Boldogító utcaképek

Aligha járunk messze az igazságtól, ha kijelentjük, hogy manapság a fotográfián belül az úgynevezett streetfotózás az egyik legnépszerűbb műfaj. Nem újdonság, elég, ha kapásból Henri Cartier-Bresson munkásságára gondolunk, de oldalakon át sorolhatnánk a jeles képviselőket, viszont tagadhatatlanul menő. Olyan közhelyes, ám örök érvényűnek tűnő igazságoknak felel meg tökéletesen, mint például hogy a téma az utcán hever, meg a pillanat megragadásának művészete. Alapfeltétel ugyanakkor, hogy hazudni nem szabad. Ha tehát valaki képtelen ellenállni a kísértésnek, hogy beállítsa a jelenetet, vagy annak, hogy utána belevágjon a digitális mukutyba, inkább maradjon a csendéleteknél.

A streetfotó legegyszerűbb meghatározása a következő: olyan fényképfelvétel, amely nyilvános térben készül, és rendszerint hétköznapi embereket ábrázol mindennapi tevékenységeik közben. Egyfajta társadalomábrázolás, amelynek a fotóriportokkal ellentétben nincs hírértéke, és nem megrendelésre készül. A lényeg tehát a városi közösségek spontán pillanatainak bemutatása.

De ez sem ennyire egyszerű. Tekintve, hogy streetfotónak tekinthető minden olyan kép, amelyet azután készítettünk, hogy kiléptünk lakásunk ajtaján. Tehát alapvetően városi, sőt nagyvárosi műfaj ez, ami nem jelenti azt, hogy például falun nem készíthetünk pompás streetfotókat, sőt. Lássuk be, nehezebb feladat egy tehénről izgalmas, lüktető, érzelmes, „rácsodálkozásos” felvételt készíteni, mint egy színes, vibráló multikulturális játszótéren, de ez adott esetben még lendíthet is fotónk értékén.

Ami biztos, hogy rendkívül személyes és szenvedélyes műfajról van szó, amely akár spirituális jelleget is ölthet. Nick Turpin, az In-Public elnevezésű utcai fotós közösség alapító tagja ezt mondja róla: „Inkább magam miatt csinálom, mint valami közönség kedvéért, és akárcsak a buddhista megvilágosodás, úgy juttat el a boldogsághoz. Többször megtapasztaltam már a kinyilatkoztatás Mátrix-szerű pillanatait, például olyankor, amikor nyilvános helyen belelátok a pillanat mélységeibe. Ezek a pillanatok talán azért tárulkoznak föl nekem, mert eléggé kitárom az elmém ahhoz, hogy ez megtörténhessen.”

Ugyanakkor az is igaz, hogy egy jó utcai fotó többet mondhat el egy adott kor közösségeiről, mint egy tényfeltáró riport. Mázli kell hozzá, megszállottság, bátorság és érzékenység. Nem árt persze némi tudással is felvérteződni, erre tökéletesen alkalmas A digitális fotózás műhelytitkai sorozat legutóbbi kötete, a Streetfotózás. David Gibson könyve ugyan komoly fejtörésre késztetheti az eladókat, mert inkább volna helye az albumok között, mint a hobbipolcon, az olvasónak viszont pompás időtöltés, és a szórakozva tanulás lehetőségét nyújtja. Talán azért is, mert a szerző bevallottan irtózik a technikai részletektől, így aztán nem merülünk el túlságosan a rekeszidők és az objektívek megválasztásának tudományos világában, és arra a következtetésre juthatunk, hogy egy fotós személyisége mindig izgalmasabb, mint a felszerelése.

(David Gibson: Streetfotózás. Rainbow-Slide Kiadó, Budapest, 2020, 192 oldal. Ára: 5490 forint)