A végvári kapitány

A kajurui várkastély Nigéria egyetlen bajor stílusú építménye. A látogatóknak alighanem megemeli a pulzus­számát, hogy eleven krokodillal találkozhatnak, a kertben pedig peckesen sétálgató pávák jönnek velük ­szembe. Az Újvidékről elszármazott Becker Béla számára a vár és környéke nem pusztán vendégcsalogató turistalátványosság, sokkal inkább eszköz és lehetőség.

Becker Béla helyi viseletben Fotó: Becker Irén

Nigériában járó hazánkfia, ha észak felé indul a fővárosból, két és fél óra autózás után eléri a Kajuru nevet viselő falut. Itt meglepő látványban lesz része: a település szomszédságában lévő dombon egy európai hatásokat mutató várkastély áll, hétszáz méter magasságból uralva a környéket. Mintha egy középkori lovagrege – a Lohengrin vagy a Parsifal – egyik díszlete köszönne az érkezőre a szavanna peremén. Fokozza a látványt, hogy tornyának legfelső szintjén magyar zászló lobog. Alighanem ez az a pont, amikor az utazó arra gondol, hogy túlságosan erőt vett rajta a honvágy, vagy megártott neki a hőség. Pedig nem csalja meg a szeme: ez itt a kajurui várkastély, Nigéria egyetlen bajor stílusú vára, melynek kapitánya, a jellegzetes dunai sváb nevet viselő Becker Béla, történetesen Újvidékről elszármazott magyar.

A kastélyt a második kadunai reptér építésében érdekelt német nagyvállalkozó, Gerhard Hübner emeltette. 1975-ben ideiglenes hétvégi vendéglátóhely létesítésére kért – és kapott – engedélyt a helyi hatóságoktól, melyet aztán véglegessé alakított. A létesítmény bővítésének szándékával 1981-ben tárgyalásokat kezdett a vár körül elterülő, hetvenhektáros terület megvásárlásáról. A helyi törvények korlátozó rendelkezései miatt azt a tanácsot kapta, hogy ne a maga nevében vásároljon, hanem egy, a repülőtér építésére létrehozott, Nigériában bejegyzett cég nevében, melynek 1986-ban egyébként ügyvezető igazgatója lett. A vételárat tehát Hübner állta saját forrásaiból, a dokumentumokat viszont a cég nevére állították ki.

Mindeközben – 1981 és 89 között – felépült a román és gótikus stílusjegyeket ötvöző várkastély. A 360 négyzetméteres ékszerdoboz pontosan olyan, amilyennek a középkor szerelmesei és a kalandfilmek rajongói szerint lennie kell: széles várárok veszi körbe, falait mellvédek teszik még robusztusabbá, köztük lakótorony, fegyverraktár és börtön éppúgy helyet kapott, mint lovagterem vagy gyilokjárók. Ihletői alighanem a tragikus véget ért bajor király, II. Lajos (1845–1886) híres-neves „mesekastélyai” voltak: Hohenschwangau és Neuschwanstein. A feltételezés azért nem alaptalan, mert mindhárom épület koncepciójában ugyanaz érhető tetten: egyes romantikus elemek felnagyításával megidézni és újjáalkotni a lovagkort, amely ebben a formájában valójában sosem létezett, de a különféle regék és mondák – vagy éppen Wagner operái – már-már mitikus magasságokba emelték.

Elnöki meghívó

Gerhard Hübner a vadásztársaságát látta vendégül e helyen, egészen addig, amíg vita nem támadt közte és a már említett repüléstechnikai cég között, hogy valójában melyikük birtokolja a létesítmény s a körülötte fekvő földterület tulajdonjogait. A nézeteltérés hosszan húzódó, a legmagasabb igazságszolgáltatási fórumig jutó pert eredményezett. A nigériai Legfelsőbb Bíróság végül kimondta: Hübner külföldi állampolgár, így nincs jogcíme a szóban forgó földdarab birtoklására. Az ítélet mögött az áll, hogy a nigériai törvények erős védelemben részesítik a helyi földeket a külföldi tulajdonszerzési szándékokkal szemben. Vagyis külföldi állampolgárok csupán rövid távú érdekeltséget szerezhetnek nigériai területeken, legfeljebb három évre szóló lízing vagy éves bérleti díj formájában. Nigériában bejegyzett társaság létrehozásával közvetett érdekeltséget is szerezhetnek, de ez még mindig nem jelenti azt, hogy a föld vagy amit rá építettek, a saját tulajdonukká vált volna.

Hübner tehát felszámolta nigériai életét, és visszavonult Németországba. A kajurui várkastély évekre gazda nélkül maradt – egészen addig, míg nem jelentkezett érte jelenlegi kapitánya, Becker Béla.

