Kiszakított harisnya

A határon túli magyar vonatkozású műemlékek programjának lebonyo­lítójaként ugyanazon a terepen mozog, mint korábban néptáncgyűjtőként. ­Figyelemmel kíséri, ahogy a modernitás hívei lassanként ráébrednek, mekkora értéket képvisel egy középkori ­szellemi központ. Diószegi ­Lászlónak a rázós utak ellenére sincs terhére­ ­mindez, annyira szereti a Kárpát-medencét.

Fotó: Havran Zoltán

– Hogyan jött ehhez még a műemlékvédelem is?

– A 90-es évek közepe táján már a Teleki László Alapítvány igazgatója voltam, amikor felkértek arra, vállaljunk szerepet a határon túli magyar vonatkozású műemlékek programjának lebonyolításában. Technikai jellegű megkeresés volt, de a határon túli ismeretségeim miatt nem csupán száraz adminisztrációt jelentett.

Fotó: Havran Zoltán

– Könnyen alkalmazkodott az új helyzethez?

– Alapigazság, hogy az ember az egyetemen nem egyszerűen tudást kap, hanem azt a képességet is elsajátítja, amellyel további tudást szerezhet. Miután belekerültem a műemlékvédelembe, éveken át figyeltem, tanultam, olvastam és hallgattam – nem kívülállóként bonyolítom le tehát a programokat. Nagy hasznát veszem annak is, hogy néptáncgyűjtőként ugyanezen a terepen mozogtam: a határon túli pályázatok keretében döntően falusi templomokat újítunk föl, és a presbitériumokban, gyülekezetekben olyan emberekkel találkozom, akiknél annak idején még a táncot és az éneket gyűjtöttem. Összekapcsolódnak a szálak. Tudom, hogyan lehet eredményesen beszélni velük – talán tudom. A többségnél sikerrel járunk, bár amikor a szakemberek egyedülállóan nívós falképekre bukkantak Visk középkori eredetű református templomában, a gyülekezet hallani sem akart arról, hogy ezentúl szentek díszítsék a fehér falakat. Öt évbe került, mire a presbitérium hozzájárult a műemlék feltárásához, azzal a szigorú megkötéssel, hogy utána visszatakarjuk. El kellett fogadnunk a feltételeket, mert az ő világuk így teljes.

– A program végrehajtójaként nyomást gyakorolhat rájuk?

– A magyar állam támogatását többnyire szívesen fogadják – bár erre is találni ellenpéldát. Már a legelső évben a látókörünkbe került Tiszabökény Árpád-kori temploma. Évről évre romlik az állapota, de a mai napig sem tudtuk elérni, hogy elfogadják a segítségünket. Majd ők megcsinálják, mondják, és szakértelem híján bizony sokszor visszafordíthatatlan károkat okoznak.

A templomból kidobott padok jellegtelen mázolása alatt például értékes díszítő festésre figyelt fel az a restaurátor kollégánk, aki éppen a szemközt lévő görögkatolikus templomban dolgozott. Máshol is találkoztunk olyan esettel, hogy a presbitérium ki akarta dobni a gyönyörűen festett barokk padozatot, mert a deszkája kiszakította az asszonyok harisnyáját. Szerencsére sokkal több a sikeres példa, azt azonban látni kell, hogy minden közösségnek megvannak az axiómái, amelyeken nem tudunk változtatni. Ugyanakkor elmondható, a helyreállításoknak köszönhetően is erősödik a turizmus, és a helyi szálláshelyek forgalma egyre nő. Összességében azonban a központosított oktatás, a gazdasági és demográfiai folyamatok a falvak fejlődése ellen hatnak. Jellemző reakciónak tartom a csetfalvait, ahol a gyülekezet a sajátja helyett inkább a szomszédban épülő, modern görögkatolikus templomért lelkesedett a kilencvenes években. Majd megújult a reformátusok középkori eredetű temploma, benne a festett fa karzatmellvéd, és akkor már azzal is szívesen büszkélkedtek. Aztán emlékezetes példa a huszti, ahol az ortodox pópa is eljött, és csodájára járt, milyen szép lett a református istenháza. Erre a hívek is ráébredtek, tényleg, milyen szép és mekkora értéket képvisel az ő XIV. századi műemlékük. Magyarország egyik legrégibb református egyházközösségéről beszélek, amelynek a szomszédságában már ott emelkedik a pópa csiricsáré aranykupolás temploma.

Érkeznek a gyülekezet tagjai az erdélyi Farnas református templomához, amelynek felújították a haranglábát
Fotó: MTI–Biró István

– A műemlékvédelem hathat a kisebbségben élő magyarság önképére?

– Nem tapasztalom, hogy a határon túli magyar közösségekben kivagyiság volna, bár az ezeréves múlt miatt azért megbújik bennük némi büszkeség. Helyi szinten nincsenek is emiatt ellentétek. Nem lenne életszerű: a mezőségi falvakban évszázadok óta több nemzetiség él békében, még ha elkülönülten is, mert vegyes házasság a legutóbbi időkig nem nagyon fordult elő.

A konfliktusokat mindig magas politikai körökben, Bukarestben, Pozsonyban, Kijevben gerjesztik, és ültetik át a helyi közegbe. Velünk is előfordult, hogy a hivatal belepiszkált a munkánkba, és egy középkori eredetű templom esetében érdekes módon a XIX. századi állapot helyreállításához ragaszkodott.

– Miért éppen ahhoz?

– Mert finoman szólva nem kedveli, ami középkori és magyar. Ezt persze nem nyilvánította ki hivatalosan.

– Ilyenkor kompromisszumot kötnek?

– A történelmi hitelesség kérdésében nem engedhetünk. Drámai a kelet-közép-európai kisállamok gyermekbetegsége: ahelyett, hogy megbecsülnék, inkább el akarják tüntetni az értéket, ha az elsősorban magyar. De ennek el kell múlnia. Előbb-utóbb megértik, Közép-Európa közös érték – és persze közös szomorúság is sokszor. Hatalmas művészettörténeti szenzációt keltett Kiszsolna, amikor az észak-erdélyi település szász templomában felfedezték egy elpusztult Giotto-mozaik freskómásolatát. Direkt román kivitelezőt vittünk a helyszínre, hogy ne sértsük a lakosság érzékenységét, de még így sem adtak a helyiek sem vizet, sem áramot, semmilyen segítséget. Ez ugyan már a harmadik nemzedék, amely zavartalanul élhet az elmenekült szászok portáján, de a kisagyukban akkor is megbújik a félelem: ha itt ez a nagy felhajtás, előbb-utóbb megjelenik a Johan bácsi, és azt fogja mondani, adjátok vissza a házamat. Másrészt a pópa machinált az evangélikus templom földjével, és attól tartott, a végén még az is kiderül. Ilyen triviális magyarázatok állhatnak évszázados műemlékek hátterében. Ugyanakkor a Kárpát-medencében mára felnőtt egy új nemzedék, amelynek tagjai számára ez a nacionalista, frusztrált létezésmód ismeretlen. Nagyon sok fiatal értelmiségi partner a munkánkban. Változik a világ: a kilencvenes években nagyobb falakba ütköztünk, részünk volt sok hivatali packázásban. Persze az is igaz, hogy manapság az embereket egészen más foglalkoztatja: Romániában például a húszmilliós lakosság egynegyede – ötmillió ember! – külföldön dolgozik.

A nagy társadalmi mozgások mellett elképzelhető, hogy háttérbe szorul, mi zajlik éppen egy erdélyi kis faluban.