Kukurikúúú!

A francia polgári bíróságokon az elmúlt években az tűnt fel, hogy egyre több, a vidéki együttélést felforgató ügyben kell ítéletet hozniuk. Egyes források szerint ez a kezdeményezett perek harmadához közelít. Melyek ezek? A békák párzás idején őrjítően brekegnek, ezért kötelezzék szomszédját a békák élőhelyének lecsapolására. A mellette lévő háznál fészkelő gólyák túl hangosan kelepelnek, ami zavarja a pihenésében. A kakas túl korán, túl erősen és kitartóan kukorékol. A szomszéd kacsái rendszeresen összepiszkítják a házuk előtt lévő gyepet. A disznóól felől elviselhetetlen trágyaszag terjeng. A felperesek szinte minden esetben városlakók, akik második otthonként vettek egy házat vidéken, ahova csak évente néhány alkalommal járnak le. Ezek többnyire zöld felfogással, környezetvédő tudattal rendelkező emberek, akik vágynak a vidék nyugalmára. Csak azzal nincsenek tisztában, hogy a vidéki életforma más, mint a nagyvárosi, nem várt kockázatokat rejt. Nem elég egyszer beleharapni a levegőbe, a kecsegtetőnek mutatkozó házvétel előtt nem árt körbekérdezni a szomszédokat, hogy mivel is foglalatoskodnak.

De az is megeshet, hogy valaki az elsőre csábítónak hangzó hajnali kakasszót egy hét múlva már elviselhetetlen zajnak tartja. A környezetvédő a városból hozott mentalitásával elkezd keménykedni, okoskodni, észbeli fölényét hangsúlyozni, ezzel ugye itt nem ér el sok eredményt. Ekkor marad a törvény, amely majd biztosan jó magatartásra kötelezi szomszédját. „Az új lakosok jó esetben idejönnek hetekre, és ők akarják meghatározni, hogy miként éljünk – mondta egy falu polgármestere. – Ha én bemegyek a városba, tudom, hogy ott dugó, bűz és szemét fogad. Ez nem tetszik nekem, de elfogadom, nem kezdek el hepciáskodni. Ezek meg megjelennek itt, és azon csodálkoznak, hogy a tojás nem a fán nő. Mintha valaki venne egy tengerparti házat, először gyönyörködik a nagy vízben, majd amikor megunja az állandó hullámzás zaját, beperli az óceánt. Hullámozhat, de nem az ő partszakaszán.”

Maurice-nak kivételes szerepe van abban, hogy a vidékről szóló törvény megszületett. Mau­rice egy kakas, amely tavaly nyáron világhírig repdesett győztes perével. Nem akármilyen kakas, hanem a kakasok királya. Más irányú elfoglaltságom miatt sohasem foglalkoztam a kakasok küllemével. Sőt még azon is csodálkoztam, hogy miért ez az állat a franciák jelképe. Hiszen mennyi olyan van az isten nagy állatkertjében, amelyek sokkal kecsesebbek és elrettentőbbek a kakasnál. Maurice-nál viszont megértettem a franciák választását. Magas, erőteljes kiállású, fején úgy piroslik taraja, mint valami korona. Tekintete ellentmondást nem tűr, ha úgy adódik, hegyes csőrével és éles sarkantyújával mindenkinek nekimegy. Akadhat nála erősebb, de hogy ő is fájdalmas sebet ejt, abban ne kételkedjen senki. Hogy tekintélyét még növelje, olyan „tollpalástot” visel, amelyre még a legkifinomultabb párizsi divattervezők is elismerőleg csettintenének. Franciaország jelképe, de legalábbis méltán pályázhat erre a címre. Azóta már dalba is foglalták, és valószínűleg egy szobrász a megfelelő követ keresi, hogy márványba faragja alakját.

Na most ezt a kakast akarták korlátozni abban, hogy mikor és milyen erősen kukorékoljon. Saint-Pierre-d’Oléronban hát persze, hogy ő köszönti a nap első sugarát. A faluban hajnalonta még a halottak is felriadnak a szűnni nem akaró kakasszóra. Az új szomszéd azonban nem szerette ezt a kora reggeli rituálét, és bíróság közbenjárását kérte a saját nyugalma biztosítása és a kakas környékről való eltávolítása érdekében. A bíró ítéletében kimondta, hogy a kakasszó elválaszthatatlan része a vidéki életnek, amelyet nemhogy betiltani, hanem védeni kell. A felperes köteles eltűrni ezt, de ha nem bírja elviselni a zajhatást, máshol is vehet házat. Győzelem.

Franciaországban nincs precedensjog, így a bíróságok ítéleteikben dönthettek az előbbi eset figyelembevételével, de ennek tökéletes ellenté­tében is, azaz az „új falusiaknak” adtak igazat. Ha a törvény életbe lép, ennek vége lesz. A helyi önkormányzatokra hárul majd, hogy meghatározzák azokat a zajokat és szagokat, amelyeket jellemzőnek tartanak az adott településre. Ilyen lehet a harangszó is. Egy kisvárosban az új betelepülők egy csoportja azt sérelmezte, hogy miért kell nekik eltűrni a misére figyelmeztető harangszót, hiszen jó, ha ezeknek a látogatottsága meghaladja a tíz főt. (Vajon kihez fordulnak majd utódaik, akiket a müezzin naponta ötször hív imára?) Még ha senki se menne el, akkor is a harangszó része a történelmi hagyományoknak – szólt az ügyvédek érvelése. Ez a „zaj” is bekerülhet a védendő hanghatások közé. És a gyerekek legalább majd egy vidéki kirándulásukkor rácsodálkozhatnak egy bárányra, és azt mondhatják: beee.