Fazekak s egyebek

Rezeda Kázmérnak úgy általában igaza szokott lenni, de most fenemód igaza volt.

Mindenki az ételről elmélkedik, már ha elmélkedik… – gondolta magában Rezeda Kázmér húsvét közeledtén. – De soha senki sem elmélkedik azokról a tárgyakról, amelyekben elkészülnek azok az ételek.

Rezeda Kázmérnak úgy általában igaza szokott lenni, de most fenemód igaza volt. Hova is jutna a világ, ha a húsleves helyett a fazék lenne a téma! Ugyan kérem… Az a fazék, amelyiknek ott lenne a helye a családfán, a családfán, amely ott lóg a lakásban, a központi falon, és Rezeda Kázmér roppant büszke rá…

Igen, a nagymama fazekának ott kellene lennie, a Rezeda nagypapa és a Rezeda nagymama között, egy külön kis levélkén. Ugyanis nagymama fazeka pontosan ugyanazt élte túl, amit a nagyszülők. Két világháborút, kitelepítést, kuláklistát, ’56-ot, szóval az egész huszadik századot. És ott volt nagymamával a pincében, Budapest ostromakor, és a maradék, kicsírázott krumpli volt benne. Aztán felkerült, és elkezdte az új életet. Nagymama elsikálta, betette az öreg konyhaszekrénybe, és vasárnaponként abban főtt meg a húsleves.

– Ki kellene már dobni ezt az öreg fazekat! ­– mondogatták a lányok, Rezeda Kázmér nagynénikéi, de igazából ők sem gondolták komolyan, mert az öreg fazekat kidobni majdnem olyan lett volna, mint kidobni a nagymamát. És lehet, hogy az öreg fazék aljáról már majdnem elkezdett leperegni a zománc, de hát, végül is a nagymama arcáról is kezdett leperegni a hamv… És valamiért az öreg fazékban lett a legfinomabb a húsleves.

Aztán ott a kukta…

Rezeda Kázmér egyáltalán nem emlékezett rá, mikor látott kuktát utoljára, pedig gyerekkora a kuktával telt el. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy Rezeda Kázmér egy kuktával járt focizni, vagy indiánost játszani, vagy egy kuktával feküdt be a fogaskerekű sínjei alá úgynevezett „bátorságfejlesztő gyakorlatra”, és akkor sem volt nála kukta, amikor először csókolódzott életében a Király Anikóval.

Ám amikor a konyhában üldögélt, a kis fehér ládikán, amelyen csak ő üldögélhetett, ez volt az ő privilégiuma, szóval akkor gyakorta hallgatta a kuktát. Ütött-kopott kukta volt az, bár a pincében nem járt ostromkor, de mindenképpen Rezeda Kázmér születése előtt került a házhoz.

– Kiszolgált már az öreg harcos… – mondogatta nagymama, amikor megpakolta, és „odatette a tűzre”.

Az öreg kukta hasában elbújt mindenféle. Bab, kukorica, marhahús, már amikor „öreg marhát hozott megint nagyapád, az a vén marha” volt nagymama szentenciája, mert ugye, az öreg marhát csak a kuktában lehet puhaságra kényszeríteni.

És odakerült a tűzre, aztán sokáig nem történt semmi, de egyszer csak dalra fakadt az öreg kukta. Előbb csak halkan, szinte szégyenlősen, mint amikor az öreg kintornás nyekergetett a bérház udvarán, a poroló mellett, és nagymama újságpapírba csomagolta az aprót, úgy szalajtotta Rezeda Kázmért le, hogy adja oda szegény öregnek. Mások, sokan, csak ledobálták a pénzt az emeletről, a gangról, és a kintornás bácsi nehezen, tapogatva szedegette föl a repedezett betonról, de nagymama ezekre az emberekre nagyon haragudott, és azt mondta, hogy kegyetlenek, meg azt, hogy „olyan nyilasávósok”, de ezt Rezeda Kázmér egyáltalán nem értette.

Szóval a kukta elkezdett halkan füttyögetni.

– Nana! Beszél már! – mondta örömmel nagymama, és a késsel egyszer-kétszer megemelintette a kukta tetején a szelepet, ami ettől roppant érdekes sistergő, sziszegő hangokat adott ki magából, de a szelep még magától visszaesett. De egyszer csak felcsapódott, és akkor éles, fütyülő, sípoló hang szabadult ki belőle, nagymama pedig egy hadvezér magabiztosságával, diadalittasan jelentette: – Megpuhult a hús!

Az öreg kukta is eltűnt valahogyan, kézen-közön. És Rezeda Kázmér nagyon sajnálta ezt, sokkal nyugodtabb és magabiztosabb és boldogabb lett volna, ha ott tudhatta volna a maga konyhájában.

S vajon hol lehet a régi serpenyő? A palacsintasütő? Amelyet koromfeketére edzett az idő, a láng, a forró olaj, s ami ennek ellenére állandóan mosolygott, talán azért, mert ráégett a gyerekek és az unokák mosolya is…

– Ma sütök palacsintát! – jelentette ki nagymama reggel, és ahány kölyök éppen volt a háznál, mind odagyűlt a konyhába, a fehér ládikóra, ott zsúfolódott össze Rezeda Kázmér az unokatestvéreivel, és lesték, hogyan készül a palacsinta. Szódával keverte nagymama a tésztáját, mert „úgy könnyebb lesz”, aztán kevés olajjal megkente az öreg, fekete serpenyő alját – ehhez lúdtollat használt –, merőkanállal belecsorgatta a palacsintatésztát, ami azonnal sercegve adta meg magát, nagymama pedig kicsi idő múltával feldobta a palacsintakorongot a levegőbe, ami megfordult, visszazuhant, másik fele is megsült, úgy, hogy olyan kedves, ígéretes barnás foltok lettek rajta, és bekerültek a tányérba. Nagymama úgy száz palacsintát sütött ki, ha egyszer nekiállt, kevesebbért nem volt értelme nekifogni.

S mindig akadt néhány „nem sikerült”, amit a gyerekek azonnal megkaptak, és fahéjas cukorral vagy csak úgy, üresen felfaltak. A többibe kakaós cukor, fahéjas cukor, nagymama baracklekvárja vagy túró került, vaníliás cukorral, tojássárgájával keverve, nagy, lapos mazsolákkal.

– Hová lett a palacsintasütő? Meg kell kérdeznem a lányokat…

Így töprengett magában Rezeda Kázmér, s a lányok alatt nagynénjeit értette, akik közül a legfiatalabb is alig múlt hetvenéves…

– Meg kell legyen a palacsintasütő valahol… S az öreg kukta? Melyik vitte el az öreg kuktát, anélkül, hogy megkérdezett volna róla?

Rezeda Kázmér nagyon elgondolkodó lett az öreg fazekak, serpenyők, miegyebek miatt. De a legjobban a kukta izgatta. Ugyanis abban főtt meg mindig a húsvéti sonka. És Rezeda Kázmérnak az a határozott érzése támadt, hogy gyerekkora óta nem evett rendes húsvéti sonkát.

– Ennek pedig nyilván az az oka, hogy eltűnt az öreg kukta…

Az. S ahol az öreg kukta van, ott kell lennie a gyerekkornak is.