Seprűsök imája

Egy keresztény tanítás szerint Istenhez sok út vezethet, egy másik pedig arra emlékeztet, kereszténynek lenni nem érdem, hanem ajándék. De vajon ugyanazt az ajándékot kapjuk Magyarországon, mint mondjuk Egyiptomban, Jemenben, Iránban vagy akár Pakisztánban?

Vajon kiket és miért sértenek a kereszténység jelképei? Fotó: Háled el-Fiki Forrás: MTI/EPA

Emberek a világ közel ötven országában válhatnak támadások célpontjává csupán a hitük miatt. A keresztényüldözésekről szóló jelentések csaknem harminc éve összesítik a veszélyes helyszíneket, ahol a támadások és az atrocitások a mindennapos élet velejárói. A 2019-ben nyilvánosságra hozott legutóbbi jelentés szerint India a vele egy régióba tartozó Pakisztánnal és Srí Lankával együtt az elmúlt években különösen veszélyes hellyé vált.

Mit jelent keresztény emberként élni ezen a területen? Miben nyilvánul meg az agresszió, mit kell elszenvedniük az érintetteknek, hogyan válhat valaki üldözötté a XXI. században pusztán a hite miatt? Pakisztáni keresztényekkel beszélgettünk, akik közvetlen életveszélyben voltak, és sokszor brutális bántalmazást szenvedtek el csupán azért, mert segíteni próbáltak más, támadást elszenvedő keresztényeknek. A segítség különös bűn. Az áldozatok támogatása a szembeszegülés kifejezése lehet, mintha a lelkek erősítése csendes lázadást szítana körükben. Hiszen a vigasztalással megerősítik a hitet ott, ahol a támadók rémületet akartak kelteni, reményt visznek oda, ahol kétségbeesést akartak előidézni, és felemelik azokat, akiket sárba akartak taposni. A szolidaritás kimutatása, a szeretet bizonyítéka a keresztény közösségekben a túlélés záloga lehet. Érthető, ha a keresztényeket támadó fanatikusok nem tűrik el a terrorizált közösségekben felbukkanó segítők munkáját.

Beszélgetéseink szereplői ilyen, másokért kiálló segítők és a közvetlen környezetükben élő tanúk. Tetteikért súlyos árat fizettek. Végül a puszta életüket mentve hagyták el az országot, ahol otthont teremtettek maguknak, majd szükséget szenvedve, nélkülözve bujkáltak éveken át a térségben, mígnem nemzetközi segítséggel Európába utazhattak. Kilétük, tartózkodási helyük titkos.

*

– Hogyan lett ön keresztény?

– Annak születtem. A szüleim keresztények, én is az vagyok, a gyerekeim is azok. Pakisztánban azok az emberek keresztények, akik annak születnek, az áttérést a társadalom nem fogadja el. A keresztények közösségben élnek, kolóniákat alkotnak a templom körül. Mi a Szent Ferenc-kolóniában éltünk, a Szent Ferenc-templom közelében.

– Milyen volt a gyerekkora keresztényként egy 96 százalékban muzulmánok lakta országban?

– A megkülönböztetés születésünktől fogva kísér. A keresztnevem nem muszlim név, az osztálytársaim nem is tudták kimondani, inkább csúfneveket aggattak rám. Volt egy fiú, akit a barátomnak hittem, de egyszer azt mondta: miért nem leszel te is muszlim? Ha muszlim lennél, akár a testvérem is lehetnél. Akkortól kezdve tudtam, hogy valójában nem a barátom. Az egyetemen egyedüli keresztény voltam a szakon. Pakisztánban a felsőoktatás nem a keresztényeknek van kitalálva, nagyon kevesen jutnak el odáig.

– Mi volt a munkája?

– Az egyetem utolsó évében már civil szervezetnél dolgoztam, Ausztráliába, Kanadába, Új-Zélandra közvetítettem egyetemi hallgatókat. Közben önkéntesként is segítettem, rászoruló keresztény diákok angol nyelvű hittanóráira gyűjtöttem támogatást. Később nagyobb keresztény érdekvédő szervezethez csatlakoztam. Három év után felfigyelt rám egy erőszakos muszlim csoport.

