Szegény május: a munka ünnepétől a koronavírusig tetőzéséig

Ábel kevés olyan hónapot ismer, amely ennyire tele lenne zsúfolva fura ünnepekkel, emléknapokkal.

Ábel kevés olyan hónapot ismer, amely ennyire tele lenne zsúfolva fura ünnepekkel, emléknapokkal. Egyik a másikat éri, s a méltán veretesnek számító anyák napját kivéve nem igazán tudunk velük mit kezdeni.

Kezdetnek mindjárt itt van a hó első napja mint „a munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepe”. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a szovjet típusú szocializmus országai nevezték így, hadd pontosítsam, hogy nem. A keresztapa a II. Internacionálé volt, nagyjából negyedszázaddal Leninék szentpétervári alakítása előtt, 1891-ben. A második világégést követően aztán a világ szerencsétlenebb részében majd’ egy fél évszázadig a munkásosztály ünnepeként ülték. Már ha ünnepnek lehet nevezni egy olyan alkalmat, amely az ünneplőket úgy nagyjából-egészében hidegen hagyja. A Pártot persze nem érdekelte, hogy a népet érdekli-e a dolog, felvonulni mindenkinek kötelező volt. Még egy székelyföldi kisvárosban is. Legalábbis a hetvenes években.

Kisiskolásként Ábel is vonult párszor, piros nyakkendővel, fátyol nélküli zászlók lengetésével, a tanító néni vezényletével. Gyermeki eszével fel nem foghatta, hogy mi célja ennek a parádénak, pláne, hogy olyan fura hangulata volt az egésznek. A rezesbanda kétségkívül kitett magáért, de a munkásosztály türelmetlenül vizslatta a karóráját, s halkan szitkozódott, amikor megállni látta az aktivistákkal és feliratos pannókkal megrakott tehergépkocsit. Ábel anyja mesélte, hogy több évig az volt a szokás, hogy a mellékutcákban kiosztották a kora reggel vidáman gyülekező munkásoknak a szellemesebbnél ötletesebb lózungokat hirdető táblákat azzal, hogy osszák szét egymás között, s vigyék magukkal a tribün elé. De miután az egyik évben – nyilván az ünnep boldog izgalmában, zűrzavarában – a felvonulók a táblákat a kerítések tövében felejtették, a következő évtől már a főtéren kellett átvenniük, az aktivisták és szekusok árgus szemeitől kísérve. Ábelék döbbenten hallgatták a fojtott káromkodásokat. Mintha a munkásosztálynak ciki lett volna olyan táblát cipelni, amelyen az állt, hogy: „Éljen a munkásosztály!” Ki érti ezt?

Az iskolában amúgy nem sok időt és szót vesztegettek az ünnep hátterének felvázolására, így például a chicagói munkásszakszervezetek 1886. május 1-jei sztrájkjára sem, ami a legendáriumban azért mégiscsak az ünnep origójaként volt megjelölve. Feltehetőleg kínos lett volna egy olyan országból eredeztetni, amelyben a munkások végül túl nyúlszívűek voltak ahhoz, hogy kezükbe vegyék (azaz a kommunisták kezébe adják) saját sorsukat. Inkább a jobb élet és a rock and roll mellett döntöttek. Ábelt gyerekként leginkább a sportolók felvonulása ragadta meg. Ilyenkor láthatta az első sorokban lépkedni a városka azon „sztárfocistáit”, akik erre az alkalomra nem tudtak orvosi igazolást szerezni. De örök emlék marad az is, amikor a felvonulók tömegében araszolgató teherautó platóján egy ringet imitáló díszletben két bokszoló limitált bokszot imitált. A csúcs az lett volna, ha még egy bíró is ott ugrál körülöttük… Ám ehhez talán túl kicsi volt a plató. Közönség felültetéséhez meg végképp. A közönséget másként ültették fel.

