Lélegzetvételnyi idő

Nem tudott rajzolni, sem énekelni, viszont volt mondandója az őt körülvevő világról. A megfelelő eszköz véletlenül talált rá, amikor az egyetem mellett elvégzett egy fotós tanfolyamot, az angol szakos diák pedig hamarosan a kongói dzsungelben találta magát. Hajdú D. András igazi történetmesélő: küldetésének tekinti a nem mindennapi emberi sorsok hiteles bemutatását.

– A világ egyik legrangosabb sajtófotóversenyén, az amerikai Pictures of the Year-en 2015-ben nyert díjat Szőke Tibor pécsi postásról szóló fotósorozatával. Öt éven át járt Kongóba Hardi Richárd szemorvos munkáját dokumentálni, aki két magyarországnyi terület betegeit látja el az afrikai dzsungelben – ezt a képriportot is díjazták az idei Magyar Sajtófotón. Hogyan talál rá ezekre a történetekre?

– A Máltai Szeretetszolgálatnak dolgoztam, amikor Szőke Tiborral összefutottunk. Kerestem valakit, ő viszont nem tudta megmondani, hogy az illető merre lakik, mert nemrég állt csak munkába. Elmesélte, hogy direkt a szegénynegyedbe kérte magát, mert azt érezte, hogy neki itt dolga van. Velem is sokszor viccelődnek, hogy minek megyek ilyen kemény helyekre dolgozni, és én is egyfajta misszióként élem meg ezt. Az élet adja ezeket a találkozásokat. Amikor azt mondja valaki, hogy azért van itt, hogy segítsen, akkor felkapom a fejem, és nem sétálok el mellette. Hardi doktor úrral Fabók Bálint kollégám készített interjút. Amikor meghallottam a történetét, azt gondoltam, hogy ez valami átverés lehet – ha viszont igaz, akkor azonnal oda kell mennem elmesélni. Lobbizni kezdtem, és gyűjtögettem, hogy kimehessek Afrikába minimum egy hónapra. Tudtam, hogy ilyen volumenű történet időt kíván. Kongó messze van, és rengeteg problémával küzd, ami sokakat teljes joggal fog elriasztani egy ilyen munkától, hiszen senki nem akar feketelistás országban ötvenéves repülővel közlekedni a trópusi viharban, és imádkozni, hogy ne legyen baj. Nehezített pálya, és minden az ellen szól, hogy ezeket az anyagokat megcsináljam. Nem gazdaságos, nem biztonságos, viszont cserébe felemelő és fantasztikus. El kell dönteni, hogy mekkora áldozatot hozok azért, hogy hozzáférhessek ilyen hihetetlen történethez.

– Milyen körülmények között fotózott Kongóban?

– Hardi Richárd huszonöt éve dolgozik ott, köztiszteletben áll, és mindenki ismeri. Azáltal, hogy az ő szárnyai alá érkeztem, nagy lehetőséget kaptam, és alig akadályozták a munkámat. Az ő infrastruktúráját használtam, együtt mozogtunk, csak a településeken belül váltam le róla. Megnehezítette viszont a dolgomat, hogy nem beszélek franciául, ezért sokszor kézzel-lábbal értettem meg magam. Szakadt le alattunk híd, volt skorpió az ágyam alatt, a folyóban pedig, amelyben megfürödtem, azt mutogatták, hogy merre van a krokodil. Felesleges kockázatot sosem vállalok, ezt pedig a családom is tudja: Nagybányán, amikor a hangulat kezdett paprikássá válni, és éreztem, hogy hozzám vághatnak egy téglát, akkor nagyon odafigyeltem. Ha veszélyessé válik a helyzet, akkor inkább kisétálok belőle, és visszamegyek később. Ez a kockázat mégis inkább ahhoz hasonlít, mintha sokat közlekednék autópályán. Van esély a balesetre, de Kongóban nem közvetlen veszélyt, inkább bizonytalanságot éreztem: nem biztos, hogy el tudok intézni valamit, nem biztos, hogy iható a víz, a hetvenes években gyártott repülő pedig ijesztően néz ki, de ha eddig sem zuhant le, akkor miért pont most lenne baj? Utólag, itthonról persze könnyen beszélek: nem fognak katonák vegzálni az utcán, nem csíp meg egy mérges pók. Kényelmes életet élünk, nem kell ilyesmin gondolkozni. Kongóban nincs áram, vezetékes víz, az építkezésre a köveket talicskával tologatták. Más világ, mint amelyet megszoktunk, de most a karanténban is megtanuljuk, hogy sok dolog, amelyet természetesnek veszünk, nem az. Kongóban megtanultam, hogy akkor töltöm a kamerát, amikor azt a napenergia lehetővé teszi, és akkor zuhanyozom, amikor esik az eső. Mindenhez hozzá lehet szokni.

– Elviheti maga a sztori a díjat? Mi a legfontosabb szempont az ön számára egy történet elmesélésében?

– Ha az aleppói háborús helyzetet bemutató vagy a jó fej pécsi postásról szóló sorozat között kellene választanom, biztosan az előbbire szavaznék. Mindkettő fontos téma, de az egyik olyan problémát mutat be, amelynél azonnal meg kell nyomni a piros gombot, mert baj van, a másik történetnél pedig még van lélegzetvételnyi idő. Számomra a legfontosabb ebben a munkában a megismerés: akkor tudok hitelesen mesélni valamiről, ha testközelből átélem azt. Akkor tudok változást is generálni. El kellett töltenem bizonyos időt Afrikában ahhoz, hogy meg tudjam mutatni a világ számára is, mennyire hiteles figura Hardi doktor: a magyar állam pedig elhitte ezt, és támogatta áldozatos munkáját. Ez a szakmánk valódi értelme.

Jégmező és Dzsungel

Idén a World Press Photo díját környezet egyedi kép kategóriában Horváth Eszter magyar fotósnak ítélték oda az északi-sarkvidéki kíváncsi jegesmedvékről készült képéért. Előző nap a 38. Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíját Hajdú D. András kapta: A fal, amit mi kerítésnek hívunk című anyag – amely pályázat a társadalomábrázolás, dokumentarista fotográfia sorozat kategóriájának első díját is elnyerte – a romániai Nagybánya nyomortelepén élő cigányok életét mutatja be. Hajdú D. András A kongói dzsungel magyar hőse című pályamunkájával a természet és tudomány sorozat kategória első díját is megkapta.

A legjobb emberközpontú pályázati anyagnak járó André Kertész-nagydíjat Kovács Bea érdemelte ki Éber kóma című anyagáért, amely a mindennapi élet sorozat kategória első díjasa is lett. Kovács Bea sorozata azt mutatja be, ahogyan egy 2017-ben a zebrán elgázolt és azóta éber kómában fekvő, súlyosan beteg lányt ápolnak és gondoznak szülei az otthonukban.