A közös kín demokráciája

A marosvásárhelyi zsidó temetőben, az élők házában van a sírja. Huszadik századi színházi életünk kivételes személye utolsó előadásában, Csehov­ Cseresznyéskertjének rendezésében a birtokhoz hű lakájjal, Firsszel végrendeletesen üzente: „Én itt maradok!”

Harag György (jobbra) Sütő András íróval (középen) és Léner Péterrel, a Szegedi Nemzeti Színház igazgató-főrendezőjével, 1980 Fotó: MTI–B. Fazekas László

A megszenvedett hűség szolgálatosa a trianoni számkivetésbe parancsolt partiumi Margittán született. Majd családjával Tasnádra költözött, ahová a vidékjáró truppok szívesen betértek, ő pedig lelkesen nézte Jódy Károly és Víg Ernő előadásait. Művészetkedvelő édesanyjával a sorompós időben is utaztak Pestre; a Nemzetiben részben átaludta, de mégis látta Bajor Gizit és Csortost az Amerikai Elektrában, Törzs Jenő III. Richárdját pedig a Magyar Színházban (1937). Nagyváradi gimnazistaként „Szigligeti Házá”-ban (Ady) múlatta az estéit. Múlatta már csak azért is, mert Putnik Bálint műintézményében jobbára operettek, vígjátékok töltötték be a színpadot. Észak-Erdély hazatérte (1940) az örömök árjában azzal is szolgált, hogy pesti hírességek látogattak Váradra: Tolnay Klári a Francia szobalányban, Kiss Ferenc a Cyranóban vendégeskedett, az ország Paliját (Jávor) pedig a Muzsikaszóban az egész város ünnepelte. Amikor ifjan kérdezték tőle, minek készül, Harag György rávágta: rendező lesz.

Tasnád és a környék zsidóságát Szilágycsehbe gyűjtötték, és 1944 májusában onnan indították a halálvonatot Auschwitzba, majd Mauthausen következett. A kínzásokról, éhezéséről sosem beszélt. A Bécs közeli Ebensee-ben fiatal voltát megszánva a kórház orvosa vitamininjekciót adott neki, alighanem ez mentette meg az életét. 1945 tavaszán a tasnádi zsidó közösségből egy szál maga érkezett haza, két testvérét és szüleit is elvesztette.

Kolozsváron előbb színészetet, majd rendezést tanult. Rossz színész volt, emlékezett későbbi rendező társa, Farkas István, de varázslatos lénye örökös munkában lobogott. Versműsorokat szervezett, a színház hivatásáról lázas eszmecserékben tanársegédként az újabb nemzedéket is oktatta. A Magyar Színházban pedig szovjet vacakságokban rendezőként próbálhatta magát. 1953-ban tehetséges osztály végzett, szívós ambíciójukkal, élve a kedvező politikai pillanattal együtt maradhattak, és Nagybányán romos moziépületben, társban a románokkal színházat alapítottak. Haragot hívták, aki otthagyva színházat, főiskolát, diákjaival tartott, és művészeti vezetőként irányította a Csiky András, Elekes Emma, Ács Alajos, Köllő Béla, Krasznai Paula, Cseresnyés Gyula nevével is jelzett 26 tagú társulatot.

A protokoll román és szovjet darabok mellett azért magyar klasszikust (Liliomfi) és világirodalmat (Ruy Blas) is műsorra tűztek. Szegényen, nyomorogva, de Harag mellett Szabó József és Farkas István rendezők vezetésével a Székely Színház nagyrealista stílusát követve dolgoztak. Bukarestben díjakat nyertek, előadásaikat fiatal magyar írók, költők méltatták; Kányádi Sándor és Hervay Gizella versben is ünnepelte a bányai teátristákat. „Önfeláldozásig menő lelkesedés”-ként jellemezte Harag a kezdés éveit, melynek fontos művészi-erkölcsi alapozását jelentette, hogy kíméletlen őszinteséggel beszélték meg a hibákat, és Harag magát sem kímélte.

