Az ember kíváncsi lény, de nemcsak a szép, jó, kellemes érdekli, hanem a rút és szomorú is. Így nem pusztán szépművészeti alkotásokat bemutató tárlatokra és komolyzenei koncertekre látogat el, de tömegkatasztrófák, gyászos emlékezetű tragédiák helyszíneit is felkeresi. A tengerentúlon már külön iparág szakosodott eme érdeklődési irányra. Eddig a katasztrófaturizmus tárgykörébe utalhattuk mindezt, ám egy nemrégiben megjelent bookazine más szóval illeti a jelenséget. (A bookazine az angol könyv [book] és magazin [magazine] szavak összevonásával jött létre. Olyan kiadványt jelöl, amely színes és könnyen befogadható, mint egy magazin, ugyanakkor tartalmas, mint egy könyv.) Ez az angolból fordított, eredetileg brit kiadvány a „sötét turizmus” megnevezést használja. Az előszó röviden elmagyarázza, mit értsünk a fogalmon: a múltbéli halálhoz, tragédiához vagy bűnhöz kapcsolódó helyszínek meglátogatását. A bevezető megfogalmazói nem tagadják, hogy a jelenség etikai aggályokat is felvethet – rendjén való-e ilyen helyszíneket megnyitni a turisták előtt, belépődíjat szedni, emléktárgyakat árusítani, netán kitenni az áldozatok fényképét –, ám úgy látják, hogy a sötét turizmus segíthet a történelem tanításában és tanulásában.
Az olvasó ezek után rövid útmutatót kap arról, mit tegyen és ne tegyen sötét turistaként. Például: tartsa tiszteletben a meglátogatott helyeket s a hozzájuk kapcsolható emberek emlékét. Semmit se vigyen el onnan – még egy kődarabot vagy egy szál virágot se! –; ne kezdjen tréfálkozni az ott történtek vagy a kiállított tárgyi emlékek kapcsán; ne lásson neki szelfiket készíteni, hogy később legyen mit feltöltenie az internetre (nem biztos, hogy egy ilyen képhez például az auschwitzi haláltábor hírhedt sínjei jelentik a megfelelő hátteret); ne legyen felháborodva, ha nem talál szuvenírboltot; végezetül: ne hagyjon hátra hulladékot, ha nem talál szemetest. Csupa evidens kérés, a kiadvány összeállítóinak ugyanakkor nyilván nem véletlenül kellett kitérniük minderre…
