Sem járni, sem beszélni

Jó családba születni főnyeremény, amit természetesnek vesznek azok, akiknek megadatott. De mit szóljanak, akik már kisgyerekként megtapasztalták, milyen is elhanyagolva, éheztetve, megfélemlítve, lecsúszott és alkalmatlan szülők gyerekeként tengődni a nehéz sorsú Kárpátalján? A nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon igazi mentsvár.

Az intézmény nem említhető egy lapon az állami gyűjtőkkel Fotó: Havran Zoltán

– Van egy kislányunk, aki a gyámügy döntése nyomán került a nagyberegi cigánytáborból először a bátyúi gyűjtőbe, majd onnan hozzánk – meséli Cseh Orsolya, aki főleg óvodásokkal foglalkozik Nagydobronyban. – Ez a gyerek, ha például valami rosszalkodás után dorgálásra számít, egyszerűen „lefagy”, ami a gyűjtőben felvett védelmi reakciója. Mered maga elé, kerüli a szemkontaktust, nem reagál, kifejezéstelen arccal várja, hogy elmúljon a vihar. A lelkében hordozott sebekről csak sejtéseink vannak. Ukrajnában senki sem beszél arról, hogy mi folyik az állami gyűjtőkben, de látjuk az onnan kimentett kisgyerekek viselkedését! Látjuk, milyen riadtan reagálnak a hirtelen mozdulatokra.

Nagydobrony azonban nem említhető egy lapon az állami gyűjtőkkel. Ápolt parkban karbantartott épületek, játszótér, szabadtéri medence, focipálya, hátul mezőgazdasági üzem fóliasátrakkal, méhészettel, gyümölcsössel, állattartó teleppel.

A főépület mellett a Gondoskodás háza, ahol a nagylányok vannak, mögötte a vendégház, ahol gyakran magyarországi iskoláscsoportok szállnak meg.

Elvileg jól átgondolt konstrukció, de a kedvező látszat ellenére – mint megtudjuk – pillanatnyilag pénzügyi gondok nyomasztják az intézmény vezetőit. Tavaly adminisztratív okok miatt kiapadt a református egyházmegyéken keresztül érkező magyar állami pénzforrás. Pedig a tervezhető támogatás létkérdés, tudniillik az ukrán állam egy árva hrivnyát sem vállal a finanszírozásból annak ellenére, hogy állami feladatot látnak el. Az ukránoknak nincs is más szavuk az itteni gyerekekre, mint hogy „állami gondozott”. Kérdés, vajon melyik államra gondolnak.

A kilencvenes években még életképes tervnek tűnt, hogy a tangazdaság fogja finanszírozni a gyerekotthont. Az agrárüzem azonban manapság nem produkálja azt az eredményt, amellyel a holland alapítók eredetileg számoltak. Nincs elég munkás. Ha nincs munkás, nincs elég tehén, és nincs elég tej. Mivel nincs elég tej, nem működik a sajtüzem, és így tovább. Az igazgató – ifj. Katkó László, aki visszavonult édesapjától, id. Katkó Lászlótól vette át a vezetést – arca elkomorul, ha a tehertételt jelentő problémáról kérdezzük.

Az eredetileg sérült gyerekek bentlakásos intézményének szánt szeretetotthon szervezésében egy holland protestáns üzletember, Pieter van Driel­ játszotta a főszerepet. A 2013-ban elhunyt „Péterbácsira” csak egy mellszobor és néhány fakuló fénykép emlékeztet az előcsarnokban, de annál több hála az őt még ismerők emlékezetében. A kiváló férfi eget-földet megmozgatott a gyerekotthonért. 1996. február 6-án hozták ide a szolyvai állami gyűjtőből az első csoport testileg és szellemileg sérült gyereket. Idővel aztán kiderült, hogy nem is mind sérültek, legtöbbjüknek nincsenek is szervi problémáik, csak az elhanyagoló környezet miatt nem tudnak sem járni, sem beszélni.

– Gondoljunk bele, ha egy kisgyerek kiságyban tölti az egész napját, nem foglalkoznak vele, nem is beszélnek hozzá, ugyan hogyan is fejlődne? Vonyítottak és „limbóztak”, ami egyfajta kényszermozgás, olyasmi, mint amit a ketrecbe zárt vadállatnál látunk – meséli Katkó Andrea, az igazgató felesége, aki ungvári egyetemi állását cserélte fel az itteni önkénteskedésre.

– Azok a gyerekek, akik szociális okból visszamaradottak, megfelelő gondoskodás hatására gyorsan utolérik magukat. Az utóbbi években a legtöbb lányunkat úgy engedjük el, ha férjhez akar menni, hogy előtte leérettségizett, szakmát vagy diplomát szerzett. Senkit sem küldünk, mindenki addig marad, ameddig szeretne.

