Hamu

A hamuhintés és az emberi élet végességével való szembesítés egyébként egyáltalán nem a halálnak, hanem éppen ellenkezőleg, az életnek szól.

Erdő Péter bíboros keresztet rajzol a hívők homlokára az esztergomi bazilikában hamvazószerdán Fotó: MTI–Kovács Attila

Nem tudom előásni gyerekkori emlékképeim közül az első hamvazkodást, hogy elsőáldozás előtt vagy után történt, esetleg jóval később, amikor már nagyobbacska voltam. Azt se tudom, milyen hatást gyakorolt rám. Arra viszont pontosan emlékszem, mennyire elgondolkodtatott, amikor először vettem észre húsvét előtt negyven nappal, hogy nemcsak felnőttek és aggastyánok állnak be az oltár előtti sorba hamuhintésre, hanem gyermekek is. Sokszor a csecsemőket is magukkal viszik szüleik, fölemelik a kisbabákat, hogy a szertartást végző a homlokukra kis keresztet rajzoljon. A hamut szóró pap rendszerint „emlékezz, ember, porból vagy, és porrá leszel” mondat kíséretében indítja el a híveket a negyvennapos bűnbánatra, a fiatalabbak inkább a „térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” buzdítást kapják. Persze a csecsemő, az óvodás és a kisiskolás éppúgy porrá lesz, mint a matuzsálem, csak erre nem szívesen emlékeztetjük sem őket, sem magunkat. Mint ahogy saját elmúlásunk gondolatát is igyekszünk eltávolítani a tudatunkból.

A hamuhintés és az emberi élet végességével való szembesítés egyébként egyáltalán nem a halálnak, hanem éppen ellenkezőleg, az életnek szól: a nagyböjt a húsvétra és a feltámadásra készíti föl a híveket. Az örök életre, és nem az örök halálra. És ehhez arra a képességre van szükség, amely különbséget tud tenni a lényeges és a lényegtelen, az örök és a mulandó dolgok között.

A hamu lényegtelen. Gazdag jelentéstartalmának ez a mulandóságra utaló eleme az Ószövetségből került a kereszténységbe. A rendíthetetlen Jób, amikor fekélyek borítják bőrét tetőtől talpig, hamuba ül. Majd azt válaszolja barátainak, Elifáznak, Bildádnak és Cófárnak: Mondásaitokat csak hamuba írják, védősáncaitok agyagból épülnek. Így válhatott a hamu a bűnbánat és a mulandóság jelévé.

Az ősegyházban hamvazószerdán azokat a nyilvános bűnösöket hintették meg hamuval, akik nagycsütörtökön feloldozást szerettek volna kapni. A templom kapujában, zsákruhába öltözve, mezítláb várták a püspököt, aki az oltár előtt átadta nekik a vezeklőövet, megszórta a fejüket hamuval, és kirótta a köteles penitenciát. Negyven napig nem léphettek a templomba, amelyet az ádámkapun keresztül hagytak el, az első emberpár paradicsomból történt kiűzetésének emlékére. A püspökök csak igen komoly bűnök után rótták ki a bűnbánatnak ezt a szigorú fajtáját.

Erdő Péter bíboros keresztet rajzol a hívők homlokára az esztergomi bazilikában hamvazószerdán
Fotó: MTI–Kovács Attila

A penitencia jeleként, alázatból történő hamuhintés később lett általános a kereszténységben. A középkorban olykor a haldoklókat is hamuba fektették, hogy a bűnbánat e külső jelével készüljenek az örök életre. Általános gyakorlattá csak az 1300-as évektől vált, hogy a nagyböjt kezdete mindenki számára hamvazással kezdődik.

Sok mai pszichológus kifejezetten óv attól, hogy az emberi élet végességével szembesítsünk, és ezáltal szorongást keltsünk kisgyermek korban. Bizonyára igazuk is van. Egyetlen probléma, hogy senki sem élhet üvegbúra alatt.

Éppen tíz éve történt, hogy a szomszédban Franciska néni egyre nehezebben viselte a földi létet. Néhány hónapja akkor már szinte egész nap ágyban feküdt, és mind kevésbé volt a világról összerendezett képe. Egész életében délutánonként legyalogolt a kápolnába, ha tehettem, az utolsó években hoztam-vittem autóval. Nyolcvan fölött járt. Fél éve már nagyon gyenge volt, nehezére esett megmászni a meredek utcát, amelynek végében egykor kis háza állt. Jött a tél, a nagy hó, a jég, és az időjárás elzárta a világot jelentő kápolnától. Először elmaradtak a hétköznapi esti misék, a litániák, aztán a vasárnapi is; már csak a vágyakozás lehetett az övé, és a remény, hogy tavasszal újból ott ülhet a megszokott helyén a padban. Persze nem így történt.

Húsvéthétfőn meglátogattuk a gyerekekkel.

A középső locsoló ügyetlenül a haja helyett a szemébe spriccelte a kölnit. Engedelmesen feküdt az ágyban, előtte a tévében Zámbó Jimmy harsogta a túlvilágról üzenetét. Ő csak feküdt, tanácstalanul nézett maga elé.

Franciska néni tudta, hogy ott vagyunk, de a látogatás célját már nem értette. Engedelmesen ismételte a locsolóverset. „Zöld erdőben jártam – Zöld erdőben jártam.” Mintha az áldozás előtti imát mondaná a plébános úr után. Figyeltem a gyerekeket, látszólag semmilyen hatással nem volt rájuk a jelenet.

Este aztán kitört a baj. Váratlanul, minden előjel nélkül.

A legkisebbik fürdés előtt nekivetkőzve üldögélt a kis autó alakú trónuson. No, mondtam biztatóan, hamarosan megnősz, és már te is a nagyok vécéjét használhatod.

A négyéves kisfiú ül a bilin, a szája veszedelmesen lefelé görbül, aztán kitör belőle a fékezhetetlen sírás. „Soha nem növök meg! Ti sohasem lesztek öregek!”

A halál angyala elrepült a szoba fölött. Szétnézett, aztán továbbállt. Három nap múlva azonban visszatért. A szomszédból telefonáltak: Franciska néni délután meghalt.