert mesék sorának gyarapítása végett szeretné minél jobban megtanulni a nyelvet. – Ez lesz az idei év legnagyobb projektje számomra!

S hogy mi lesz a következő kihívás, amely újabb próbatétel elé állítja?

– A kihívás önmagában nem vonz. Aminek eddig eleget tettem, nem kalandnak fogtam fel, mert a kaland ideiglenes történet, semmi több, és a kalandor aligha változik az események hatására – de nem is sportteljesítménynek. Az mulandó: aki a számokra koncentrál, annak semmi sem marad a pillanatból. Úgyhogy bármi, amihez hozzákezdek, tanulási folyamat a számomra, egy-egy újabb lépés az önismeret útján. Az egyetlen, ami hajt, a megismerés, a rácsodálkozás vágya. Minden egyes cél felé vezető út valamilyen módon bedarálja az embert, de minden egyes belehalás és feltámadás megerősíti az alapot, és stabilabb várat lehet rá emelni. Ha így erősödik s erősíti meg magát az ember, előbb-utóbb készen áll arra, hogy másokat is felemeljen, és a legkülönfélébb perspektívákból szemlélje a körülötte lévő világot. Igazából erre törekszem, ezt szeretném elérni.