Hangszercsoda és torzó

A XVIII. század vége felé a klarinét mint hangszer még a „fiatalkorát” élte, nem használták szólófeladatokra, még zenekari szólam sem mindig jutott neki.

A zeneművek sorsa gyakran összefonódik a hangszerek fejlődésével, történetével. Mi fán terem például a basszetklarinét? E kérdésre is választ kaptunk a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának múlt heti zeneakadémiai hangversenyén, amelyre az együttesek izgalmas műsort állítottak össze Carlo Montanaro vezényletével. Egy 1780 körül született, a maga korában igen népszerű, ma inkább kicsit furcsának ható, sok szép hangszeres szólóval tarkított, szvitszerű Boccherini-muzsika, az Éjjeli őrjárat Madridban adta meg az alaphangot két Mozart-remekműnek, az A-dúr klarinétversenynek, majd szünet után a töredékben fennmaradt c-moll misének. Az A-dúr concerto, amely az egész Mozart-életmű egyik legcsillogóbb gyöngyszeme, a zeneszerző halálának évé­ben, 1791-ben készült el, és ahogyan a műsorfüzet is hirdette, most az eredeti változatban szólalt meg: basszetklarinéton.

A XVIII. század vége felé a klarinét mint hangszer még a „fiatalkorát” élte, nem használták szólófeladatokra, még zenekari szólam sem mindig jutott neki. Mozart utolsó versenyművét a bécsi udvari opera művészének, barátjának, Anton Stadlernek ajánlotta. Először G-dúrban írt belőle 139 ütemet, de végül az A-dúr hangnemet választotta, így lett hangulatában a darab – ahogy Molnár Antal zenetörténész fogalmazott – „az örök jóság, a tiszta megbocsátás, a napsugaras életöröm, a minden emberiben föllelhető hajlam odaadásra a végtelen világegyetem iránt”.

A versenymű előadásához Mozart és Stadler rendelt Theodor Lotz hangszerkészítő mestertől A hangolású basszetklarinétot. Ennek a hangszernek a hangterjedelme lefelé, a mélyebb irányba nagyobb a ma is használatos A hangolású klarinétokénál. S bár az A-dúr klarinétversenynek létezik a mai, modern hangszerekre való átirata, és sokan azt játsszák, az est szólistája, Varga Gábor azt vallja, hogy ezt a művet csakis a Mozart által írt eredeti formában, basszetklarinéton szabad előadni. Akkor is, ha ezen a hangszeren nagyobb kihívást jelent eljátszani. A zenekari kíséretet néhol túlságosan testesnek éreztem, az olasz karmester tempóvételeit pedig indokolatlanul sürgetősnek, ugyanakkor Varga Gábor gyönyörűségesen puha, bársonyos hangon, elegánsan, könnyed hajlékonysággal és természetes szépséggel szólaltatta meg különleges hangszerét. A koncert leginkább magával ragadó pillanatait neki köszönhettük.

Varga Gábor elegánsan, természetes szépséggel szólaltatta meg klarinétját
Fotó: Vörös Attila

A c-moll misét, pontosabban misetöredéket Mozart nyolc évvel korábban, 1783-ban kezdte komponálni. Úgy szokták emlegetni, hogy ez egy „fogadalmi” mű, ugyanis amikor Mozart menyasszonya, Constanze megbetegedett, a zeneszerző megfogadta, ha párja felgyógyul, ír egy misét. Tizenkét tétel született meg a darabból. Később, amikor felesége áldott állapotba került, Mozart ismét eltökélte magát, hogy a misét befejezi. „Szívem mélyén megfogadtam, hogy megírom, és remélem, hogy be is fogom tartani. […] Ígéretem komolyságának bizonyítékaként egy félig elkészült mise partitúrája szolgálhat, amely még a legszebb reményekre jogosítva itt fekszik” – írta Mozart egyik levelében.

Ám az ígéret tovaszállt, a mise félbemaradt. 1783 őszén bemutatták a torzót a salzburgi Szent Péter-templomban, a szoprán szólót egyébként Constanze énekelte. A zeneakadémiai koncert szólistái Rőser Orsolya Hajnalka, Balga Gabriella, Megyesi Zoltán és Bakonyi Marcell voltak, jól énekeltek, és azt is tudjuk, milyen hatású, amikor világhírű rádiókórusunk kiengedi a hangját. A zenekar mérete is sokat elárult, 12 első, tíz második hegedű, nyolc brácsa, hat cselló. Az együttesek és Montanaro is megtettek mindent, hogy a c-moll mise kellően energikus legyen, és „nagyot” szóljon, és ez önmagában lenyűgöző is volt. Érezhetően a zenekar, az énekkar is élvezte a lendületet. A kérdés inkább az, nem kíván-e ez a zene néhol finomabb hangzást, érzékenyebb megközelítést, kisebb apparátust. De ezt döntse el a közönség, és szavazott is: tapsviharral. Persze az olasz karmester is pontosan tudja, hogyan kell a hallgatóságot az ujja (karja) köré csavarni.

(Boccherini: Éjjeli őrjárat Madridban, Mozart: A-dúr klarinétverseny, c-moll mise. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, karmester: Carlo Montanaro, karigazgató: Pad Zoltán. Zeneakadémia, február 14.)