Harag György (jobbra) Sütő András íróval (középen) és Léner Péterrel, a Szegedi Nemzeti Színház igazgató-főrendezőjével, 1980
Fotó: MTI–B. Fazekas László

Kilencszázötvenhat őszén a társulat Szatmárra, méltó épületbe költözhetett. De négy év múlva Harag kockáztatta a kényelmet és a direktorságot: barátait odahagyva Szatmárról a bizonytalanba távozott. Egy évtized pokoljárás következett. Marosvásárhely–Ploeşti–Kolozsvár, újra Vásárhely: magyar és román társulattal immár modern darabokat is színre vitt. Bernarda Alba háza (1961), Miller Pillantás a hídról (1965), Dürrenmatt Fizikusok (1966) és Csehov-, Shakes­peare-előadások, örökös középszer, de maga előtt: bukás! Annak tekintette Sütő Pompás Gedeonját is (1967), amelyet rendszerkritika okán betiltottak. Az 1965-ben hatalomra jutott Ceauşescu ’68-ban kifarolt a varsói cseh légióból, amivel a nagyvilágban legénykedhetett, ám nacionalista politikába kezdett. Szatócsként szászait árulta a németeknek, a zsidókat Izraelnek, és hozzákezdett a magyar szellemi élet tereprendezéséhez, elsőül a tanügy elsorvasztásához. Harag György rádöbben sorsa mélyére és a színház hivatására: emlékeiből és a jelen viaskodásaiból szükséges építeni az előadásokat! És nem járható modernség a stílusokat importálni.

Az erdélyi színjátszás történetében is fordulat Harag megújulása: 1971 márciusában Marosvásárhelyen színre állította Nagy István Özönvíz előtt című darabját. Harag játszótársaival (Lohinszky Lóránd, Tanai Bella, Bács Ferenc) megkereste a „szöveg alatti” történéseket, azokat felfejtve költői drámává avatta a Havadi család nyomorúságát.

Harag György örök gyötrelemben is Tündérkertnek tekintette a színházat, mert a szabadságot álmodhatta benne. Vele dolgozni nem órákra mért kénytelenség, hanem folyamatos kétség a közös gondolkodásban; viaskodás és játék is. Szabadsághiányos létünkben a szenvedő ember lelkét és igazságát kutatta. Repertoárjának világirodalmi dimenziója is hatalmas fejezet. Ahogy Molière játékának végén (1977, Szabadka) Tartuffe a királyi küldöttel összekacsint: állami gengszterszövetkezet kelet-európai nyomorúságunk végzetes igazolásaként. Újvidéki Csehov-trilógiájáról (A három nővér, Ványa bácsi, Cseresznyéskert) Gerold László elmélyült tanulmánya igazolta, Harag mint játszik az idővel, tárja fel a régmúltból a mai lelkek mélységeit. Egyetemleges látomás, ahogyan az Éjjeli menedékhely lakói a kolozsvári színpadon kutyaként ugattak. Kolozsváron a kollektív megtipratás látomása dermesztette jelenidejűvé Harag György látomását. Folytonos nyugtalanságát magyarázva mondta: „A megkeresendő színházban élek!”

Okunk van emlékezni rá, mert a Magyar Művészeti Akadémia a 2020-as esztendőt özvegyének, Harag Ilonának védnökségével Harag György- emlékévnek nyilvánította. Meghívásos pályázat szólítja a Kárpát-medence diákegyütteseit, hogy a magyar dráma századaiból válogatott jeleneteket mutassanak be Gyulán március 26-án. Ahol Lukács Sándor nyitja meg az emlékére szervezett kiállítást, amelyet majd rendezéseinek helyszínein, Erdélyben, Délvidéken s ősszel az érdeklődők a Pesti Vigadóban is láthatnak. Két könyv is készül, az egyik Harag írásait, vallomásait tartalmazza, a másik képekben idézi fel munkásságát.

Hollós László és stábja pedig filmen beszéli el az „igazi magyar vándor” életének stációit. Itthon folytonos viszály és gyalázkodás a hetvenes-nyolcvanas években is: mi a Nemzeti? Nincs szükség rá! Harag György válaszolt: ahol ő dolgozott, ott a Nemzeti Színház igénye, lelke és szelleme lakozott. Temetésére a hazai színi szövetség embere a nagy kánikulára hivatkozva nem utazott Vásárhelyre. A világszerte becsült Lucian Pintilie úgy búcsúzott, hogy Harag a legnagyobbak, Strehler, Brook, Planchon sorába tartozott. Aki a Cseresznyéskertet rendezve igéjét így fogalmazta meg román színészbarátainak: „Együttműködést kívánok, a közös kín demokráciáját!” Óhajtása ma is változatlan ebben a kelet-közép-európai huzatos világban.