De apropó rezesbanda! A székelyföldi legendárium szerint egy ilyen alkalommal tűnt fel az egyik magyar elvtársnak, hogy egy falusi fúvószenekar valami furcsán ismerős számot játszik. Picit hallgatózott, aztán belesápadt. „Ember – fordult a tribünön integető román kollégájához –, tudod, hogy mit játszanak ezek?!” „Mit?” – ráncolta a homlokát a másik. „Azt, hogy… Édes Erdély, itt vagyunk!” – jött a dadogós válasz. A román elvtárs egy ideig figyelmesen hallgatta, majd legyintett: „Hagyd a francba! Jó zene.”

Az ünnep fő és kötelező gyakorlataként a dísztribün előtt kellett elvonulni, erőteljes tapssal és skandálással. Ábel ekkor csodának volt szemtanúja: a felnőttek szabályos oszlopokban vonultak, s bár ajkuk néma maradt, kezük pedig leginkább a nadrágzsebben pihent, mégis elemi erővel zúgott a taps, és zúgtak a jelszavak…

Aztán a nyolcvanas évekre a román kommunisták tudatában az ünnep fénye megkophatott, mert észrevétlenül a háttérbe szorult, s néha a felvonulás is elmaradt. Talán azért is, mert akkorra „népünk szeretett fiának” (és asszonyának) alakja és élet­eseményei már úgy belepték a román közéletet és ünneprepertoárt, mint gondozatlan kertet a repkény, s e tekintetben május 1-je bántóan kilógott a sorból. De a szabadnapok akkor is maradtak. Azért napok, mert a román kommunisták kreatív csapata május 2-át nemzeti ifjúsági (és munkaszüneti) nappá nyilvánította, hogy azért valami jusson a népnek is.

A kommunizmus bukása után a munkásosztály kivonult az ünnepből (helyét az „éhes proletár”-romantikára fogékony baloldali milliárdosok töltötték be), így jobb híján maradt a munka mint az ünnep tárgya, s a munkaszüneti nap mint béren kívüli juttatás. Amihez az emberek változatlanul ragaszkodnak.

A képlet világos: a dolgozó népet nem érdekli, hogy május elsején mit ünnepelünk (a fejesek találjanak ki valamit!), a lényeg, hogy szabadnap legyen. De úgy, hogy ne kelljen felvonulni, mert akkor már nem az igazi. Az anyaországi és a romániai május elsejék közt volt (van) egy csipetnyi különbség: míg Magyarországon az ünnep elmaradhatatlan tartozéka a roppanós virsli és élettársa, a mustár, addig odaát a miccs (székely zsargonban: csóré kolbász) a listavezető. Persze a csélcsap mustárral karöltve.

Talán abból a megfontolásból, hogy minden koncerten van egy előzenekar (amely később még ünnepelt sztárrá válhat), az unióhoz való csatlakozásunkat is május 1-jére időzítették, azzal a titkos reménnyel, hogy egy napon majd túlnövi és elhomályosítja a munka ünnepét. Nehéz menetelés lesz, mert egyelőre még szót sem igen ejtenek róla.

A másik fura ünnep, amelyet Ábelék osztálya rendszeresen megült, a május 9-i győzelem napja volt. (Erről csak később derült ki, hogy egy kétpetéjű ikerpár tagja, Nyugatra szakadt bátyját május 8-án ünneplik – a nyugati országokban.) A román kommunisták olyan bőszen megünnepeltették ezt is, mintha az 1945 előtti három évet nem a Szovjetunióban töltötték volna – hívatlan és duhaj vendégként. Nyilván olyan alapon, hogy a nyertes meccs vége előtt öt perccel becserélt focista is joggal tartja magát a győztes csapat tagjának. Igaz, viszonylag ritkán fordul elő, hogy a cserejátékos az ellenfélhez száll be…

Május 9. amúgy az Európai Unió születésnapja is, amely egyelőre ugyancsak csendes és visszafogott ünnep. S mintha ez nem lenne elég, ez évtől fogva május 4-e a koronavírus tetőzésének emléknapjává avanzsált. Szegény május!