Líbiai repeszek

A harcok lassan tíz éve tartanak, lassan már senki sem tudja, ki kivel van, ráadásul a törzseknek nemcsak egymással kellett megküzdeniük, hanem az Iszlám Állam harcosaival is.

Látkép Tripoli külterületén, a tengerparton Fotó: Jetnyak Yeti

Líbia vérzivataros időket él, az utolsó diktátor, Moammer Kadhafi bukása óta az ország polgárháborúba süllyedt, a hatalomért a hadurak és a független milíciák versengenek. A külföldi hatalmak saját érdekeik mentén támogatják a harcoló feleket, sakktáblán tologatva a bábukat.

A harcok lassan tíz éve tartanak, lassan már senki sem tudja, ki kivel van, ráadásul a törzseknek nemcsak egymással kellett megküzdeniük, hanem a Líbiát gyilkos kórként elérő Iszlám Állam harcosaival is. Mindezt tetézi, hogy az Afrika belsejéből érkező migránsok elárasztották az országot, és Líbián keresztül próbálnak meg átjutni Európába.

A harcok az elmúlt hetekben újultak ki, amikor Törökország bejelentette, hogy az amúgy is terhelt konfliktusba hivatalosan is beavatkozik, és csapatokat küld az általa támogatott kormány megsegítésére. A hír hallatára a fővárost ostromló Haftár tábornok egységei intenzíven bombázni kezdték Tripolit. A török beavatkozás valószínűleg más külföldi hatalmakat is aktívan bevon majd a líbiai konfliktusba, ami csak súlyosbítja a helyzetet.

Nekem szerencsém volt: a nemzetközi repteret Tripoliban éppen azt követően bombázták le, hogy leszállt a gépem, így még be tudtam jutni az országba, ahol fotósként tíz napot töltöttem – a képekért majdnem az életemmel fizettem.

A város ostrom alatt állt. A kormányellenes erőket vezető Haftár tábornok csapatai folyamatosan nyomultak előre a külső városrészeken, a repülőteret folyamatosan lőtték. A város azonban kitartott, a kormány Tripoli nagy részét és egy vékony tengerparti sávot még az ellenőrzése alatt tartott, valamint a kikötők teljes kapacitással működtek, így a lakosság ellátása a harcok ellenére biztosított volt.

Az országba rengeteg migráns érkezik Afrika szívéből, többségében Kongóból, Szudánból és Csádból, akik az éhínség, a szegénység és a kiszolgáltatottság miatt hagyták el otthonukat jobb élet reményében. A felüljárók alatt, a tereken csoportokban ülnek az út szélén, sokan a munkaeszközeikkel, kalapáccsal vagy csákánnyal várakoznak, jelezve, hogy munkára várnak. Líbiából naponta vágnak neki lélekvesztőkön a Földközi-tengernek, hogy a túlparton Olaszország földjére léphessenek. Ritkán érik el céljukat, megszokott látvány, hogy Tripoli partjait a tenger által kivetett holttestek borítják. Az apró csónakok annyira zsúfoltak, hogy csak állni tudnak az emberek – víz és élelem nélkül, kifogyott üzemanyaggal céltalanul hánykolódnak a tengeren.

A háború ezekben ottjártamkor Tripoli déli részén zajlott. A katonai ellenőrző pont elhagyása után másik világba léptünk, az utcák kihaltak voltak, utunkat romos házak és kiégett autóroncsok övezték. A lesötétített katonai teherautóból nehéz volt kilátni, a páncélozott üveg pókhálósra repedezett a lövedékektől. Az út szélén harckocsik, a felüljárókon zászlók emlékeztettek arra, hogy éppen ki uralja ezt a területet, ami néha hetente változott.

A katonák vékony úton ültek a fal mentén. Az autóroncsokból összeeszkábált barikádon keresztül ráláthattak az ellenséges erőkre, amelyek hozzájuk hasonlóan a szemben lévő párhuzamos utcában figyelték őket. Csak a legszükségesebb dolgok voltak náluk: élelem, víz, tartalék lőszer a fegyvereikhez és a falhoz támasztott RPG páncéltörők. A katonák egyszerű emberek, fiatal srácok, előzékenyek, kíváncsiak. Számukra a harc próbatétel a felnőtté váláshoz, a halált pedig az élet természetes velejárójának tartják.

A barikádok mellett sétálva a fejünk felett folyamatosan golyók süvítettek, soha nem tudtuk, hogy hova fognak becsapódni. Elszórtan gépfegyverek kerepelése szakította meg a csendet, a robbanások morajlását Allahu Akbar kiáltások követték. A házak felől több helyen füst szállt fel, egy katona pedig odajött hozzám, hogy készítsünk egy képet, mert lehet, hogy most látjuk egymást utoljára élve.

Az utolsó estén kint álltunk az épület előtt, a csillagokat néztük az égen. Az egyik fénylő pont furcsán mozgott, szikrázott, odaföntről egy pillanat alatt előttünk termett. Hirtelen mindent lángok borítottak el, a robbanás azonnal beszakította mindkét dobhártyámat, így számomra a további pillanatok hangtalanul maradtak meg. A mellettem álló emberekkel a földre zuhantunk. Kinyitottam a szememet, megpróbáltam felállni, de a félbeszakadt, összeégett emberi testek rám nehezültek. Akkor este hárman haltak meg, abból ketten mellettem álltak, valószínűleg felfogták a robbanás erejét, emiatt éltem túl a támadást. A drónról kilőtt rakéta két méterrel mellettem csapódott be, a detonáció akkora volt, hogy még a távolabbi kaput is kiszakította a helyéről, a közelben álló embereket pedig darabokra tépte…

Líbia csodálatos ország a maga szörnyű módján, az emberek kedvesek, közvetlenek a háború ellenére is. Az országból szuvenírként maroknyi repeszt hoztam, amelyet az orvosok műtöttek ki belőlem a rakétatámadás után, illetve második születésnapot, amelyet attól a pillanattól ünnepelhetek, amikor a becsadódás után a holttestek alatt fekve kinyitottam a szemem, és felálltam. Már sokan nem élnek azok közül, akikkel találkoztam kint a fronton.