– Mi történt önnel?

– Lahore-ban 2009 júliusában támadás ért egy keresztény közösséget, több házat leromboltak. Odamentünk felmérni, mivel tudjuk segíteni a közösséget. Az áldozatok családjaival beszélgettem, amikor néhány ott ácsorgó ember nekem támadt, hogy mit akarok, miért jöttem egyáltalán ide. A vezetőjük egy Mahmoud nevű ember volt, azelőtt soha nem láttam. Megütött, a következő pillanatban többen ütöttek-vertek. A társaim nem mertek beavatkozni, de amikor a támadók abbahagyták, fölemeltek a földről, és kórházba vittek. Össze kellett varrni a fejsebemet, a testem tele volt zúzódásokkal. Egy hónappal később a Pandzsáb tartományban található Gudzsranvála városban gyújtották fel keresztények házait.

Odamentünk a helyszínre. Ez a Mahmoud nevű ember is ott volt, ahogy meglátott, nekem esett, és verni kezdett. Rendőrök álltak a helyszínen, több szervezet képviselői ácsorogtak a közelben, de senki nem avatkozott közbe. Társaim azt kiabálták, hogy elvisznek onnan, soha nem fognak már engem látni. Mahmoud azt mondta, ha legközelebb meglát, meg fog ölni. Utána a barátaim azt mondták, jobb lenne, ha nem keresném őket, mert ezután már ők is célponttá válnak. Egy darabig nem mertem hazamenni, Lahore-ban bujkáltam, de már nem voltam szívesen látott vendég a barátaimnál. A félelem éket vert közénk.

Fertőtlenítés egy kairói templomban 2020 tavaszán. A keresztényeket a muzulmán közösségek gyakran kiirtandó fertőzésnek tekintik
Fotó: MTI/EPA

– Visszavonult?

– Négy éven át meghúztam magam, és az egyetemi munkámra összpontosítottam. A családomnak éltem, fiam született, vártuk a második babát. Nyugodtan éltünk 2013 tavaszáig. De akkor, március 10-én száz keresztény ember házát gyújtották fel a lahore-i József-telepen. Azt beszélték, a rendőrség ott volt a helyszínen, de nem akadályozta meg sem a gyújtogatást, sem a bántalmazásokat. A szervezet, amelynek önkéntes segítője voltam, készült a helyszínre. Este felhívtam a többieket, hogy megyek velük. Azt nem lehet, mondták, te nem mutatkozhatsz. Hetek alatt háromszáz csomagot állítottunk össze az újrakezdéshez. Külön fürdőszobai, külön konyhai csomagok is voltak az elégett felszerelések pótlására. Közeledett a húsvét, eljött az idő, hogy szétosszuk az adományokat. A többiek hallani sem akartak arról, hogy velük menjek, de ragaszkodtam ahhoz, hogy ott legyek a kiosztásnál. Mondtam, annyit dolgoztam ezekért a csomagokért, mint még semmiért, ha nem visztek magatokkal, odamegyek egyedül. Erre azt mondták, jó, akkor már inkább velük menjek.

– És gondolom, a helyszínen újra találkozott a korábbi támadóival.

– Osztottuk a csomagokat, beszélgettem a családokkal. Egyszer csak ott állt előttem. Földbe gyökerezett a lábam, de Mahmoud elmosolyodott, és átölelt. Nincs gond, mondta, látom, milyen nagy munkát végeztetek. Folytasd csak. Estig dolgoztunk, akkor odalépett hozzám Mahmoud egyik embere, és azt mondta, a testvérük vacsorázni hív. Mondtam, hogy a barátaimmal jöttem, és mindjárt megyünk haza, de ragaszkodott hozzá. Nem mondhattam nemet. Az étterem előtt többen vártak. Mahmoud elővette a fegyverét, és rám szegezte: megmondtam neked, hogy mi lesz, ha legközelebb találkozunk. Nehéz beszélnem arról, ami ott történt. Azt sérelmezte, hogy Pakisztán rossz hírét keltem, amikor az üldözött keresztények miatt keleti és nyugati országokba telefonálgatok adományokért. A végén odalökött a többieknek, hogy leckéztessenek meg, de ezúttal úgy, hogy ne tudjam elfelejteni. Nem tudom, mikor veszítettem el az eszméletemet. Abban a hitben hagytak ott, hogy a halálomon vagyok. Betört a fejem, nyílt törések voltak a kezemen, lábamon, az arcom egy véres massza volt. A kórházban tértem magamhoz.

