A közös kín demokráciája

A marosvásárhelyi zsidó temetőben, az élők házában van a sírja. Huszadik századi színházi életünk kivételes személye utolsó előadásában, Csehov­ Cseresznyéskertjének rendezésében a birtokhoz hű lakájjal, Firsszel végrendeletesen üzente: „Én itt maradok!”

Harag György (jobbra) Sütő András íróval (középen) és Léner Péterrel, a Szegedi Nemzeti Színház igazgató-főrendezőjével, 1980 Fotó: MTI–B. Fazekas László

A protokoll román és szovjet darabok mellett azért magyar klasszikust (Liliomfi) és világirodalmat (Ruy Blas) is műsorra tűztek. Szegényen, nyomorogva, de Harag mellett Szabó József és Farkas István rendezők vezetésével a Székely Színház nagyrealista stílusát követve dolgoztak. Bukarestben díjakat nyertek, előadásaikat fiatal magyar írók, költők méltatták; Kányádi Sándor és Hervay Gizella versben is ünnepelte a bányai teátristákat. „Önfeláldozásig menő lelkesedés”-ként jellemezte Harag a kezdés éveit, melynek fontos művészi-erkölcsi alapozását jelentette, hogy kíméletlen őszinteséggel beszélték meg a hibákat, és Harag magát sem kímélte.

Harag György (jobbra) Sütő András íróval (középen) és Léner Péterrel, a Szegedi Nemzeti Színház igazgató-főrendezőjével, 1980
Fotó: MTI–B. Fazekas László

Kilencszázötvenhat őszén a társulat Szatmárra, méltó épületbe költözhetett. De négy év múlva Harag kockáztatta a kényelmet és a direktorságot: barátait odahagyva Szatmárról a bizonytalanba távozott. Egy évtized pokoljárás következett. Marosvásárhely–Ploeşti–Kolozsvár, újra Vásárhely: magyar és román társulattal immár modern darabokat is színre vitt. Bernarda Alba háza (1961), Miller Pillantás a hídról (1965), Dürrenmatt Fizikusok (1966) és Csehov-, Shakes­peare-előadások, örökös középszer, de maga előtt: bukás! Annak tekintette Sütő Pompás Gedeonját is (1967), amelyet rendszerkritika okán betiltottak. Az 1965-ben hatalomra jutott Ceauşescu ’68-ban kifarolt a varsói cseh légióból, amivel a nagyvilágban legénykedhetett, ám nacionalista politikába kezdett. Szatócsként szászait árulta a németeknek, a zsidókat Izraelnek, és hozzákezdett a magyar szellemi élet tereprendezéséhez, elsőül a tanügy elsorvasztásához. Harag György rádöbben sorsa mélyére és a színház hivatására: emlékeiből és a jelen viaskodásaiból szükséges építeni az előadásokat! És nem járható modernség a stílusokat importálni.

Az erdélyi színjátszás történetében is fordulat Harag megújulása: 1971 márciusában Marosvásárhelyen színre állította Nagy István Özönvíz előtt című darabját. Harag játszótársaival (Lohinszky Lóránd, Tanai Bella, Bács Ferenc) megkereste a „szöveg alatti” történéseket, azokat felfejtve költői drámává avatta a Havadi család nyomorúságát.

Harag György örök gyötrelemben is Tündérkertnek tekintette a színházat, mert a szabadságot álmodhatta benne. Vele dolgozni nem órákra mért kénytelenség, hanem folyamatos kétség a közös gondolkodásban; viaskodás és játék is. Szabadsághiányos létünkben a szenvedő ember lelkét és igazságát kutatta. Repertoárjának világirodalmi dimenziója is hatalmas fejezet. Ahogy Molière játékának végén (1977, Szabadka) Tartuffe a királyi küldöttel összekacsint: állami gengszterszövetkezet kelet-európai nyomorúságunk végzetes igazolásaként. Újvidéki Csehov-trilógiájáról (A három nővér, Ványa bácsi, Cseresznyéskert) Gerold László elmélyült tanulmánya igazolta, Harag mint játszik az idővel, tárja fel a régmúltból a mai lelkek mélységeit. Egyetemleges látomás, ahogyan az Éjjeli menedékhely lakói a kolozsvári színpadon kutyaként ugattak. Kolozsváron a kollektív megtipratás látomása dermesztette jelenidejűvé Harag György látomását. Folytonos nyugtalanságát magyarázva mondta: „A megkeresendő színházban élek!”

Okunk van emlékezni rá, mert a Magyar Művészeti Akadémia a 2020-as esztendőt özvegyének, Harag Ilonának védnökségével Harag György- emlékévnek nyilvánította. Meghívásos pályázat szólítja a Kárpát-medence diákegyütteseit, hogy a magyar dráma századaiból válogatott jeleneteket mutassanak be Gyulán március 26-án. Ahol Lukács Sándor nyitja meg az emlékére szervezett kiállítást, amelyet majd rendezéseinek helyszínein, Erdélyben, Délvidéken s ősszel az érdeklődők a Pesti Vigadóban is láthatnak. Két könyv is készül, az egyik Harag írásait, vallomásait tartalmazza, a másik képekben idézi fel munkásságát.

Hollós László és stábja pedig filmen beszéli el az „igazi magyar vándor” életének stációit. Itthon folytonos viszály és gyalázkodás a hetvenes-nyolcvanas években is: mi a Nemzeti? Nincs szükség rá! Harag György válaszolt: ahol ő dolgozott, ott a Nemzeti Színház igénye, lelke és szelleme lakozott. Temetésére a hazai színi szövetség embere a nagy kánikulára hivatkozva nem utazott Vásárhelyre. A világszerte becsült Lucian Pintilie úgy búcsúzott, hogy Harag a legnagyobbak, Strehler, Brook, Planchon sorába tartozott. Aki a Cseresznyéskertet rendezve igéjét így fogalmazta meg román színészbarátainak: „Együttműködést kívánok, a közös kín demokráciáját!” Óhajtása ma is változatlan ebben a kelet-közép-európai huzatos világban.