Online húsvét

Ezekben az ideg- és erőpróbáló napokban óhatatlanul Kölcseynél lyukad ki az önmagát emésztő hívő ember, mondván: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben”. Gyúlt bizony, s a lángok erőst nehezen akarnak csillapodni. A szorongó emberiség már-már apátiába süllyedve számolja nap mint nap halottait, s közben mintha elfeledkezne azon nem kevesekről, akiket viszont sikerült elvonnia a kaszás suhintása elől. S ezzel együtt az üzenetről, hogy van feltámadás. Nem szabadna – csóválja a fejét Ábel, és óvatos bizakodással figyeli, hogy itthon a vírus mintha nehezebben találna fogást rajtunk, mint máshol megszokhatta, s hogy a messzi Székelyföld is örömteli fehér foltként virít a járvány sújtotta Romániában. Persze ne igyunk előre a vírus tüskéire, de sokat próbált nemzetként a derűlátást, a humorunkat se vessük sutba, mert értékes tartalék az – hazai termék (e tekintetben nem függünk a németektől, sőt), bárki számára hozzáférhető, s mint annyiszor: túlélésünk záloga lehet. Ezért hát vessünk egy pillantást az érme derűsebb oldalára is.

Létezése első online húsvétjára készül a kereszténység, ezen belül pedig Ábel élete első online locsolására is, s ez nem akármilyen élménynek ígérkezik. Ha jobban belegondolunk, számos előnye van egy effajta locsolásnak: nem kell bíbelődni az ünneplő ruhával, a cipővikszolással, a pacsulibeszerzéssel, nem kell utazgatni, ­autózni, s ebből következik, hogy minden locsolás után nyugodtan fel lehet hajtani – már csak a hagyományőrzés kedvéért is – egy pohár sört vagy bort, esetleg pálinkát, hogy ne csak a pehelysúlyúakat említsük. Persze azzal számolni kell, hogy abban nem fog különbözni a hagyományos locsolástól, hogy egyesek most is úgy locsolkodnak majd, hogy közben maguk is eláznak. De a modern gépek már ezt is képesek kezelni, erre találták ki az „alvó állapotot”. Igaz, kispárnával jelenleg még nem tudnak szolgálni, de azt majd gondos asszonyi kezek csúsztatják be az atyafi feje és a billentyűzet közé. Természetesen a locsolóvers is módosul némiképp, talán emígy: „Virtuális legény vagyok, / Onlányokat locsolgatok, / Maradj otthon, onleány, / Így leszel jó honleány!” És ráklikkel az otthon unatkozó informatikusok által akkorra már kitalált „Meglocsollak” piktogramra. Vár néhány másodpercet, s máris látja a vonal túlsó végén lévő onleány reakcióját, ami lehet egy unott lájk, egy száraz „Köszönöm”, egy zserbó alakú „Mivel kínáljalak?”, vagy egy piros szívként lüktető „Imádom”. De akár egy elszörnyedt „Mi ez a bűz?!” is. Hiába, az élet nagy alkotóművész. Ki gondolt volna erre egy hónappal ezelőtt? Stephen King valószínűleg magába roskadtan ül a foteljében, és üres tekintettel bámul maga elé, s nem lenne csoda, ha hirtelenjében sci-fi- és fantasyírók tömegei akasztanák szögre a tollukat.

Az élet hektikus fordulatai meghökkentő módon írják át a társadalmi érintkezések szabályrendszerét is. Ábelt felhívta az öccse, hogy meg szeretné látogatni a családjával együtt. Azt válaszolta: „Eszedbe ne jusson! Maradjatok otthon!” Máskor ez örök haragot jelentene. Manapság a testvéri szeretet és féltő aggodalom gyöngéd megnyilvánulása. Az öcs párás szemmel veszi tudomásul az elutasítást, és meghatottan marad otthon. Mert teljesen más csak úgy egyszerűen, belső indíttatásból otthon maradni (annak mindig van valami olyasféle kínos mellékzöngéje, hogy ez tulajdonképpen önféltő nyúlmentalitás), és megint más, ha rokonaid vagy barátaid kérik. Olyankor ez részint az őszinte ragaszkodás jele, részint hőstett, amellyel életeket menthetsz. Rossz esetben csak a másokét.

