Nem tudom előásni gyerekkori emlékképeim közül az első hamvazkodást, hogy elsőáldozás előtt vagy után történt, esetleg jóval később, amikor már nagyobbacska voltam. Azt se tudom, milyen hatást gyakorolt rám. Arra viszont pontosan emlékszem, mennyire elgondolkodtatott, amikor először vettem észre húsvét előtt negyven nappal, hogy nemcsak felnőttek és aggastyánok állnak be az oltár előtti sorba hamuhintésre, hanem gyermekek is. Sokszor a csecsemőket is magukkal viszik szüleik, fölemelik a kisbabákat, hogy a szertartást végző a homlokukra kis keresztet rajzoljon. A hamut szóró pap rendszerint „emlékezz, ember, porból vagy, és porrá leszel” mondat kíséretében indítja el a híveket a negyvennapos bűnbánatra, a fiatalabbak inkább a „térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” buzdítást kapják. Persze a csecsemő, az óvodás és a kisiskolás éppúgy porrá lesz, mint a matuzsálem, csak erre nem szívesen emlékeztetjük sem őket, sem magunkat. Mint ahogy saját elmúlásunk gondolatát is igyekszünk eltávolítani a tudatunkból.
A hamuhintés és az emberi élet végességével való szembesítés egyébként egyáltalán nem a halálnak, hanem éppen ellenkezőleg, az életnek szól: a nagyböjt a húsvétra és a feltámadásra készíti föl a híveket. Az örök életre, és nem az örök halálra. És ehhez arra a képességre van szükség, amely különbséget tud tenni a lényeges és a lényegtelen, az örök és a mulandó dolgok között.
A hamu lényegtelen. Gazdag jelentéstartalmának ez a mulandóságra utaló eleme az Ószövetségből került a kereszténységbe. A rendíthetetlen Jób, amikor fekélyek borítják bőrét tetőtől talpig, hamuba ül. Majd azt válaszolja barátainak, Elifáznak, Bildádnak és Cófárnak: Mondásaitokat csak hamuba írják, védősáncaitok agyagból épülnek. Így válhatott a hamu a bűnbánat és a mulandóság jelévé.
Az ősegyházban hamvazószerdán azokat a nyilvános bűnösöket hintették meg hamuval, akik nagycsütörtökön feloldozást szerettek volna kapni. A templom kapujában, zsákruhába öltözve, mezítláb várták a püspököt, aki az oltár előtt átadta nekik a vezeklőövet, megszórta a fejüket hamuval, és kirótta a köteles penitenciát. Negyven napig nem léphettek a templomba, amelyet az ádámkapun keresztül hagytak el, az első emberpár paradicsomból történt kiűzetésének emlékére. A püspökök csak igen komoly bűnök után rótták ki a bűnbánatnak ezt a szigorú fajtáját.