– Tett feljelentést?

– Azt mondták, ha a rendőrséghez fordulok, kiderül, hogy túléltem. Biztonságosabb, ha halottnak hisznek. Társaim megkértek, hogy többé ne keressem őket, mert ők is így végzik.

– Mihez kezdett?

– Hetekig feküdtem, míg újra lábra tudtam állni. Egy másik egyesületnél kezdtem segíteni. 2013 szeptemberében öngyilkos merénylő bombát robbantott egy keresztény templomban. Hívtak, hogy menjünk, de nemet mondtam. Novemberben újra hívtak, hogy Nagy-Britanniából érkező ortopéd sebészorvos fogja megvizsgálni egy bombatámadás sérültjeit, tolmácsolni kellene neki. Oda már elmentem. Amikor a kórház előtt beszálltunk az autóba, láttam, hogy egy ember lefényképezett. Miért csináltál képet rólam? – kérdeztem. Azért, mert te vagy az, akit a testvérünk egyszer már leállított, mondta. Nagyon megijedtem. Útközben az egyik rendőrségi ellenőrző ponton kiszállítottak a kocsiból, elkérték az irataimat, lemásolták a papíromat. Mire kell a másolat, kérdeztem, csak rutinellenőrzés, mondta a rendőr. Ne aggódj már, mondta az angol orvos is, csak teszik a dolgukat. Akkor továbbengedtek. Másnap, amikor nem voltam otthon, három támadó rátört a házunkra, anyámat megverték, a feleségemet brutálisan összerugdosták. Másnap elmentem a rendőrőrsre. Amikor megmondtam, ki ellen akarok feljelentést tenni, a detektív ordítani kezdett, hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen köztiszteletben álló, jó ember ellen feljelentést tegyek, mint Mahmoud. Megfenyegetett, hogy a börtönben fogok elrothadni, ha nem tűnök el. Akkor segítséget kértem egy amerikai jogvédő szervezettől, azt tanácsolták, hagyjuk el az országot. Lakásunkba már nem mentünk vissza. Megkértem a vízumot Thaiföldre. Két hét múlva megjött a papír. Fogadtam egy autót, és elindultunk Bangkok felé.

*

– Az én sorsom egyáltalán nem tipikus, keresztény is vagyok, nő is vagyok, és főiskolára jártam. A nevem keresztény név, a főiskolán meg sem akarták hallani. Az összes papíromon elrontották a nevem, muszlim nevet írtak rá. Mondtam, nem Rachma vagyok, azt felelték, nem baj, így is jó. Az iskola után elmentem a hivatalba, hogy javítsuk ki a hibát, mert engem nem így hívnak. Nem számít, mondták, nem kell ezzel foglalkozni.

– Hol találkozott a férjével?

– Nem én találkoztam vele, hanem az unokatestvérem, ő ajánlotta a szüleimnek. Pakisztánban nem a lányok választanak, hanem a családok egyeznek meg a házasságról. Összeházasodtunk, született két gyermekünk, boldogan éltünk.

Virágvasárnap a lahore-i Szent Antal-templomnál, Pakisztánban. Az áldozatok támogatása a szembeszegülés kifejezése lehet
Fotó: REUTERS/Mohsin Raza

– Mi történt önökkel?

– A férjemet többször bántalmazták, mert segített a keresztény közösségeknek, menekülnünk kellett. Thaiföldre mentünk. A vízumunk két hónap után lejárt, utána illegális bevándorlók voltunk. Bujkáltunk, nem mertünk utcára menni, mert ha elkapnak, őrizetbe kerülünk, ahonnan nincs kiút. A férjem étteremben dolgozott, de papírok nélküli alkalmazott volt, alig kapott pénzt, és mindennap mennie kellett. Amikor valaki bekopogott az ajtón, összerezzentünk, hogy razzia érkezik. Hat évet és hét hónapot bujkáltunk Bangkokban. Pakisztánban mindenünk megvolt, itt mindenre azt kellett mondanunk a gyerekeknek, hogy nincs. Még akkor is, ha valami finomabb ételt kértek.

