Sosem érdekelt annyira a számmisztika, hogy alaposabban foglalkozzam vele. Nem rendítenek meg az olyasféle egybeesések, hogy mondjuk 11 óra 11 perckor valaki belép egy XI. kerületi utca 11. számú házának kapuján, és felballag a lépcsőn az első emelet 11. számú lakásába. Elmosolyodom, ha hosszú autóúton véletlenül akkor pillantok a kilométerórára, amikor éppen 222,2 km megtett utat mutat, de nem vonok le semmiféle következtetést belőle.
Nem mondom, hogy nem érdekelnek a számok, különösen az évszámok, de nem a véletlen egybeesések váltanak ki belőlem érzelmeket. Mivel az összes nagyszülőm még a XIX. század végén született, 1883-ban, 1894-ben, 1895-ben és 1900-ban, ezekhez az évszámokhoz gyerekkorom óta szorosabban kötődöm. 1983-ban, 1994-ben és 1995-ben tudtam, valahogy állandóan ott derengett a háttérben, hogy valamelyik nagyapám vagy nagyanyám százéves lenne, ha élne, és ez egyszerre volt meghitt és csöppet ijesztő.
Azt is számontartottam, hogy a nagyszüleim akkor születtek, amikor I. Ferencz József császár még élt. Nem kedvelem a császárt, gyilkosnak, remek magyar hazafik hóhérának és üldözőjének vélem, hitvány és fantáziátlan embernek, de ez más lapra tartozik.
Gyerekkoromban érdekes volt belegondolni abba, hogy anyai nagymamám húszéves volt, amikor kitört az első világháború. Trianon is foglalkoztatta a fantáziámat.
Tartottam attól, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor már egyetlen magyar ember sem él a mai Magyarországon, Erdélyben, Kárpátalján, a Délvidéken vagy a Felvidéken, aki még akkor született, amikor az a régi szép Magyarország még ép volt.
Kölyökkoromban szerettem a fantasztikus irodalmat, faltam a regényeket, olvastam a Galaktikát, és szerettem a jövőben játszódó filmeket is. Az 1970-es években úgy gondoltam 2000-re, mint a soha be nem következő, távoli jövőre. Az volt a lélektani határ, az eggyel, kettővel, hárommal több valahogy érdektelen volt. 2004, 2005, abban semmi sem láttam, semmi egyebet, semmi jelentősebb tartalmat. 2000-ig terjedt a fantáziám.