– Kiszolgált már az öreg harcos… – mondogatta nagymama, amikor megpakolta, és „odatette a tűzre”.
Az öreg kukta hasában elbújt mindenféle. Bab, kukorica, marhahús, már amikor „öreg marhát hozott megint nagyapád, az a vén marha” volt nagymama szentenciája, mert ugye, az öreg marhát csak a kuktában lehet puhaságra kényszeríteni.
És odakerült a tűzre, aztán sokáig nem történt semmi, de egyszer csak dalra fakadt az öreg kukta. Előbb csak halkan, szinte szégyenlősen, mint amikor az öreg kintornás nyekergetett a bérház udvarán, a poroló mellett, és nagymama újságpapírba csomagolta az aprót, úgy szalajtotta Rezeda Kázmért le, hogy adja oda szegény öregnek. Mások, sokan, csak ledobálták a pénzt az emeletről, a gangról, és a kintornás bácsi nehezen, tapogatva szedegette föl a repedezett betonról, de nagymama ezekre az emberekre nagyon haragudott, és azt mondta, hogy kegyetlenek, meg azt, hogy „olyan nyilasávósok”, de ezt Rezeda Kázmér egyáltalán nem értette.
Szóval a kukta elkezdett halkan füttyögetni.
– Nana! Beszél már! – mondta örömmel nagymama, és a késsel egyszer-kétszer megemelintette a kukta tetején a szelepet, ami ettől roppant érdekes sistergő, sziszegő hangokat adott ki magából, de a szelep még magától visszaesett. De egyszer csak felcsapódott, és akkor éles, fütyülő, sípoló hang szabadult ki belőle, nagymama pedig egy hadvezér magabiztosságával, diadalittasan jelentette: – Megpuhult a hús!
Az öreg kukta is eltűnt valahogyan, kézen-közön. És Rezeda Kázmér nagyon sajnálta ezt, sokkal nyugodtabb és magabiztosabb és boldogabb lett volna, ha ott tudhatta volna a maga konyhájában.
S vajon hol lehet a régi serpenyő? A palacsintasütő? Amelyet koromfeketére edzett az idő, a láng, a forró olaj, s ami ennek ellenére állandóan mosolygott, talán azért, mert ráégett a gyerekek és az unokák mosolya is…
– Ma sütök palacsintát! – jelentette ki nagymama reggel, és ahány kölyök éppen volt a háznál, mind odagyűlt a konyhába, a fehér ládikóra, ott zsúfolódott össze Rezeda Kázmér az unokatestvéreivel, és lesték, hogyan készül a palacsinta. Szódával keverte nagymama a tésztáját, mert „úgy könnyebb lesz”, aztán kevés olajjal megkente az öreg, fekete serpenyő alját – ehhez lúdtollat használt –, merőkanállal belecsorgatta a palacsintatésztát, ami azonnal sercegve adta meg magát, nagymama pedig kicsi idő múltával feldobta a palacsintakorongot a levegőbe, ami megfordult, visszazuhant, másik fele is megsült, úgy, hogy olyan kedves, ígéretes barnás foltok lettek rajta, és bekerültek a tányérba. Nagymama úgy száz palacsintát sütött ki, ha egyszer nekiállt, kevesebbért nem volt értelme nekifogni.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!