Fotó: MTI–Kovács Attila
A penitencia jeleként, alázatból történő hamuhintés később lett általános a kereszténységben. A középkorban olykor a haldoklókat is hamuba fektették, hogy a bűnbánat e külső jelével készüljenek az örök életre. Általános gyakorlattá csak az 1300-as évektől vált, hogy a nagyböjt kezdete mindenki számára hamvazással kezdődik.
Sok mai pszichológus kifejezetten óv attól, hogy az emberi élet végességével szembesítsünk, és ezáltal szorongást keltsünk kisgyermek korban. Bizonyára igazuk is van. Egyetlen probléma, hogy senki sem élhet üvegbúra alatt.
Éppen tíz éve történt, hogy a szomszédban Franciska néni egyre nehezebben viselte a földi létet. Néhány hónapja akkor már szinte egész nap ágyban feküdt, és mind kevésbé volt a világról összerendezett képe. Egész életében délutánonként legyalogolt a kápolnába, ha tehettem, az utolsó években hoztam-vittem autóval. Nyolcvan fölött járt. Fél éve már nagyon gyenge volt, nehezére esett megmászni a meredek utcát, amelynek végében egykor kis háza állt. Jött a tél, a nagy hó, a jég, és az időjárás elzárta a világot jelentő kápolnától. Először elmaradtak a hétköznapi esti misék, a litániák, aztán a vasárnapi is; már csak a vágyakozás lehetett az övé, és a remény, hogy tavasszal újból ott ülhet a megszokott helyén a padban. Persze nem így történt.
Húsvéthétfőn meglátogattuk a gyerekekkel.
A középső locsoló ügyetlenül a haja helyett a szemébe spriccelte a kölnit. Engedelmesen feküdt az ágyban, előtte a tévében Zámbó Jimmy harsogta a túlvilágról üzenetét. Ő csak feküdt, tanácstalanul nézett maga elé.
Franciska néni tudta, hogy ott vagyunk, de a látogatás célját már nem értette. Engedelmesen ismételte a locsolóverset. „Zöld erdőben jártam – Zöld erdőben jártam.” Mintha az áldozás előtti imát mondaná a plébános úr után. Figyeltem a gyerekeket, látszólag semmilyen hatással nem volt rájuk a jelenet.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!