Hosszasan lehetne vitatkozni azon, vajon mi is a kultúra feladata: az igényesség, az értékek közvetítése, avagy a közízlés kritikátlan kiszolgálása? Az előbbit küldetéstudatnak hívják, az utóbbit a könnyebb ellenállást választó megoldásnak. A gyakorlatban persze bőven akad példa a kettő ötvözetére, s ez még csak föl sem róható azon kompromisszumra hajló alkotó-, illetve előadóművésznek, aki az említett közízlést is figyelembe veszi. Hiszen muszáj élnie valamiből.
A hetvenes évek első felében, az úgynevezett nagy generáció időszakában az akkori fiatalság szinte itta az igényes kultúrát (színház, mozi, irodalom, zene, képzőművészet). Mondhatni trendinek számított Dosztojevszkijt olvasni, Antonioni Zabriskie Point filmjét nézni, vagy éppen Syrius-lemezeket hallgatni és a koncertjeire járni; ám a nyolcvanas évek közepére – ha nem is minden területen, de a pop-rock műfaján belül mindenképp – győzött a sekélyesség, az igénytelen szórakoztatás. Felnőtt egy új generáció, amelyet már nem hozott lázba a progresszív, értékelvű zenekultúra, inkább az olcsó, könnyedebb kikapcsolódási forma felé fordult. Az élő koncertezést jórészt felváltotta a kevés felszerelést igénylő, jóval költséghatékonyabb, egysíkú gépzene, a diszkó; mi több, a mulatós „rock”. Ami olyannyira ízlésformálónak bizonyult, hogy az igényességet ízzé-porrá zúzva egy egész ország mulatott a „Margit híd alatt” a „csipkés kombinéra”. Az addig többezres tömegeket vonzó közönségkedvencek sorra adták vissza mandátumukat, illetve vonultak vissza hosszabb-rövidebb időre. Kivételek persze akadtak, ekkorra tehető a hazánkban nem sokkal korábban megjelenő új műfaj, a heavy metal térnyerése is.
E furcsa, felemás közegbe csöppent bele 1986 szilveszterén az etnorockot zászlajára tűző Barbaro, amelyet két barát, a lassú agóniáját élő V’ Moto-Rock dobosa, Herpai Sándor, valamint a népzene világából érkező Tzortzoglou Jorgosz énekes alapított. Nevükről annyit, hogy eredendően Allegro Barbaro formációként határozták meg magukat, ám Bartók Béla örökösei (akár tizenöt esztendővel korábban az ős-Mini-feldolgozásnál) elkaszálták az ötletet. A világzene vagy a fúziós folk-rock amúgy nem állt példa nélkül Magyarországon, hiszen a tíz esztendővel korábban alakult Kormorán, de a Gépfolklór is e körbe sorolható. A fiúk mindenesetre a kompromisszummentes, dallamcentrikusnak aligha mondható muzsika mellett döntöttek, amelyre csak ráerősítettek kivételes hangszerkezelési, improvizációs készségeik. Fittyet hányva a közízlésnek, saját bevallásuk szerint is inkább önmaguk szórakoztatására előbb feldolgozásokat, később saját szerzeményeket tűztek műsorra. Rétegzene művelőiként hasonló sors várta őket, mint a már emlegetett Syriust: a zenekart bizonyos körben pajzsra emelték, ám igazi áttörést ők sem érhettek el.
