Erős mondatok sora gondolkodtat el – másmilyeneket egyébként sem érdemes leírni a jelenlegi rendkívüli helyzetről. Igen, a koronavírus van a terítéken. „Eléggé hipochonder vagyok, minden második este megkérem a feleségemet, hogy nézze meg a homlokomat, nincs-e lázam, de most nem erről van szó. Nem félek, hogy megbetegszem. Akkor mitől félek? A járvány következményeitől. Attól, hogy kiderül, az általam ismert civilizáció építménye csupán kártyavár. Félek a lenullázódástól, de az ellenkezőjétől is: hogy hiábavaló lesz a félelem, elmúlik, és utána nem változik semmi” – olvasható Paolo Giordano rekordgyorsasággal megszületett könyvében. Az első sorokat valamikor februárban pötyögte a számítógépébe, áprilisban már mi is olvashatjuk könyvét. A fizikus végzettségű olasz szerző első regénye, A prímszámok magánya, berobbant az irodalomba: Olaszországban díjak sorát vitte el, mára egyértelmű világsiker. Második kötete, Az emberi test „új típusú” háború regénye, hősei az afganisztáni olasz misszió újoncai. És most kijött egy újabb munka, amely nem szerepelhetett a tervei között. Nem is ő írta, hanem az élet.
A hipergyorsan lefordított könyv egyik fontos üzenete, hogy ez a vírus felkészületlenül ért minket, tapasztalatok, antitestek, vakcinák nélkül. Túlságosan új számunkra, ezért nem vagy nehezen találunk fogást rajta. Kínában robbant ki, de Olaszország kapta az első igazán nagy csapást, naponta százak vesztették életüket a vírus hozta betegségekben. Ez a helyzet megtépázta kapcsolatainkat. Nagy magányt hozott: azoknak a magányát, akik az intenzív osztályon üvegfal túloldaláról kommunikálnak, meg másféle, kiterjedt magányt, a maszkba zárt szájak, a gyanakvó tekintetek magányát.
A magány másik olvasata, hogy ez a járvány arra ösztönöz bennünket, hogy közösség tagjaként tekintsünk magunkra. Olyan erőfeszítésre kényszerít, amilyenhez normális helyzetben nem vagyunk hozzászokva: elválaszthatatlan egységben látni magunkat másokkal, és figyelembe venni jelenlétüket az egyéni döntéseinkben. Járvány idején egyetlen egységes organizmus vagyunk, újra közösséggé válunk, hiszen senki sem állíthatja, hogy rá nem hat a vírus. Mindaz, amit ilyenkor teszünk vagy nem teszünk, nem csupán saját magunkra vonatkozik. A környezetünket védjük vagy sújtjuk felelősséggel, felelőtlenséggel.
