Háborús hagyaték

Lajos bácsi a régi felvételeken ugyanolyan elszánt tekintettel nézett, mint idős korában.

Arnót Lajos, a császári és királyi 12. gyalogezred katonája. „ Nálunk semmi újság. […] Jól vagyunk, és dolgozunk a hazáért”

A próbatételek pedig inkább fokozzák elszántságát, semmint kedvét szegnék. „Szükség volna még húsz koronára, mert a ruhát saját pénzből tudom javíttatni. Nagyon erősen nyúzzuk a felsőruhát, mert úgy mászkálunk az erdőkben, szántóföldeken, mintha egész életünkben négy lábon jártunk volna. Néha úgy jövünk haza a gyakorlatokról, mint a malacok. Azért jókedvűek vagyunk, mert a katonaság egészséges foglalkozás és szép mesterség. Egész életemben büszke leszek arra, hogy katona vagyok. És olyan erős embert nevelnek belőlem, hogy csak!” A derűs kezdetek után azért jöttek borúsabb idők. A háború. Abból is a tűzvonal.

Jól vagyunk, és dolgozunk a hazáért”Régi fotókat mutatott, korabeli feljegyzésekkel a hátoldalon. „Worobiowkai kép. Az egyik baka újságot olvas. Nyakában gázmaszkja látszik. A másik kis bogarakat fogdos. 1916. szeptember 17.” Egy másik felvétel igazi bravúr, éjszakai tüzérségi lövedékek fénye villant a sötét égbolton. Aztán szétlőtt terepen állnak a magyar katonák, szemlélve a munka eredményét. Feri bátyámmal hosszasan tanulmányoztuk a hadműveletet, a fegyverzetet, két kisiskolásnak ez volt az igazi történelemóra. Később olvastam utána, hogy a komáromi 12. gyalogezred jelentős veszteségeket szenvedett el az orosz Bruszilov-offenzíva nyomán, miközben a Böhm-Ermolli vezérezredes parancsnoksága alatt álló második osztrák–magyar hadsereg részeként bevetett katonák derekasan harcoltak. Ezt élte túl a mi Lajos bácsink. Meg a többi csatát, háborút, éveket. A levelekben egyszerűen fogalmazott: „Nálunk semmi újság. Nincs kizárva, hogy a gépfegyveresekhez kéretem magam. Jól vagyunk, és dolgozunk a hazáért.” Egy-egy magánlevél olykor erősebb hatású, mint egy ünnepi szónoklat.

A frontról írt tábori képeslapjain olyan tisztelettel szólítja meg szüleit, hogy az napjainkban szokatlannak hat. „Szeretve tisztelt, kedves jó Szüleim!” Soraiból kiderül, hogy a mindig éhes katonának lehetett pogácsát küldeni, és a jó fiú tisztelettel köszönti otthon maradt családtagjait: „kezeiket csókolja hű fiuk, Lajos!”

Gépészmérnök volt, a technikában hitt, a műszaki dolgok kiszámíthatóságában. Az emberekkel szemben fenntartásokkal élt, hiszen átélte a második világháborút is, látta az emberi hitványságot, rablógyilkosok tombolását, amikor „nem úriemberek ragadták meg az uralmat hazánk felett”.

Tiszteltük. Volt valami a megjelenésében, amitől az is, aki nem ismerte, önkéntelenül fegyelmezettebb lett a közelében. (Például én.) Önfegyelmével együtt tudott feldúlt lenni, ez pedig akkor következett be, amikor televízión meccset nézett nálunk. „Ezt a ziccert hogy lehetett kihagyni?!” Sosem káromkodott (ezt el se tudtuk volna képzelni róla), de azért megtalálta a módját, hogy kifakadjon: „Micsoda szerencsétlen balfékek ezek! Az ötösről az üres kapu fölé rúgni a labdát!”

A testedzés, túrák mellett ügyelt a lelki egészségre, épülésre. „Olvastad az Ábel a rengetegben-t?” Az Erdélyi Szépmíves Céh 1932-es kiadásának példányát adta kölcsön, szigorú kéthetes határidővel, amelyet nem lehetett túllépni. „Ha lejárt a határidő, bárhol tartasz, visszaveszem a könyvet.” Mint egy szavannán nyargaló riadt vadállat, olyan sebességgel faltam a lapokat.

Lajos bácsi a régi felvételeken ugyanolyan elszánt tekintettel nézett, mint idős korában, amikor túravezetőként, sakkozóként nálunk megjelent. Hatvannyolc évesen még bérletet váltott a városligeti korcsolyapályára. Gyereke nem volt, sosem tudtuk meg, miért, de hagyatékában maradt egy komoly, ábrándozó tekintetű hölgy néhány arcképe, levelek, amelyekből kiderült, hogy a szigorú, zárt férfilélek a maga módján nem volt érzelmek nélküli. Hatvannégy évesen aztán megnősült, de utóbb kiderült, hogy a „szerencsés kiválasztott” csupán lakáshoz szeretett volna jutni, még a korabeli Nők Lapja is közölt cikket az elszomorító esetről. Pedig Lajos bácsi egész életében korrekt és másokat respektáló személyiség volt.

Mikor láttuk utoljára? Nem tudom. Csak azt tudom felidézni, hogy katonásan készült az életből való lelépésre. Egy kis szekrényben elfértek holmijai, nem szerette a fölösleget, csak az kell, mondogatta, amire tényleg szükség van. Ruhaneműk kimosva, cipők kisuvickolva.

Az utolsó mondatára emlékszem: „Ne mondja rám senki a halálom után, hogy rendetlen voltam.” Tiszteletlenül majdnem azt kottyintottam rá: ugyan ki mondaná?