Vegyes kötés

Turócszentmártonban és Zsolnán, a szlovák nacionalizmus két szülőhelyén a hiedelem szerint Trianon előtt sem éltek magyarok. Valójában ma is élnek… Történelmi léptékben inkább csak átutazóban.

A hordón táncoló szlovák betyárnak, Jánošíknak a szobra Turócszentmárton központjában. Ma a norvég a legnépesebb itteni nemzeti kisebbség Fotó: 123rf

Turócszentmárton. Itt van a szomszédban. Budapesttől nem egészen háromszáz kilométerre, négyórányi autóútra. Magyar utazó mégis ritkán látogat erre. A Felvidékre, Szlovákiába indulva keleten Kassára, nyugaton Pozsonyba, középen Besztercebányán át Rózsahegyre, az Alacsony- vagy a Magas-Tátrába, netán Lengyelországba, Krakkó felé vezet a kitaposott út. Pedig a Kis- és a Nagy-Fátra ölelésében, a Turóci-medencében, pazar helyen fekszik a város. Az idegenkedésnek – akár tudattalanul is – az 1863-ban itt életre hívott Matica slovenská, a szlovák nemzeti ébredés első intézményes formája, valamint az 1918 őszén itt kikiáltott szlovák elszakadás lehet az oka. Azt sugallva, itt aztán végképp nincs keresnivalójuk a magyaroknak.

Martini magyarok

Akik időről időre mégis megpróbálták megvetni itt a lábukat. Többnyire ugyan csekély eredménnyel, de a magyarság, a magyar kultúra itt is hagyott kitörölhetetlen nyomokat maga mögött. S ne is múlt időben fogalmazzunk, hiszen a városban ma is élnek magyarok, sőt szervezetük is működik, a Mártoni Magyarok Társasága. (Martini Magyarok Társasága a hivatalos neve, mert a szlovák belügyminisztérium csak a város szlovák nevének használatával adta ki a működési engedélyt…)

Az egyik alapítóval, alelnökkel, Tyukos Ferenccel vettem fel előzetesen a kapcsolatot. GPS-koordináták, helymeghatározás, telefonos alkalmazás használata nélkül, a régi módi szerint, a megbeszélt helyen és időpontban találkozunk. Mégsem tévesztem el, ő az első járókelő, akire ráköszönök. Lehet, hogy csupán belemagyarázás, de arcvonásai alapján kilóg a tömegből.

Végigvezet a belvároson, amely tiszta, takaros, ám építészeti emlékeit tekintve nem vetekedhet a közeli Besztercebányával, de még Zsolnával sem. A XIII. században épített katolikus templom kuriózum, kopottas latin nyelvű felirat árulkodik arról, valaha errefelé is a Thurzók voltak az urak. Megállunk az egykori evangélikus lelkészlak épületénél, amelynek homlokzatán emléktábla hirdeti, hogy 1863-ban itt alapították a híres Matica slovenskát. Ma már a pláza a város szíve, amely – mint hasonszőrű társai szerte a világon – a multikulti ritmusára lüktet. Az ismert nemzetközi márkák üzletei mellett kínai étterem is működik benne, s gyakran hallani norvég szót; a város orvosi egyetemének több száz norvég hallgatója van, így ma már a norvég Turócszentmárton legnépesebb nemzeti kisebbsége…

Azért még magyarok is élnek itt. Minden hónap harmadik keddjén az úgynevezett Cíger-házban gyűlnek össze az O. P. Hviezdoslav utcában. Röviden érdemes megidézni a hely szellemét. O. P. Hviezdoslav nem más, mint Országh­ Pál, avagy Pavol Országh, az egyik legismertebb szlovák költő. Aki magyar apától és szlovák anyától született 1849-ben Felsőkubinyban. Eszünk ágában nincs kétségbe vonni, hogy ­idővel felülkerekedett benne a szlovák identitás – 1919-ben egyenesen a Matica slovenská elnökévé választották –, de hát az is történeti tény, hogy a miskolci, valamint az evangélikus késmárki magyar gimnáziumban tanult, s Budapesten tette le ügyvédi vizsgáját, mi több, első verseit a rossz nyelvek szerint magyarul írta. Tagadhatatlan, hogy járatos volt a magyar nyelvben és kultúrában – ő fordította először Petőfit szlovákra –, amiről azonban a szlovák történetírás nagyvonalúan megfeledkezik, és a nevéhez hozzácsapták a Hviezdoslavot, sőt inkább így emlegetik.

