Csak utólag döbbentem rá arra, hogy kisgyerekként majdnem minden vasárnap a „történelemmel” indult családunk Pestről a budai hegyek közé kirándulni. Arnót Lajos bácsi, apám sakkpartnere, mérnök és veterán katona szigorú jelenségként vezényelt. „Hét harminckor indulok a buszmegállóból, aki odaér, velem tart.” Katonásan beszélt, meghagyva persze a „civileknek” (ezek voltunk mi) a döntés jogát: el is késhettünk, ámbár akkor ő nem várt ránk, precízen startolt. Mi persze, két fiú, kapkodva szedtük össze a felszerelést: kulacsot, rossz pokrócot. Magunkhoz vettünk fából faragott „igazi” indián késeket, saját készítésű íjat, nyilakat, még zseblámpát is, pedig nappali túrára készültünk. És persze zsömlét, kockasajtot, nápolyit, meg még tartalék csokit és almát, ha épp idénye volt. Csak túléljük délután háromig, ameddig a túra szokott tartani, s a késői ebédig valahogy hazaérünk.
Hűen őrzik a magyarságukat a bevándorlók Amerikában
Amerikai magyar közösségek vezetői, szervezői, képviselői mesélnek életükről, munkájukról.