A hatvanadik évén túl járó férfi Újvidéken született és nőtt fel. Zenei pályára lépett – 1977-ben például közreműködött a helyi színházban játszott Szerelem, ó! című darabban –, de emellett a vendéglátásba is belekóstolt. Aztán kitört a délszláv válság, melynek idején – angolnyelv-tudását felhasználva – a CNN-t tudósította a háborús eseményekről. A hullámverés fokozódásával 1994-ben családjával – feleségével, a mára elismert fotóssá vált Becker Irénnel és két kiskamasz gyerekükkel – Budapestre költözött. Itt nemcsak karrierjének vendéglátós szakaszát élesztette újra, de limuzinkölcsönzésbe is belevágott.

– Egyszer csak szólt az egyik ügyfelem, hogy a következő kocsi Nigéria volt elnökének kell, aki éppen Budapestre látogat. Összeismerkedtem vele, jól elvoltunk. Meghívott egy rövid látogatásra, melyet aztán hosszabb követett, végül itt ragadtam. Lassan húsz éve élek Nigériában – vázolja röviden az idáig vezető utat Becker­ Béla, aki tíz évvel ezelőtt figyelt fel az addig üresen álló kajurui kastélyra, aztán gondolt egy merészet, és bérbe vette a tulajdonosi jogokat gyakorló államtól.

Aztán kifüggesztette a piros-fehér-zöld zászlót a torony legfelső szintjére, melynek láttán a helyi magyarok s a Magyarországról érkező látogatók szíve hevesebben kezd verni, a helyi politika keretei között gondolkodók azonban értetlenül vagy éppen gyanakodva összevonják a szemöldöküket. A várkapitány mindjárt meg is magyarázza: – Nigériában az ellenzék három színe a piros-fehér-zöld. Az esetleges félreértéseket azzal szoktam eloszlatni, hogy megmutatom a zászló közepén a címert, amely egyértelműen Magyarországra utal, s nem az itteni belpolitikára.

Garba, a bennszülött zászlóhordozó. A címer egyértelművé teszi, hogy ez magyar zászló, és nem a helyi ellenzék színeiről van szó
Fotó: Becker Irén

Posztját egyes angol és német nyelvű cikkek olykor bérlőként vagy gondnokként határozzák meg, de ő legszívesebben az utolsó magyar várkapitányként gondol önmagára, aki igyekszik helytállni a távoli végeken. Titulusát persze nem csupán a bérleti díjként leszurkolt összegnek köszönheti, hanem annak a hasznosítási tervnek is, amellyel meggyőzte a bérbeadót, hogy érdemes rábízni a létesítményt.

A kezdet kezdetétől turizmusfejlesztésben gondolkodott – vendéglátós múltja után nem esett nehezére –, s tervei találkoztak az állam elképzeléseivel. A kajurui várkastély mára Nigéria legnépszerűbb látnivalóinak egyike, leírása számos utazási oldalon megtalálható, s nemcsak Kaduna államból, hanem a fővárosból, Abujából, a korábbi központból, Lagosból vagy Port Harcourtból is szép számmal érkeznek látogatók.

Pedig távolról sem ötcsillagos luxushotel, komfortfokozata alapján leginkább egy európai ifjúsági szállóval lehetne párhuzamba állítani. Öt szobájában tizenkét fő szállhat meg (a szobák külön nem foglalhatóak, csak a teljes létesítményt lehet kibérelni). A vendégek kényelmét úszómedence, szauna és grillterasz szolgálja, ám az alkalmazottak nem főznek a lakókra. A látogató jól teszi, ha beköltözés előtt bevásárol valamelyik környező településen (a legközelebbi falu közel két kilométer, az oda-vissza út gyalogszerrel mintegy negyven percet vesz igénybe), és gondolatban átáll önkiszolgáló üzemmódra.

A kastély mással kíván hatást gyakorolni: a kontinensen egyedülálló épített környezettel, a szemet gyönyörködtető, csodálatos afrikai tájjal s a helyet körülvevő, pihentető és nyugodt légkörrel. Aki pedig mégis némi izgalomra vágyik, annak alighanem megemeli a pulzusszámát, hogy a neki fenntartott részen eleven krokodil cirkál – etetése nem mindennapi látvány –, a kertben pedig peckesen sétálgató pávák jönnek vele szembe.