Mintha mi Hrúz Mária szlovák gyökereit akarnánk mindenáron kitépni.

Jozef Cíger – ma már Jozef Cíger-Hronsky – szintén a szlovák irodalom jeles alakja, akire ugyancsak erősen hatott a magyar kultúra. Az akkor még kétnyelvű Zólyomban született és nevelkedett, középiskoláit az akkoriban színmagyar Léván végezte. Aztán ő is kikötött a Maticában, igaz, a proletárdiktatúrából nem kért, Ausztriába, majd Svájcba menekült, végül Argentínában telepedett le és hunyt el. Ne csodálkozzunk azon, hogy az ő nevét viselő házat a szlovák egyesület címere díszíti.

Magyarok összejövetele a Cíger-házban. Nincs utánpótlás
A szerző felvétele

Itt találkozom a „martini” magyarokkal, helyesebben néhányukkal, akik ezen a kedden összejöttek. Mindannyian nyugdíjasok, egy kivételével. Az az egy pedig Michal Vongrej, egy angol–szlovák fordítóként ténykedő, középkorú szlovák férfi.

– Volt egy magyar jó barátom, aki már elhunyt. Az ő tiszteletére kezdtem el magyarul tanulni. És kíváncsiságból. Mert ma is akadnak olyanok, akik a magyarokat rossz embernek, a magyar nyelvet pedig nehéznek és egyedinek tartják. Igazolhatom, hogy utóbbi megfelel a valóságnak – mondja mosolyogva némi segítséggel, egy-egy szót előbb szlovákul kibökve.

Elsőként Holecz Klára mutatkozik be, aki Deméndről költözött ide, ő a Mártoni Magyarok Társaságának ötletgazdája és alapító elnöke.

Egy kukkot sem

– Az ezredforduló után a népszavazási eredményekből ismert volt, hogy Martinban még mindig több mint százan, egész pontosan 144-en vallották magukat magyarnak. Pedig a nehéz, Slota-féle idők jártak. Gondoltam egy merészet, 2004-ben újsághirdetést adtam fel, amelyben a magyarul beszélőket invitáltam találkozóra. Csupán heten-nyolcan jelentkeztek. Mégsem adtuk fel Tyukos Ferenccel, 2005 nyarán hivatalosan is bejegyeztettük az egyesületet, azóta találkozunk rendszeresen – mesél a kezdetekről.

Aztán sorra következnek az asztalnál ülők. Van közöttük mérnök, tanár, zongorista, festőművész és kétkezi ember is. Többségük egykor magyar többségű felvidéki településről költözött ide. Komáromból, Léváról, Rimaszombatból, Kassáról, Zselizből. De például Tyukos Ferenc a Somogy megyei Miklósiban született kitelepítettként, csak később került vissza a felvidéki Peredre, majd prágai tanulmányai után Turócszentmártonba.

A megannyi különös életút dacára az összegyűlteknek, sőt valamennyi turócszentmártoni magyarnak kivétel nélkül van egy közös pont az életében. Mindannyian szlovák feleségüket vagy férjüket követve kerültek ide.

– Nem is tudnak olyan helyi magyarról, akár csak vegyes házasságban, aki több generációra visszamenőleg itt él? – erősködöm.

Ingatják a fejüket.

– Pedig sokkal többen voltunk, talán ezren is – említi egy János nevű férfi. – Katonának is jöttek ide magyarok, akik aztán ide nősültek, s a gépgyár, amely 14 ezer embernek adott munkát, Dél-Szlovákiából is vonzotta ide az embereket.

– A gyerekeik nem is tanultak meg magyarul? – hozakodom elő a kérdéssel, amikor már belemelegedünk a beszélgetésbe.