– Jártak templomba?

– Pakisztánban rendszeresen jártunk templomba, Thaiföldön csak ritkán mertünk odamenni. A gyerekeket itthon tanítottuk hittanra, tudják az összes imádságot.

*

– Tíz évet szolgáltam Pakisztánban szociális központ koordinátoraként, rendi nővérként. Fehér bőrű emberként nyilvánvaló volt, hogy keresztény vagyok, de az ottani emberek mindig udvariasak és kedvesek voltak velem. Karacsiban utcagyerekekkel foglalkoztunk, a bazárban is láttak minket, tudták, milyen missziót végzünk. Egyszer, amikor a papírboltban megkérdeztem, mennyit fizetek, a tulajdonos azt mondta: adj, amennyit akarsz. Azután ez többször is megtörtént. Ő így segített.

– Hogyan jellemezné a pakisztáni keresztényeket?

– Beleszületnek a kereszténységbe, az iszlám köztársaságban egyáltalán nem elfogadott lehetőség, hogy egy muzulmán ember vagy akár egy hindu megtérjen. 200 millió lakosból négymillió keresztény él az országban, elnyomott kisebbséget alkotnak, az államrendszer nem engedi, hogy befolyásos munkahelyeken dolgozzanak. Nem is jutnak el a jobb iskolákba, Pandzsáb tartományban talán 60 százaléknak lehet meg a tíz osztálya, délen Szindh tartományban és Beludzsisztánban legfeljebb 30-40 százalékban. Miután nem tanulnak tovább, csak alacsonyabb rendű munkát tudnak végezni, takarítást, segédmunkát. Ezért ragadt rajtuk a dzsaluvala elnevezés, ami azt jelenti: seprűs. A muzulmán gyerekek jellemzően így nevezik a keresztényeket, dzsaluvalé, ez a többes szám.

– Hogyan élnek ott a keresztények?

– Karacsiban van egy nyolcvanezres keresztény kolónia. Ez lerobbant gettó, ahol nincs csatornázás, sokszor tiszta víz sincs, óriási a szegénység, és sok minden megtörténik, a bűnözés is jelen van. De hasonló kolóniák vannak Iszlámábádban és Lahore-ban is.

– Találkozott a keresztényüldözés jeleivel?

– A mi tanítványainkat is gyakran illették blaszfémia vádjával. Sokszor személyes konfliktusokat, munkahelyi összezördüléseket zárnak le azzal, hogy ez a keresztény ember sértő kijelentéseket tett a prófétára. Ezt elég a rendőrségen bejelenteni, két-három ember tanúsítja, és a vádlott már megy is a börtönbe. Nem tudja megvédeni magát, nincs rá lehetősége. Egy keresztény iskola igazgatója odajárt hozzánk a templomba, de egyik napról a másikra eltűnt. Mondták, kapott egy tesztsorozatot, amelyben keresztényellenes kérdés volt. Azt mondta, ezt így nem adom ki a gyerekeknek, átírta a feladatot. Akkor megfenyegették, ha nem csinálja vissza, végeznek a családjával és vele is. Aznap elhagyták az országot.

– Milyen a pakisztáni keresztények hite?

– Sokkal inkább istenhívők, mint mi. Mindent Isten kezébe tesznek, ez alap. Az egyik szakácsnőnk fiának kihullott a haja, mondtam, hogy el kéne menni bőrgyógyászhoz, de az nagyon sokba került. Azt felelte, várjunk még, előbb imádkozni fogok azért, hogy nőjön ki újra a gyerek haja. És kinőtt. Döbbenetes volt. Érkezésem után az első élményem, amikor az óvodások imáját láttam. Pici gyerekek behunyt szemmel, áhítattal mondták magukban a miatyánkot. Tudom, mi az ima, de még soha nem láttam embereket így imádkozni, és közben ennyire együtt lenni Istennel. Álltam fölöttük, és sírtam, mert annyira megindító volt. Átélik, megélik a kereszténységüket.

