Líbiai repeszek

A harcok lassan tíz éve tartanak, lassan már senki sem tudja, ki kivel van, ráadásul a törzseknek nemcsak egymással kellett megküzdeniük, hanem az Iszlám Állam harcosaival is.

Látkép Tripoli külterületén, a tengerparton Fotó: Jetnyak Yeti

A háború ezekben ottjártamkor Tripoli déli részén zajlott. A katonai ellenőrző pont elhagyása után másik világba léptünk, az utcák kihaltak voltak, utunkat romos házak és kiégett autóroncsok övezték. A lesötétített katonai teherautóból nehéz volt kilátni, a páncélozott üveg pókhálósra repedezett a lövedékektől. Az út szélén harckocsik, a felüljárókon zászlók emlékeztettek arra, hogy éppen ki uralja ezt a területet, ami néha hetente változott.

A katonák vékony úton ültek a fal mentén. Az autóroncsokból összeeszkábált barikádon keresztül ráláthattak az ellenséges erőkre, amelyek hozzájuk hasonlóan a szemben lévő párhuzamos utcában figyelték őket. Csak a legszükségesebb dolgok voltak náluk: élelem, víz, tartalék lőszer a fegyvereikhez és a falhoz támasztott RPG páncéltörők. A katonák egyszerű emberek, fiatal srácok, előzékenyek, kíváncsiak. Számukra a harc próbatétel a felnőtté váláshoz, a halált pedig az élet természetes velejárójának tartják.

A barikádok mellett sétálva a fejünk felett folyamatosan golyók süvítettek, soha nem tudtuk, hogy hova fognak becsapódni. Elszórtan gépfegyverek kerepelése szakította meg a csendet, a robbanások morajlását Allahu Akbar kiáltások követték. A házak felől több helyen füst szállt fel, egy katona pedig odajött hozzám, hogy készítsünk egy képet, mert lehet, hogy most látjuk egymást utoljára élve.

Az utolsó estén kint álltunk az épület előtt, a csillagokat néztük az égen. Az egyik fénylő pont furcsán mozgott, szikrázott, odaföntről egy pillanat alatt előttünk termett. Hirtelen mindent lángok borítottak el, a robbanás azonnal beszakította mindkét dobhártyámat, így számomra a további pillanatok hangtalanul maradtak meg. A mellettem álló emberekkel a földre zuhantunk. Kinyitottam a szememet, megpróbáltam felállni, de a félbeszakadt, összeégett emberi testek rám nehezültek. Akkor este hárman haltak meg, abból ketten mellettem álltak, valószínűleg felfogták a robbanás erejét, emiatt éltem túl a támadást. A drónról kilőtt rakéta két méterrel mellettem csapódott be, a detonáció akkora volt, hogy még a távolabbi kaput is kiszakította a helyéről, a közelben álló embereket pedig darabokra tépte…

Líbia csodálatos ország a maga szörnyű módján, az emberek kedvesek, közvetlenek a háború ellenére is. Az országból szuvenírként maroknyi repeszt hoztam, amelyet az orvosok műtöttek ki belőlem a rakétatámadás után, illetve második születésnapot, amelyet attól a pillanattól ünnepelhetek, amikor a becsadódás után a holttestek alatt fekve kinyitottam a szemem, és felálltam. Már sokan nem élnek azok közül, akikkel találkoztam kint a fronton.