De Ábel is hiába hívta fel a fodrászát, hogy a tükör szerint szükség lenne rá, kerek perec elutasították. A fodrászműhely határozatlan időre bezárt. Nézze – mondta Ábel –, ha ez sokáig tart, egy hónap múlva már úgy nézek ki, mint Elvis az utolsó éveiben, ha még tovább, úgy, mint Csingacsguk. És felajánlotta, hogy akár egy buszmegállóban is leül, csak olló és fésű kell… A válasz: nem és nem. Uff, én beszéltem!

Pedig simán megoldhatná hómofisszal – dohogott magában. Apropó, hómofisz! Mindenki olyan bőszen használja ezt a kifejezést, mintha Etelközből hoztuk volna magunkkal. Annyi okos nyelvész ül most otthon zsáknyi szabadidővel, találjanak ki már valamit erre az otthoni munkát jelentő angol szóförmedvényre! (Csak jelzem, hogy az „otthonka” már foglalt.)

Hát szó mi szó, különös egy nagyszombat ez a mostani. Holnap hajnalban ránk virrad a feltámadás ünnepe, mi pedig félve zárkózunk be, és lapulunk lakásainkban, mint akik nem tudják, mit hoz a holnap. Annyira velejéig és esendően emberi dolog ez, hogy Ábel már-már meghatódik tőle. Kicsit olyan, mintha visszatértünk volna az Úr 33. esztendejébe, amikor a Jézus kínszenvedését és megfeszítését követő napon a tanítványok ugyanígy rettegve húzódtak meg házaik mélyén. Emberek voltak, tanácstalanok és félénkek. Hiába hallhatták a történelemben egyedülálló módon Jézust élőben beszélni, nem igazán értették a szavait. S most ráadásul meghalt, és nincs tovább. Nincs semmi, csak az éj sötétje, és az abból kiszüremlő fenyegető hangok, hogy: „Te is vele voltál!” És rémülten húzódnak egymáshoz, mert az ember lelke soha nem üres: vagy hit van benne, vagy félelem. Minden egyéb e kettő artikulációja. És otthon maradnak, és mossák kezeiket. Akárcsak mi most… Vajon elegendő lesz-e? Aztán persze a harmadik napon egyesek agyában derengeni kezd valami, és a húsvét hajnali fényben, az üres sírkamrában elkezdenek megérteni valamit abból, amit annyiszor hallottak a Mestertől. És ez is csak az első lépés, mert a hithez az értésen is túl kell lépni. Lehet, mindaz, amit most átélünk, akárcsak annak idején, nemcsak a dolgok ok-okozati rendjéből fakadó szükségszerűség, de egyben próbatétel is. Hogy kiderüljön, ki az, aki csak a szájával mondja: „Uram, Uram”, és ki az, aki a szívével. És ki az, aki sehogy.

Sokszor elhangzott ezekben a napokban, hogy az életünk már soha többé nem lesz olyan, amilyen volt. Az máris látszik, hogy az ember nem riad vissza a változtatástól, ha a bőrét kell menteni. Egy angol falucska lakói például egyirányúvá tették a helyi közlekedést, hogy a járvány idején ne találkozhassanak egymással. Remek. De talán ideje felismerni, hogy a Jézus felé vezető út is egyirányú. Nem azért, hogy ne találkozzunk egymással, hanem azért, hogy találkozhassunk Vele. És ha megjő a nagy hír (üsse kő, akár online is!), hogy Krisztus feltámadott, jó volna, ha lenne elég erős hitünk a válaszhoz, amúgy ortodox módra: „Valóban feltámadott!” Ez a sajátunkhoz is közelebb vinne.