– Mit gondol az együttélésről?

– Fontos leszögezni, hogy a pakisztáni muzulmánok nem rossz emberek, és a keresztények között sem mindenki ártatlan bárány. Egy ünnepünkre meghívtunk egy befolyásos pakisztáni embert. Azt mondta, elhozza a családját is, hogy a gyerekei más körülmények között is találkozzanak keresztény emberekkel, lássák, hogy lehet velünk beszélgetni, társasági életet élni. Ne csak úgy gondoljanak ránk, mint dzsaluvalékra. De hadd mondjak egy másik példát. Egyszer az autónk lerobbant a sivatagban, ott álltunk, két fehér nő a kocsi mellett. Perceken belül tíz muszlim férfi jött oda segíteni. A vasaló drótjából, sálakból, kendőkből fontak vontatókötelet, hogy behúzzanak a legközelebbi városba. A kötél vagy harmincszor elszakadt, négy órán át tartott a mentőakció, de nem adták fel. És egyiknek sem jutott eszébe, hogy otthagyjon minket. Európában ez elképzelhetetlen volna.

Egy százalék

A közel kétmilliárd keresztény közül 200 millió él olyan területen, ahol hitükért gyűlölet az osztályrészük, akiknek javait elkobozzák, akik fenyegetve érzik magukat, akik erőszakos cselekmények áldozataivá válnak. A világon a kereszténység az a vallás, amelyet a legtöbb fizikai támadás ér. A katolikusok, protestánsok, ortodoxok kénytelenek nap mint nap szembenézni az iszlám fundamentalisták, az elvakult hinduk vagy a harcos marxisták aljas cselekedeteivel, amelyek kizárólag egy célt szolgálnak: távozásra bírni a más hitet követőket. Különösen Ázsiában, Afrikában, a Közel-Keleten szinte napi rendszerességgel találkozhatunk a keresztényellenes sanyargatásokkal.

Egy katolikus szervezet 130 országban tanulmányozta a keresztények helyzetét. A vallásszabadság korlátozása a világon 75 százalékban a keresztényeket érinti. A lista első helyén a Közel-Kelet szerepel, ezt a térséget követi Észak-Korea, Kína, Vietnam, India, Pakisztán, Szudán és Kuba. Egy protestáns kiadvány is hasonló eredményre jutott. A jogi és politikai helyzetet vizsgálva a legsúlyosabb kategóriába sorolta Észak-Koreát. Ezt a kommunista államot kilenc ország követi, ahol elnyomják a keresztényeket: Irán, Szaúd-Arábia, Szomália, Maldív-szigetek, Afganisztán, Jemen, Mauritánia, Laosz és Üzbegisztán.

A keresztényfóbia természetesen összefügg az iszlám világméretű erősödésével. Az arab világban a jogok teljes köre csak azokat illeti meg, akik az iszlám vallást gyakorolják. Még azokban az országokban is, ahol az alkotmány biztosítja a vallásszabadságot, és ahol a kereszténység elvben szabadon gyakorolható, ott is különös figyelmet szentelnek a hatóságok ezeknek a közösségeknek, mint valami idegen testnek a társadalomban. Nemcsak a politikai képviselet hiányától szenvednek, hanem a hatalom általi semmibe vevésüktől, az utolsó sorba kényszerítésüktől is. Afrikából is, ahol a kereszténység találkozik az előretörő muzulmán vallással, véres atrocitásokról jönnek hírek. Indiában, a „békés” buddhizmus hazájában követik el a világon az egyik legtöbb keresztényellenes támadást. Az egyiptomi kopt keresztények a Közel-Kelet legnagyobb vallási kisebbsége: a százmilliós ország körülbelül egytizedét teszik ki. A VII. században, amikor az iszlám megkezdte terjeszkedését a térségben, néhány zsidó közösséggel együtt a területet kizárólag keresztény lakosság lakta. Ma a régió 17 országának 420 milliós lakosságából csupán tízmillió a keresztény. A XX. század elején Törökország lakossága húsz százalékban keresztény volt. Ma ez a szám egy százalék.

P. T.