Mit ér a becsületszó?

Ha nem lenne a koronavírus és a Törökországból szabadjára engedett migránstömeg, akkor ennek a hírnek kellene vezetnie a külpolitikai összefoglalókat. Így viszont a rendkívüli esemény beszürkült a mindennapokba: Washington 18 évnyi harc után megállapodást kötött az afgán lázadókkal arról, hogy az elkövetkező 14 hónapban hadseregével és szövetségeseivel együtt kivonul az országból.

Unják a pária szerepet. Zalmay Khalilzad amerikai megbízott és Abdul Gáni Baradár molla, a tálib küldöttség vezetője Dohában 2020-ban. Fotó: Ibrahem Alomari Forrás: Reuters

Hogyan lehet kivonulni Afganisztánból, hogy ne hagyjuk az országot az ellenség kezére jutni? – erre a fogas kérdésre a jelenlegi szerződéssel se sikerült válaszolniuk.

A megállapodással Amerika teljesítette elsődleges célját, hogy ne ismétlődhessen meg a háború kirobbanása előtti helyzet, amikor az al-Kaida vezetői Afganisztán területén rejtőztek, és onnan irányították gyilkos terveik végrehajtását.

A Fehér Ház urának érthetően fontos volt, hogy a mostani elnökválasztási kampányban el tudjon dicsekedni az ígérete betartásával, bizonyítandó, hogy a külpolitikában is szavatartó ember.

Zalmay Khalilzad amerikai megbízott és Abdul Gáni Baradár molla, a tálib küldöttség vezetője Dohában
Fotó: Reuters

Az elnök mellett álló körökben is számos kétség merül fel a megállapodás kivitelezése körül. Elsősorban az, hogy a tálibok becsületszavára épül szinte minden. Nem véletlen, hogy a tárgyalásokon a tálibok követelésére nem voltak jelen a kabuli kormány képviselői sem. A tálibok árulónak tartják őket, akikkel majd tárgyalni kellene a hatalommegosztásról. Nem kell jövőbe látónak lenni, ha az amerikaiak távoznak, szinte azonnal megindulnak a főváros ellen a tálib csapatok. Valószínűleg elsöprik az amerikaiak által kiképzett és felfegyverzett 28 ezer fős hadsereget és rendőrséget, de lehet, mire odaérnek, azok már át is álltak az ő oldalukra. Várhatóan hasonló jelenetekre számíthatunk, mint az 1996-os bevonulásukkor, amikor akasztott emberek szegélyezték az utat, amerre jártak. Az amerikaiak távolról szemlélik majd ezt a bosszút, amely a korrupt és hozzá nem értő kormánytisztviselőkre vár. Közben hétfőn két afgán elnök tette le az esküt: Asraf Gáni második mandátumát kezdte el, őt támogatják az amerikaiak. Fő vetélytársa, Abdulla Abdulla külügyminiszter is győztesnek tekinti magát, és a szomszédos épületben ő is letette az esküt. Ez még a hatalmon lévők közt sem ígér békés megoldást. A kabinetre nézve a legjobb esetben az képzelhető el, hogy sikeresen meg tudják védeni a városokat és az ország területének egyharmadát, hiszen Afganisztánban sem mindenki örül a tálibok visszatértének, újból kialakulhat egy totális polgárháború.

A tálibok arra a pillanatra várnak, hogy leszámoljanak a kabuli kormánnyal, és átvegyék az egész ország irányítását. A tálib hatalom az iszlám törvények fanatikus tiszteletén, a Koránon nyugszik. Az igazhitűek végül győzedelmeskedtek, fegyverrel felszabadították a hazát, elűzték a máshol rettegett, hatalmas ellenséget. Ezeket az érveket nagyon nehéz lesz cáfolni. Nyilván Trump is tudatában van ennek a lehetséges forgatókönyvnek. Sőt valójában ez az egyetlen szcenárió, amely jelenleg igen közel áll a megvalósuláshoz.

„Ez nem békemegállapodás – szögezte le Mike Pompeo amerikai külügyminiszter a dohai egyez­séget értékelve –, hanem egy hosszú és nehéz folyamat első állomása, amelyhez kellett az aláíró felek közt a bizalomnak egy minimuma.” Sziradzsuddin Hakkani, a tálibok egyik vezetőjének az amerikai sajtóban publikált levele is erről a kérdésről szólt. „Készek vagyunk arra, hogy a szerződésben leírtak minden betűjének szellemét megvalósítsuk. Ám ehhez kell egy bizonyos fokú bizalom. Ez kialakult a tárgyaló felek közt Dohában. Ám attól még nagyon messze állunk, hogy ez a bizalom az egész Egyesült Államokkal létrejöjjön.” Azt, hogy a fentebb lefestett bizalom milyen enyhe fokú, jól példázza, hogy csak az egymás elleni csapások mérsékléséről egyeztek meg.

Az amerikaiaknak volt egy olyan álmuk, hogy a megállapodásba beleveszik az afgán nők jogainak védelmét. Ám ez nem szerepel az afgán lázadók elsődleges szempontjai közt, akik enyhe derültséggel fogadták az amerikai felvetést. Ahogyan az elmúlt évszázadokban sem történt semmiféle változás a nők helyzetében, ugyanúgy másodrendű állampolgárok lesznek a tálibok által uralt területeken a jövőben is. Az ilyen kudarcokat jól tűrő amerikai küldöttségvezetőnek, Zalmay Khalilzad afgán származású volt amerikai kabuli nagykövetnek jelentős szerepe volt abban, hogy ez a megállapodás létrejött. A kapcsolatfelvételre a talibán mozgalommal 2008-ban került sor. A titkos tárgyalások 2011-ben kezdődtek el Dohában, akkor még a kabuli kormány részvételével, ám ebből a talibán nem kért. 2018-tól mintha új szelek fújdogáltak volna Dohában, sőt tavaly ősszel szóba került az is, hogy Trump Camp Davidbe, az amerikai elnökök üdülőhelyére invitálja a tálib vezetőket. Erre kis híján kitört a palotaforradalom: mit képzel az elnök, hogy egy jelképes állami épületbe meghívja kvaterkázni az afgán gerillákat, akik több ezer amerikai katona haláláért felelősek? Ebből nem is lett semmi.

Trump mindenesetre hagyott magának egy menekülő útvonalat a jelenlegi szerződésből: ha a dolgok szerinte nem az elvárt szinten mennek, akkor bármikor kiléphet a folyamatból. Akkor is, miután megnyerte az elnökválasztásokat. A megfigyelők jelenleg annak adnak több esélyt, hogy valami úgyis kisiklatja a „béke vonatát”.