Ám Becker Béla számára a vár és környéke nem pusztán vendégcsalogató turistalátványosság, sokkal inkább eszköz és lehetőség. Kaduna állam – tágabb értelemben: Nigéria kevésbé fejlett, északi fele – ugyanis több súlyos problémával küzd. A hausza és fuláni népcsoportok között a XIX. század óta ki-kiújulnak a fegyveres összetűzések; a letelepedett gazdálkodók és a nomád törzsek tagjai ferde szemmel méregetik egymást (előbbiek az utóbbiak számlájára írják a földjeikről rendszeresen el-eltűnő állatokat és élelmiszert); a muzulmánok és a keresztények közötti béke finoman szólva illékony, s ha mindez nem volna elég, a Boko Haram nevű, véreskezű iszlamista terrorszervezet is aktív a térségben. Mindez állandósult biztonsági fenyegetést jelent, és destabilizálja a régiót, ami – köznyelven fogalmazva – annyit tesz, hogy az ország ezen részében a félelem és a létbizonytalanság a mindennapok része.

Banditák támadása

A végvárkapitány e gondokon próbál enyhíteni valamelyest a rendelkezésére álló eszközökkel: a kastélyban és környékén lévő munka- és bevételi lehetőségek – a vendégek körüli tennivalók ellátása, túrák vezetése, a kijelölt túraútvonalak karbantartása, saját készítésű termékeik árusítása – több mint egy tucat helyi lakos és családjaik számára nyújtanak megélhetést. Becker­ Béla ennél is nagyobb léptékű terveket dédelget: ha a hatóságok természetvédelmi területté nyilvánítanák a vár körüli vidéket, azzal nem pusztán a táj arculatát mindjobban megváltoztató erdőirtásnak sikerülne gátat vetni, de visszatérnének a régió egykor vadon élő állatai, a majmok, madarak, hüllők is. A könyékbeliektől pedig meg lehetne követelni, hogy csakis a hagyományos gazdálkodási formákat gyakorolják.

Becker Béla helyi viseletben
Fotó: Becker Irén

A hétköznapok realitásai azonban a legvonzóbb távlati elképzeléseket is megzavarhatják. Tavaly áprilisban például gyászos húsvét köszöntött a kastélyra. Este fél tizenegy tájban felfegyverzett banditák (egyes cikkek szerint fuláni milicisták) tűz alá vették az épületet. A tizenegy vendég kíséretében odabent tartózkodó két rendőr viszonozta a tüzet, így nem jutottak be a falak közé, ám a fegyverropogás hangjára két turista – köztük egy huszonkilenc éves angol lány, egy segélyszervezet munkatársa – kisietett a szobájából. Az AK–47-esek befelé irányzott sorozatai elérték őket, mindketten meghaltak. A támadók végül elmentek, de visszavonulás közben a kastély falain kívül tartózkodó alkalmazottak közül ötöt magukkal hurcoltak. Két embernek sikerült bevennie magát a környező bozótosba, s egérutat nyernie, háromnak azonban nyoma veszett.

Ezer könyv magyarul

– Erősen megviselt a dolog. Évtizedeken át megpróbálsz javítani valamin, aztán rájössz, hogy hiába fáradozol. Végignézni, ahogy a turizmus lassan átvált terrorizmusba, maga a depresszió – mondja Becker Béla. A felkavaró tavalyi eset után idén a koronavírus miatt elrendelt korlátozások miatt tart zárva. A kadunai magyar közösséggel interneten tartja a kapcsolatot, ha szükségét érzi (nyolc emberről van szó, többségük a kereskedelemben dolgozik, vagy nyugdíjas korú, mint maga Becker Béla), illetve a ház körüli állatokkal foglalkozik. A már említett krokodil és pávák mellett óriásteknős, skorpió, papagáj is él a kastélyban, az elmaradhatatlan macskáról és egy jókora komondorról nem is beszélve. Olykor előveszi a hangszerét, és zenélget (leginkább a maga örömére), vagy belemélyed egy-egy könyvbe.

– Húsz év alatt vagy ezer magyar nyelvű kötetem gyűlt össze, ha egyszer el kell mennem innen, nagyon remélem, követségünk elfogadja majd ajándékba! – mondja.

De hogy valójában ennél mozgalmasabb életet él, arra a Jászberényi Sándor, a Kairóban élő író-haditudósító által közöltek engednek következtetni. Vallási kötődése okán rendszeresen visz ételt és ruhát a környező keresztény falvak rászorulóinak. A Kadunától nyolcszáz kilométerre eső Adamawa államban a Boko Haram tombolása után ő építtette újra a keresztény templomot és az iskolát. Jászberényi Sándor saját tapasztalataként jegyzi fel mindezt a róla szóló cikkben, a végvári kapitány ugyanis neki sem beszélt ilyesmiről. Ő megelégszik annyival, hogy a mindennapjait firtató kérdésre fanyar humorral annyit mondjon:

– Ó, csak ülök és (vég)várok!

Valójában azonban nagyon is mozgékony, és a jelek szerint éppen a vég ellenében munkálkodik.