– A nagyobbik fiam, amíg iskolába nem került, csak magyarul beszélt, aztán nyaranta sok időt töltött a nagyszülőknél, konyhanyelvi szinten ma is társalog magyarul. Az unokáim azonban már egy kukkot sem – említi Klára.

– Dolgoztam, az asszony volt otthon a gyerekekkel, s ő csak szlovákul tudott – mondja másikuk. – Egy-egy szó persze ráragadt a gyerekekre. Aminek a fiam hasznát is veszi, most, hogy újabban gyakran megfordul Salgótarjánban. Egyszer mesélte, még ma is nevetjük, hogy chickenciciként kért csirkemellet. De megértették!

Akad ellenpélda is. Éva említi, a férje azért tanult meg magyarul, mert csak így tudott szót érteni az anyósával. Valahol itt kezdődik a tolerancia. A tanulság mégsem ez. Szórványban legkésőbb a harmadik nemzedék óhatatlanul beolvad a többségbe – mondhatjuk ki a demográfiai tételt.

Szakadások

Turócszentmárton ráadásul speciális eset. Az 1910-es népszámlálás szerint 4113 lakosából még 934 magyar volt ugyan, de érdemes az adatok mögé nézni. 1880-ban ez az arány 2341-ből 100, 1921-ben 5657-ből 33. Gyanúsan gyors asszimiláció oda és vissza. Az pedig egészen furcsa, hogy az egyesület tagjai egyöntetűen állítják, nem ismernek olyan helybélit, akár csak vegyes házasságban élőt, akinek több generációra visszamenőleg magyar felmenői volnának.

Turócszentmártonba ezek szerint mindig csak jöttek a magyarok, de magyarként gyökeret ereszteni nem tudtak. A csehszlovák belső migráció során idesodródottaknak egyelőre nincs utánpótlásuk. Ennek megfelelően, ahogy azt a népszámlálási adatok is mutatják, egyre fogyatkoznak.

S még a széthúzás is gyengíti őket. Idővel, ahogy megnyílnak a tagok, azt is elmondják, többen kiváltak közülük. Hogy miért? A Bugár-féle Most-Híd párt felfedezte őket, és potenciális szavazóbázisként tekintett rájuk. Aztán az előmenetel reményében néhányan elkezdtek politizálni az egyesületben. – Márpedig az alapító okiratban rögzítettük, hogy az egyesületben nincs helye politizálásnak – jelenti ki Holecz Klára.

A tagok némi nosztalgiával tekintenek a szakadás előtti időkre.

– Tíz éve még komoly rendezvényeink voltak. A többi kisebbséggel, a ruszinokkal, bolgárokkal, lengyelekkel közösen rendezett nemzetiségi bálunkon több mint százan vettek részt – említi Tyukos Ferenc.

– Miért fontos önöknek, hogy ápolják magyar hagyományaikat, hogy kifejezzék magyarságukat? – nem teszem hozzá a kérdéshez, amivel úgyis tisztában van mindenki: abban a tudatban, hogy őseik nyelvét, kultúráját az utódaik nem viszik tovább.

– Szlovákok között élünk, az ő nyelvüket beszéljük, de az, hogy magyarok vagyunk, kitéphetetlenül benne van a szívünkben. Ezért járunk össze, s hogy ne felejtsük el az anyanyelvünket – mondja megindultan egy György nevű úr.

– Az én nevemmel nehéz lenne letagadni azt, hogy magyar vagyok – teszi hozzá mosolyogva Tyukos Ferenc.

– Megmondtam a gyerekeimnek, hogy ha meghalok, Rimaszombatban temessenek el, mert ha nem, akkor kísérteni fogok a túlvilágról. – Amikor János még ezzel megtoldja, már mindenki nevet.

Mintha csak ezzel is arra utalna, Turócszentmártonba csupán átutazóba érkeznek a magyarok. Két identitás határán egyensúlyozva.