Az intézmény nem említhető egy lapon az állami gyűjtőkkel
Fotó: Havran Zoltán

Az eltelt 24 év alatt 150 lány fordult meg az intézményben, jelenleg 74-en vannak, és csak harmaduk él valamilyen szervi eredetű fogyatékossággal. Hozzájuk fejlesztő pedagógusok járnak, a többieket reggelente iskolabusz hordja a helyi óvodákba, iskolákba, gimnáziumba, éppúgy, mint ha normál családban élnének. Délután sport, iskolai programok, megvan a személyes szabadságuk, de megvannak a szabályok is. A nagyoknak udvarlót is szabad fogadni bizonyos keretek között, de előtte be kell mutatni az igazgató úrnak vagy a lelkész asszonynak, akik alaposan megnézik, miféle legény az illető. Ahogy egy felelős szülő is tenné. Eddig húsznál is több esküvő volt a gyerekotthonban, az örömszülők szerepét általában a főnővér, az igazgató és a lelkész asszony alakította, leszámítva azt, amikor épp utóbbi esketett.

Ebéd közben a harmincas éveiben járó lelkész, Katona Viktória, aki Debrecenből ide jött férjhez, arról mesél, hogy a bekerülő gyerekeknél időbe telik, mire a lelki sebeiket sikerül „kitisztítani”, és azok begyógyulnak. Gyorsan regenerálódnak ugyan, de az átélt keserű élettapasztalatok minden látszat ellenére örökre beléjük égnek. Az esetek döntő részében a szülők alkoholizmusuk miatt válnak alkalmatlanná gyerekeik felnevelésére.

A tizenkilenc éves Katalin és nővére, a húszéves Irénke rossz néven veszik, ha sajnálni kezdjük őket. Állítják, hogy sokkal gazdagabb életük volt otthonosként, mint a normál családokban élő falubeli gyerekeknek. Volt olyan nyaruk, amikor három olyan helyre is elvitték őket kirándulni, ahová osztálytársaik álmukban sem jutottak el.

– Az igaz, hogy nem volt apám és anyám, csak időről időre cserélődő nevelőim. Viszont, ha otthon lettem volna, már nem élnék! Hálás vagyok az Istennek, amiért itt nőhettem fel – mondja Katalin, aki megyei tanulmányi versenyt nyert biológiából, amivel automatikusan fel is vették az Ungvári Egyetemre. A már férjhez ment nővérükkel, Barbarával együtt ők hárman voltak azok a lányok, akik kisbabaként alkoholmérgezéssel kerültek kórházba, mert anyjuk vodkás kenyérrel etette őket.

Az élet a legnagyobb regényíró. Ezt Kamilla, a „dobozos gyerek” története is igazolja.

– Amikor behozta a gyámhatóság, úgy nézett ki, mint egy nyúzott kutya – fogalmaz Tar Edina nevelőnő, aki borzongva emlékszik vissza a találkozásra. A gyermek dülöngélt az éhségtől, fejbőre véresre volt vakarva a hemzsegő tetvektől. Anyja a városi parkban sátorozó hajléktalanoknál hagyta kartondobozban. Ők szóltak, hogy van ott egy gyerek két napja. Máig nem lehet tudni róla többet, mint ami az oltási nyilvántartásban szerepel. Hogy miképp élte túl az első éveit, az rejtély. Az anyjának nyoma veszett, de Kamilla legalább már biztonságban van, a legnagyobb baj, ami történhet vele, az a segway-jel kapcsolatos.

Itt minden gyereknek privát rémtörténete van, amely a moziban 18-as karikát kapna. Akad, akinek csecsemőkorú öccsét fojtotta meg az anyja, mert bosszantotta, hogy sír. Börtönbe került, az apa pedig két lányát beadta az otthonba.

A gyereklepasszolásnak cifrább változatai is vannak. Berezna roma telep, ahol gyerekpénzből élnek. Ez hároméves korig járó segély, ezért szülik a gyereket. Az egyik kicsi úgy került Nagydobronyba, hogy az anyja háromévesen leadta a kórházban mondván: neki már nem kell, nem is megy érte vissza, mert nem jár utána a „pulyapíz”.

Az otthonban nem téma a származás. Olyannyira nem, hogy volt kislány, aki kamasz korában jött rá arra, hogy cigány. El sem hitte. Közölte, hogy ő nem akar az lenni, szabályosan meg kellett vigasztalni. A hegyekből ide került gyerekek nyilván ukránok, de mivel itt mindenki magyarul beszél, csakhamar ők is megtanulnak, sőt van, aki gyakorlás hiányában el is felejti az anyanyelvét. Ez egyébként az ukrán hatalom egyik fő problémája a gyerekotthonnal. Felróják, hogy itt elmagyarosítják az ukrán gyerekeket. Pedig ez nem szándékos. Adottság, hogy kevesen beszélik errefelé az ukránt, jóllehet a kétnyelvűség nem haszontalan dolog.

Ezt nem is vitatja senki. Ám beszédes, hogy az ukrán állam az adományokból élő szociális intézményt „ipari felhasználónak” minősítette, ezért háromszoros árat kell fizetniük a vízért, gázért és áramért. Csak eltűrik az otthon létezését, de még gesztus szintjén sem támogatják. Mert magyar intézmény.