Líbia vérzivataros időket él, az utolsó diktátor, Moammer Kadhafi bukása óta az ország polgárháborúba süllyedt, a hatalomért a hadurak és a független milíciák versengenek. A külföldi hatalmak saját érdekeik mentén támogatják a harcoló feleket, sakktáblán tologatva a bábukat.
A harcok lassan tíz éve tartanak, lassan már senki sem tudja, ki kivel van, ráadásul a törzseknek nemcsak egymással kellett megküzdeniük, hanem a Líbiát gyilkos kórként elérő Iszlám Állam harcosaival is. Mindezt tetézi, hogy az Afrika belsejéből érkező migránsok elárasztották az országot, és Líbián keresztül próbálnak meg átjutni Európába.
A harcok az elmúlt hetekben újultak ki, amikor Törökország bejelentette, hogy az amúgy is terhelt konfliktusba hivatalosan is beavatkozik, és csapatokat küld az általa támogatott kormány megsegítésére. A hír hallatára a fővárost ostromló Haftár tábornok egységei intenzíven bombázni kezdték Tripolit. A török beavatkozás valószínűleg más külföldi hatalmakat is aktívan bevon majd a líbiai konfliktusba, ami csak súlyosbítja a helyzetet.
Nekem szerencsém volt: a nemzetközi repteret Tripoliban éppen azt követően bombázták le, hogy leszállt a gépem, így még be tudtam jutni az országba, ahol fotósként tíz napot töltöttem – a képekért majdnem az életemmel fizettem.
A város ostrom alatt állt. A kormányellenes erőket vezető Haftár tábornok csapatai folyamatosan nyomultak előre a külső városrészeken, a repülőteret folyamatosan lőtték. A város azonban kitartott, a kormány Tripoli nagy részét és egy vékony tengerparti sávot még az ellenőrzése alatt tartott, valamint a kikötők teljes kapacitással működtek, így a lakosság ellátása a harcok ellenére biztosított volt.
Az országba rengeteg migráns érkezik Afrika szívéből, többségében Kongóból, Szudánból és Csádból, akik az éhínség, a szegénység és a kiszolgáltatottság miatt hagyták el otthonukat jobb élet reményében. A felüljárók alatt, a tereken csoportokban ülnek az út szélén, sokan a munkaeszközeikkel, kalapáccsal vagy csákánnyal várakoznak, jelezve, hogy munkára várnak. Líbiából naponta vágnak neki lélekvesztőkön a Földközi-tengernek, hogy a túlparton Olaszország földjére léphessenek. Ritkán érik el céljukat, megszokott látvány, hogy Tripoli partjait a tenger által kivetett holttestek borítják. Az apró csónakok annyira zsúfoltak, hogy csak állni tudnak az emberek – víz és élelem nélkül, kifogyott üzemanyaggal céltalanul hánykolódnak a tengeren.