A hordón táncoló szlovák betyárnak, Jánošíknak a szobra Turócszentmárton központjában. Ma a norvég a legnépesebb itteni nemzeti kisebbség
Fotó: 123rf

Tabuk nélkül

Turócszentmártont északnyugat felé elhagyva, a Vág folyását követve vezet az út Zsolnára. Pazar a panoráma, először jobb kéz felől Óvár romja tűnik fel, majd bal kéz felől Sztrecsény várában gyönyörködhetünk, s áthaladunk Košútyn, azaz Kossuthon, ahonnan – nem tévedés – a Kossuthok származnak.

Zsolna újabban persze nem így él a tudatunkban. Hanem Ján Slota – egykori – fellegváraként. A betegesen magyargyűlölő politikus már rég letűnt a porondról. Marosz Diána itt, helyesebben az egyik szomszédos faluban, Zsolnaerdődön, szlovákul Podhoriében él. Szlovák férjével – eddig nincs ebben semmi különös, gondolhatnánk. Abban már annál inkább, hogy Diána nem az egyik felvidéki településen, hanem Kecskeméten született, hároméves kora óta Budapesten nevelkedett, s ritka választásként szlovák–lengyel szakon végzett az ELTE-n. A Nyitrán eltöltött szemeszter idején ismerkedett meg Ján Marosz-sal – akinek a neve lengyel eredetű, s-sel kell ejteni –, a szerelmet házasság követte, és az ifjú pár Zsolnaerdődön telepedett le, és itt él a mai napig. Ma már három gyerekükkel, a 15 éves Sebestyénnel, a 12 éves Ajnával és az ötéves Cecíliával együtt. A keresztnevek önmagukban is beszédesek: a szlovák mellett mindhárom gyerek tökéletesen beszél magyarul is.

A szerző felvétele

S ami igazán különös, a férj, Ján is kiválóan kommunikál a mi nyelvünkön.

A család szerepelt a 2013-ban megjelent Szomszédaink, a magyarok című dokumentumfilmben. Diána őszintén, tabuk nélkül mesélt a filmben személyes élményeiről és úgy általában arról, milyen magyarként élni Szlovákiában. Ez adta az ötletet ahhoz, hogy évek múltán felkeressem a családot.

[playlist type="video" tracklist="false" ids="7847912"]

Maroszék rendkívül barátságosan, szeretettel fogadnak. Ján és a három gyerek is letelepszik a családi szentélyben a tiszteletemre.

– Mi változott a család életében a film óta?

– Mindenekelőtt az, hogy már öten vagyunk, Cilike 2014-ben született – mondja Diána. – A gyes idejét kihasználva a gyerekekkel egy évet Budapesten töltöttünk – teszi hozzá.

– A nyóckerben – vág közbe Sebi a kamaszok szókimondásával. Beszólásai később is mosolyt fakasztanak.

– Egyre nehezebben tudtam megoldani, hogy a gyerekek a magyar nyelvben, a magyar kultúrában is járatosak legyenek, ezért is jött kapóra a budapesti egy év – vallja be Diána, aki zenepedagógus, szolfézst tanít, Ajna lánya furulyázik, ezért adódott az ötlet, hogy a két nagyobb gyerek Pesten zenetagozatos iskolába járjon.

Sebi kibírta az egy évet, sőt néhány budapesti barátjával a mai napig tartja a kapcsolatot. Ajna pedig kimondottan élvezte a kintlétet, most úgy gondolja, a nyolcadik osztály után szeretné Budapesten, a konzervatóriumban folytatni zenei tanulmányait.

Diána nem csak ekképpen próbálja fenntartani a magyar vonalat a család életében. Dunaszerdahelyi cserediákot is fogadtak. Igaz, inkább azért, hogy csiszolódjon a csallóközi fiú szlováknyelv-tudása, de idővel mégis inkább a magyar maradt a közös nyelv.

Valószínűleg nem tévedünk, hogy a családi élet budapesti epizódjában is a férj, az ő empátiája a kulcstényező. Ján ráadásul politikus.

A Most-Hídban kezdte a pályafutását, az előző ciklusban – Szlovákiában február 29-én tartották a parlamenti választásokat – az OĽANO (Egyszerű Emberek és Független Személyiségek) párt soraiban volt országgyűlési képviselő.

