Online húsvét

Az élet hektikus fordulatai meghökkentő módon írják át a társadalmi érintkezések szabályrendszerét is. Ábelt felhívta az öccse, hogy meg szeretné látogatni a családjával együtt. Azt válaszolta: „Eszedbe ne jusson! Maradjatok otthon!” Máskor ez örök haragot jelentene. Manapság a testvéri szeretet és féltő aggodalom gyöngéd megnyilvánulása. Az öcs párás szemmel veszi tudomásul az elutasítást, és meghatottan marad otthon. Mert teljesen más csak úgy egyszerűen, belső indíttatásból otthon maradni (annak mindig van valami olyasféle kínos mellékzöngéje, hogy ez tulajdonképpen önféltő nyúlmentalitás), és megint más, ha rokonaid vagy barátaid kérik. Olyankor ez részint az őszinte ragaszkodás jele, részint hőstett, amellyel életeket menthetsz. Rossz esetben csak a másokét.

De Ábel is hiába hívta fel a fodrászát, hogy a tükör szerint szükség lenne rá, kerek perec elutasították. A fodrászműhely határozatlan időre bezárt. Nézze – mondta Ábel –, ha ez sokáig tart, egy hónap múlva már úgy nézek ki, mint Elvis az utolsó éveiben, ha még tovább, úgy, mint Csingacsguk. És felajánlotta, hogy akár egy buszmegállóban is leül, csak olló és fésű kell… A válasz: nem és nem. Uff, én beszéltem!

Pedig simán megoldhatná hómofisszal – dohogott magában. Apropó, hómofisz! Mindenki olyan bőszen használja ezt a kifejezést, mintha Etelközből hoztuk volna magunkkal. Annyi okos nyelvész ül most otthon zsáknyi szabadidővel, találjanak ki már valamit erre az otthoni munkát jelentő angol szóförmedvényre! (Csak jelzem, hogy az „otthonka” már foglalt.)

Hát szó mi szó, különös egy nagyszombat ez a mostani. Holnap hajnalban ránk virrad a feltámadás ünnepe, mi pedig félve zárkózunk be, és lapulunk lakásainkban, mint akik nem tudják, mit hoz a holnap. Annyira velejéig és esendően emberi dolog ez, hogy Ábel már-már meghatódik tőle. Kicsit olyan, mintha visszatértünk volna az Úr 33. esztendejébe, amikor a Jézus kínszenvedését és megfeszítését követő napon a tanítványok ugyanígy rettegve húzódtak meg házaik mélyén. Emberek voltak, tanácstalanok és félénkek. Hiába hallhatták a történelemben egyedülálló módon Jézust élőben beszélni, nem igazán értették a szavait. S most ráadásul meghalt, és nincs tovább. Nincs semmi, csak az éj sötétje, és az abból kiszüremlő fenyegető hangok, hogy: „Te is vele voltál!” És rémülten húzódnak egymáshoz, mert az ember lelke soha nem üres: vagy hit van benne, vagy félelem. Minden egyéb e kettő artikulációja. És otthon maradnak, és mossák kezeiket. Akárcsak mi most… Vajon elegendő lesz-e? Aztán persze a harmadik napon egyesek agyában derengeni kezd valami, és a húsvét hajnali fényben, az üres sírkamrában elkezdenek megérteni valamit abból, amit annyiszor hallottak a Mestertől. És ez is csak az első lépés, mert a hithez az értésen is túl kell lépni. Lehet, mindaz, amit most átélünk, akárcsak annak idején, nemcsak a dolgok ok-okozati rendjéből fakadó szükségszerűség, de egyben próbatétel is. Hogy kiderüljön, ki az, aki csak a szájával mondja: „Uram, Uram”, és ki az, aki a szívével. És ki az, aki sehogy.

Sokszor elhangzott ezekben a napokban, hogy az életünk már soha többé nem lesz olyan, amilyen volt. Az máris látszik, hogy az ember nem riad vissza a változtatástól, ha a bőrét kell menteni. Egy angol falucska lakói például egyirányúvá tették a helyi közlekedést, hogy a járvány idején ne találkozhassanak egymással. Remek. De talán ideje felismerni, hogy a Jézus felé vezető út is egyirányú. Nem azért, hogy ne találkozzunk egymással, hanem azért, hogy találkozhassunk Vele. És ha megjő a nagy hír (üsse kő, akár online is!), hogy Krisztus feltámadott, jó volna, ha lenne elég erős hitünk a válaszhoz, amúgy ortodox módra: „Valóban feltámadott!” Ez a sajátunkhoz is közelebb vinne.