– Nem, politikusként egyszer sem kezdtek ki amiatt, hogy magyar feleségem van, s a gyerekeket a kettős identitás jegyében neveljük – válaszolja kérdésemre. Majd arról faggatom, hogyan ment bele abba, hogy a gyerekek magyar nevet kapjanak. – Nem mondanám, hogy rögtön, de azért elfogadtam – feleli őszintén.

– Cilinek már olyan nevet kerestünk, amelyik mindkét nyelvben ugyanúgy megvan – teszi hozzá mosolyogva Diána, majd kiböki: – Annyi azért járt nekem, hogy a gyerekeknek én adjak nevet.

Ján nem csak a családi életben megértő és együttérző.

– A minap Dunaszerdahelyen jártam. A magyarok panaszkodtak, hogy ciki, ha a munkahelyükön magyarul beszélnek egymással. Vert gyerekek vagyunk, így mondták, furcsán tekintenek ránk, olyan szlovákként, akik magyarul beszélnek. Ez nem jó – meséli az élményeiről, majd megfogalmazza egyik politikai küldetését: – Szlovákként akarom védeni a magyarokat.

A gyerekeket faggatom, őket érte-e már kellemetlenség amiatt, hogy magyarok is.

– Az egész iskola tudja. Amikor kicsi voltam, néha cikiztek, de most már nem foglalkoznak vele. Különben is, én vagyok a legjobb… – Sebestyén tántoríthatatlan.

– Tetszik, mert így két nyelvet is tudok – Ajna visszafogottabban fogalmaz. Cili pedig álmosan elvonul, még nem foglalkoztatják ilyen elvont témák.

Buzduljunk!

– Élnek-e még magyarok Zsolnán? – kérdezem őket arra alapozva, hogy a 2011-es népszámlálás szerint 93-an vallották magukat magyarnak a városban.

– Legfeljebb néhány kilencven pluszos – Sebi ezúttal sem köntörfalaz, s valószínűleg nem is jár messze az igazságtól.

– Néhány idős emberrel találkoztam az évek során, akik értenek magyarul, de nincs szervezetük, mint Turócszentmártonban. Nem is tartom velük a kapcsolatot – mondja Diána, aki nem csinál belőle titkot, időbe tellett neki, mire be tudott illeszkedni. – A barátaim Pesten vannak, ráadásul zárkózottabb vagyok, nem ismerkedem olyan könnyen, mint Ján.

Azt sem tagadja, nehezen dolgozta fel, amikor megtapasztalta, hogy a magyarnak a szlovákban pejoratív jelentése van. A „ty maďar” nagyjából azt jelenti szlovákul, hogy bugyuta, ügyefogyott vagy.

Kultúrfölényből kultúrdeficit.

Innen nézve nem véletlen, hogy a felvidéki magyar értelmiségiek viszont többnek tartják magukat anyaországi társaiknál, mert hogy ők a szlovák s így a szláv kultúrában is járatosak. Ezzel az állítással nehéz lenne vitatkozni.

– Ezek a témák csak az ötven pluszosakat foglalkoztatják – ismét Sebi teszi ki a pontot. S valószínűleg ezúttal is fején találja a szöget.

Diána hatásos módját választotta lelki problémái feloldásának. Blogot ír a Sme nevű szlovák lapban.

– Pszichoterápiának is megteszi – magyarázza Diána. – Sok pozitív visszajelzést kapok. Szlovákoktól, magyaroktól egyaránt. Nemrégiben egy szintén vegyes házasságban élő magyar apuka panaszkodott, a felesége szülei nehezményezik, hogy a gyerekeket magyarul tanítja. Kitartásra biztattam. Az önfeladás a kényelmesebb, de nem az egyedül járható út.

A Marosz családot megismerve gyakorlattá válik az elmélet: a békés szlovák–magyar együttélés mindenekelőtt intelligencia kérdése.

– Először is jó történelemkönyvet kellene írni, amelyet mindkét nép elfogad – jelenti ki Ján.

S ez nem politikai szólam, végre tényleg ezzel kellene kezdeni.

Diána eltűnődik, majd kiböki:

– Én mégis inkább pesszimista vagyok a magyar–szlovák jó viszonyt illetően.

Pedig nála, a családjánál kevesen tesznek érte többet.

Elfogytak a kérdések. Későre is jár. Jó hangulatban, már-már barátként búcsúzkodunk. Reményt keltő cáfolatként.

A Justh család síremléke Necpál temetőjében (A szerző felvétele)

Turócszentmártontól délkeletre, a Nagy-Fátrának tapasztva fekszik Necpál. Kicsi, ezerlelkes szlovák falu – kitörölhetetlen magyar emlékekkel. Itt született Petőfi Sándor édesanyja, Hrúz Mária, valamint Lahner György, az aradi tizenhárom egyike. Emléküket szépen, méltón ápolják.

A világhálón fellelhető információ szerint az evangélikus templom falán van Hrúz Mária emléktáblája. Így hát először ide, a dombtetőn fekvő istenházához vezet az utam. Körbejárom a templomot, de nem találom a táblát. Áthajtok a másik dombtetőre, a katolikus egyházhoz, hátha téves az infó. Hrúz Mária nyomára ott sem bukkanok, ellenben a sírkertben, közvetlenül a templom mellett áll a Justh család mauzóleuma magyar sírfelirattal. (Később utánanézek: a szentélyt a XIII. században építették, Szent László-freskók ékesítik. A Justh családé volt a ma már romos várkastély, s itt nyugszik Petrőczy István, Rákóczi egyik tábornoka is.)

Elsőre az aradi vértanú obeliszkjét is hiába keresem. Nem adom fel. Bekopogtatok a helyi önkormányzati hivatalba, ahol az irodavezető kifogástalan angolsággal és készségesen nyújt segítséget.

– Maria Hruzová – fölösleges megrökönyödni azon, hogy így mondja – táblája az evangélikus templomon belül van – tájékoztat, s már hívja is a lelkészt, Huszka rektor urat, aki ígéri, tíz perc múlva ott lesz. Az irodavezető aztán azt is elmagyarázza, hol találom a Lahner-emlékhelyet, sőt bizalma jeléül a kezembe nyomja a kulcsot.

A szerző felvétele

Vissza az evangélikus templomhoz, ahová néhány percen belül megérkezik a lelkész. Kinyitja a templomot, s koszorúkkal, piros-fehér-zöld szalagokkal díszítve valóban ott az előtérben, a falon a 2000-ben felavatott emléktábla. Rajta szlovák és magyar felirat a következő szöveggel: „A Necpálon 1791. augusztus 26-án született és az evangélikus templomban megkeresztelt Hrúz Mária, a világhírű magyar költő, Petőfi Sándor édesanyja halálának 150. évfordulója emlékére. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, Necpál község, ev.a.v. egyházközség.”

Mély levegő, kavargó gondolatok.

Kovácsoltvas kapu mögött könnyen meglelem Lahner György ugyancsak szépen gondozott, koszorúkkal, piros-fehér-zöld színű szalagokkal díszített obeliszkjét is. Rajta háromosztatú felirat: „Az itt állott házban született Lahner György magyar nemzeti tábornok 1795. évi október 22-én. Meghalt a hazáért Aradon 1849. évi október hó 6-án. Emelte Turócz vármegye közönsége 1899. október 6. Buzduljunk a multakon. Élni és halni a magyar hazáért!”

A szerző felvétele

Élni és halni… Az emlékmű át-, illetve túlélte az első és a második világháborút, a szlovák nacionalizmus túlkapásait. És áll azután is, hogy magyar szó már csak messziről érkező látogató hangján remeg a faluban.

Visszaviszem a kulcsot a hivatalba, a két látványosság nem csak rám van hatással.

– Érdekes, hogy a magyar történelem két jeles alakja is itt született. Nyaranta gyakran megfordulnak itt magyar látogatók – jegyzi meg az irodavezető barátságosan.

– Igen, érdekes – ismétlem meg, mert nincs frappáns válaszom. Azt mégsem felelhetem, hogy buzduljunk.